Már megvagy!

Hogyan lettem végül nem spirituális

(….és szabadultam meg a szenvedés nagy részétől…)

Aznap éjjel egy kocsiban ültem két férfival és egy nővel, aki egész nap kirekesztette magát a beszélgetésből, és most a viselkedését próbálta megokolni nekünk. Mesélt a szívcsakrájáról, mely valahogy megszűnt összeköttetésben lenni a köldökcsakrájával, a férfiak pedig arról nyaggatták, mit érez energetikailag, és hogy mi a helyzet a torokcsakrával. A megoldás persze ennél sokkal egyszerűbb lett volna, szimplán csak arról volt szó, hogy ki nem állhatja, hogy nőként a figyelmet inkább én kaptam aznap, és legszívesebben elküldene engem a búsba, de inkább ment a „vetítés”, hiszen csakrabajokról beszélni sokkal menőbb, és még csak az irigységet sem kell vállalni magunkban. Ekkor teljesen láthatóvá vált, amit 6 éven át műveltem, de ahelyett, hogy megdöbbentem volna, inkább kibuggyant belőlem a nevetés a helyzet komikus voltán. Visszaszoríthatatlanul jött a számra a kacaj, és ki kellett nyitnom az ajtót, nehogy meglássák, mert a beszélgetés borzasztó „drámai” volt, és minden szereplő irtó komolyan vette magát: mind a megmentő férfiak, mind a saját csakraműködésének áldozatul esett nő. Nevettem a helyzeten, de legfőképpen magamon, a 6 évnyi vetítésen és elkerülésen, amit spiritualitás címszóval műveltem.

Szerintem elég kevesen vannak olyanok, akik meg akarnának szabadulni a spiritualitástól, de ha mégis akadnak ilyenek, akkor ez a cikk nekik szól. J Lehet, értetlenkedve mereszted erre a szemed mondván, miért is akarna valaki nem spirituális lenni, meg amúgy is, manapság pont a spiritualitásra kéne törekedni, de hidd el, jó okom volt erre. Rájöttem ugyanis, hogy szenvedéseim nagy részét a spiritualitás okozta, vagyis én magamnak a spiritualitással.

A tarottól az ego legyőzéséig

Mert mi is történt? Így utólag azt látom, hogy az egész onnan indult, hogy nem éreztem magam elég jónak, és leginkább a párkapcsolatokban teremtettem meg ezt az érzést. Egyáltalán nem volt egyértelmű határ más viselkedése és a saját énem között: vagyis ha a másik rosszul bánt velem, azt azonnal magamra fordítottam, és magamat okoltam, amiért így viselkedik. A spiritualitás kiapadhatatlan eszköztárából válogatott módszerekkel próbáltam ezeket a szenvedést okozó helyzeteket megváltoztatni, és sajnos a hitem, miszerint a másik viselkedése az én hibám, könnyen átfordítható volt olyan spiri igazságokra, mint például a másik csak egy tükör, ezért változz, és akkor ő is fog, vagy hogy minden az én felelősségem…Ennek következménye viszont nem a spirituális fejlődés volt, hanem a végtelen önmarcangolás és az örökös alkalmazkodás a másikhoz. Egyáltalán nem vettem észre, hogy az egyetlen dolog, amit meg kellene változtatnom az nem más, mint ez a hibás vélekedés, az énem határainak egybemosása a másikéval, és az önbizalmam, mely nem elég erős ahhoz, hogy el tudjam különíteni magamtól a másikat, és azt mondani, hé, öcsi, te egy barom vagy, én nem tettem semmit, amivel erre rászolgáltam. Mégis azt hittem, hogy igen, biztos tettem, hiába nem emlékszem, mi lehet az. És mivel nem találtam semmi okot, úgy gondoltam, a lényem miatt kell bűntudatot éreznem, mert ha másban nem, akkor biztos abban van a hiba.

Nos ehhez a rossz, bűntudatos körömhöz a spiritualitás szolgáltatta az eszközt. Ahelyett, hogy rávilágított volna az alapvetően rossz működésre, inkább e működés szolgálatába állt. Volt a csúnya, rossz ego, önmagam elítélt része, vagyis az elkövető, aztán a szegény én, a jobb felem, aki meg akar szabadulni, vagyis az áldozat, és akadt pár megmentő is a játszmához mindenféle módszer vagy mester formájában. Mindegy, „hol tartottam épp az úton”, „merre felé fejlődtem” ez a hármas játszma szilárdan tartotta magát, csak néha változtak a szerepek. Ahogy a tarottól eljutottam végül az advaitához egyre inkább az ego lett az áldozat, akit ki akar nyírni a miatta szenvedő, ám így elkövetővé váló „szegény” én a megmentő kérdezések által.

Közben a világ, ahelyett hogy kitágult volna, egyre inkább beszűkült, és minden egyes történést a spiritualitás szemszögéből értelmeztem, és végül már azt sem tudtam, mi végre ez az egész, honnan indult, és miért csinálom. Ja igen, a lelkibékémért, jut eszembe. De soha véget nem érő játszmának tűnt ez: néha persze tőrbe csalt a sejtés, hogy talán történik némi változás, egy-két EFT kopogtatás utáni ellazulás, és milliónyi kis rájövés önmagamról, a múltamról, beleértve nyilván az előző életeket is, az életem mégsem volt jónak mondható. Persze elég sokat „tudtam”, és a spiri életmód elég változatosnak tűnt ahhoz, hogy eszembe sem jusson alábbadni belőle, hiszen igen, sok-sok „ütős” megélést tartogatott, igaz, roppant szélsőségesen, mert vagy a verem alján szenved a sok önelemzéstől, ilyen-olyan oldástól az ember, vagy a mennyek kapujában lebeg a különféle „hatalmas” ráeszmélések miatt.  Az „elegem van már” pillanataiban ugyan elkapott egy furcsa és megmagyarázhatatlan életöröm, mely mintha a sejtjeim szintjén járná át a testemet, valahogy nem tudtam hova tenni ennek egyszerűségét. A létezés(em) tapasztalatának öröme sehova sem vezet, vélekedtem, ezért valahogy mélyen elutasítottam, és tovább hajkurásztam a megnyugvást, ami hátha eljön majd, ha ennek és annak még kihúzom a gyökerét, ha még ez és az a feltétel teljesül, ha végre megértem magam.

Aztán mikorra már az életet sem lehetett tovább elhanyagolni, s a kialakult helyzetek szinte üvöltötték, hogy ideje lépéseket is tennem, és nem csak a kanapén varázsolnom, egyszeriben rájöttem, elegem van a spiritualitásból. Fordult megint a kocka: a spirituális útkereső szegény én lett az elkövető, az ego az áldozat, a mester pedig még mindig tartotta magát a megmentő pozíciójában, de már nem sokáig: a Moojinál tett látogatás ébresztett rá arra, hogy „engem még ő sem tud megmenteni”. Így hát egyetlen tanácsát tudtam megfogadni: maradj csendben. Így is tettem: és minél inkább csendben maradtam, annál inkább kirajzolódott ennek az egész spiri körömnek a rákfenéje, működése, átverése. Hogy az egészet egy mélyről jövő bűntudat mozgatja a sötétben tartott részeink iránt, és a megvilágosodástól várjuk majd a felmentésünket. Hátha kiérdemeljük valahogy a boldogságot, és újra a kegyelem részesei lehetünk, ha még ezt meg azt lerakjuk, felderítjük, „kiakasházzuk”, kikopogtatjuk, kimeditáljuk magunkból. És legalább, amíg ezt tesszük, kicsit különlegesnek érezzük magunkat, legalább kapunk egy kicsi felmentést, hiszen a jóra törekszünk. Legalább addig nem kell kimondanunk, hogy például kicsinyesen irigy érzések születnek meg bennünk, mert foghatjuk a rossz aura vagy csakraműködésre. Mert ha nem akarok többé változtatni magamon, akkor mi lesz velem? Esetleg egy társaságban kell maradnom a gonosz egómmal? (Nos, igen, ez fog történni: leültök ketten egy sörre, és megbeszélitek, mi a fenét akartok egymástól, s talán még a végén az is kiderül, az ego pajti egyáltalán nem rossz, sőt totálisan érthető a viselkedése.)

Szóval ott a kocsiban, miután ráeszméltem saját játszmámra a csakrái miatt gyötrődő nő és az őt megmenteni vágyó két férfi által, nevetve engedtem el ezt az egész ezokört a szelíden ragyogó csillagok alatt. A keresésnek vége lett. Másnap egy hihetetlenül normális férfival hozott össze a sors, aki mit sem ért a spiritualitáshoz, de nála „spirituálisabban” még nem láttam embert étkezni, nevetni, szeretni. Olykor be-becsavarodok az önelemzésbe, megnyitom még az Akasha krónikát, ha épp késztetésem van, de aztán eszembe jut, hogy csak maradjak csendben. Igen, tudom, unalmasan hangzik, és egyáltalán nem vagyok ezzel különleges vagy megkülönböztethető másoktól. De legalább nagyjából béke van az életemben, ha úgy szeretném. Ha kicsit ráparázok a békémre és elönt miatta a feleslegesség érzete, csinálok pár mindidrámát magamnak, előhúzok pár régi félelmet a fiókból, a keblemre ölelem őket, és rájövök, mindig megvan a lehetőségem egy újabb körre, amiben küzdhetek valami képzelt hiány ellen. Néha nehéz észrevenni ezeket, mert alattomosan jönnek, de némi tapasztalat után egyre élesebben látom, mibe készülök épp belegyalogolni.

Nem vetem el a transzcendenciát az életből, és nem váltam földhöz ragadt hivatalnokká, hitetlen szürke eminenciássá. Az élet csupa misztikus, csodás összefüggések láncolata,  játék – és a spirituális útkeresés nélkül ez sokkal jobban megfigyelhető, hiszen maga a létezés és sokkal elengedettebb a mélyre ásott bűntudat által forgatott, megtisztulásért folyó harc nélkül. Egyszóval, ha te is azon kevesek közé tartozol, akinek a spiritualitás inkább csak nyűg, ha már púp a hátadon a sok üdvhozó módszer, ha kiütésed van a bölcsességektől, melyek maximum csak pillanatnyi megnyugvást hoznak a zakatoló agyadnak, ha már herótod van attól, hogy mindent tudsz, de sehova sem mozdul az életedet, ha már terítőt tudnál varrni a családi mintáidból, mégis egy helyben toporogsz, és hajlandó vagy feláldozni a különlegesség érzetét a béke kedvéért, akkor maradj csendben, míg át nem látod a „rendszert”. A csúnya, elkövető ego, a szegény áldozati én és a megmentő mester/módszer hármas játékából álló kacifántos és bonyolult spiridimenziót. Mert az élet igazából emögött játszódik.

 

 

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Eszter Bánosi says: (előzmény @Bálint Zoltán)

    A következő cikk pont erről fog szólni szándékaim szerint 🙂

  2. Bálint Zoltán says: (előzmény @Eszter Bánosi)

    Nagyon kedvelt ezoterikus téma példra “nagy Ő”.
    Erre Popper Péter mondott egy nagyon találó dolgot, ami szerintem színigaz:
    Nem létezik olyan, hogy “nagy Ő”. Nem szaladgál a világban valaki, aki csak ránk vár. Hanem ha arra megértünk, találkozhatunk olyannal, akiből majd lehet nagy Ő.
    Óriási különbség.

  3. Bálint Zoltán says: (előzmény @Eszter Bánosi)

    Bőven elég spirituális feladat az emberek nagy részének, hogy a születés és a halál között minél kevesebb szenvedést okozzon önmagának és másoknak, illetve csökkentse azt, amennyire lehet. Ez se nagyon megy, pedig ez a legalapvetőbb dolgok egyike. Semmi biztosat nem lehet tudni arról, mi van a születés előtt, és a halál után. Még az is lehet, hogy semmi, legalábbis nekünk, ahogy most megéljük magunkat, semmi. Amit biztosan tudni, az az, hogy ez az élet, amit itt élünk, egy biológiai alapú versengés. Azon kívül, hogy megkönnyíthetjük egymásnak ezt a pár évtizedet, amíg itt vagyunk, erőnkhöz mérten, -legalábbis dönthetünk így a dzsungelmorál helyett- nincs benne semmi magasztos, semmi rejtett értelem.
    Nem azért születünk ide, hogy angyalok, védőszellemek, vagy valamilyen Isten vezessék a lépteinket, és megszabadítsanak a szenvedéstől, valamint mindenféle rejtvényekkel szórakoztassanak minket. Azért születünk, mert az élet élni akar, szaporodni, fennmaradni akar.
    Személy szerint hiszek abban, hogy a tágabb értelemben vett létezés több ennél a földi “húspiacnál”, de aki ide születik, annak az itteni szabályok szerint kell játszania, vagy kiszállnia belőle.Mindkét döntésnek ára van. Az előbbi az emberi játszmákat, az utóbbi a világról való lemondást jelenti.

  4. Eszter Bánosi says: (előzmény @Bálint Zoltán)

    Igen, megélni az életet, itt lenni vele, ebben lenni – pont ez, amitől rengetegen menekülünk különböző okok miatt, és inkább fantáziálgatunk arról, minek hogyan kellene lennie, meg mi hogyan lehet valójában. Ebbe bele lehet kattanni, miközben a problémák meg csak torlódnak a fizikai világban. Szerintem rengeteg szövetű a világ, sokféleképpen megélhető, nem is baj, ha ebbe jobban beleássuk magunkat. Számomra valóban az a tanulság, hogy ha egy élhető, jó életet szeretnék magamnak, akkor be kell látnom, hogy “ott a helyem, ahol vagyok”, vagyis élnem és megélnem kell, ha már tényleg itt élek a földön, úgy, ahogy vagyok épp. Így is rengeteg választási lehetőségem van, mi az, amit szeretnék megtapasztalni belőle. Tudom persze, hogy ez rendkívül egyszerűnek hangzik, és nincsenek is benne nagy figyelemkeltő durranások, amire az emberek többsége odafordítaná a fejét és tátott szájjal azt sóhajtaná: “ez az ember milyen nagy dologra törekszik”. A cikk kapcsán meg is kaptam a magamét, hogy visszazuttyantam erre a szörnyű, világi síkra. Pedig nem visszaestem, hanem végre vele és benne vagyok. Ha muszáj jelzőt rakni rá, ez is végtelenül “spirituális” dolog, kinek mi az. De inkább azt mondanám, békés dolog ott járni, ahol épp járok, és nem valami eszmében. Nekem így jó az élet, másnak meg máshogy jó. 🙂 Valakinek meg nem is cél, hogy jó legyen. 🙂 Belenéztem abba, hogy nekem vajon tényleg jó, ha afelé törekszem, amit te mondasz, esetleg majd úgy élek, mint egy tanító, a világtól elzárva, és ez az “út” pont ennek kitapasztalásáról szólt, melynek a végén beláttam, hogy én így lettem összerakva, világmegváltó szándékok nélkül, valójában elég “egyszerűen” és sokak számára biztosan önzően is.

  5. Kedves Levente!
    Persze, hogy létezik, és teljesen jól látod, amit írtam, tulajdonképpen én is erről írtam, hogy az elme, ideák szintjén ment a körözés, elrugaszkodva a fizikai valóságtól. Persze nyilván ezt tarkította mindenféle “spirituális” megélés. A cím tulajdonképpen egy “fricska”, a spiritualitás szót úgy értelmezve, ahogy manapság az emberek többsége értelmezi: “spiri vagyok, mert állandóan ezzel foglalkozom, oldásokra járok, és valami magasabbal foglalkozom, több vagyok nálatok…”,miközben a saját tapasztalatom az, hogy elég gyakran ezt a játékot tulajdonképpen bizonyos, nem kívánatos részeink letagadása végett űzzük. Azért nehezebb játszma ez azonban, mint a többi hagyományos fájdalomcsillapító függőség, mert a magát spirituálisnak tartó ember jó nagy gőggel van megáldva, így a spiri ego a legkeményebbek egyike. A cím erre utal, hogyan szálltam ki ebből a körből, de valójában nem tagadom meg a szó valódi értelmét,nem lettem elvakult materialista, ami talán a cikk végén ki is derül szerintem. 🙂

  6. Bálint Zoltán says:

    Tipikus példája annak, hogy rájött a hölgy, az élet “vízszintesen” zajlik, a spiritualitás pedig erre merőleges, mi pedig csak vízszintesen tudunk mozogni.
    Vannak, voltak, akik tudtak “függőlegesen” de annak kemény ára van. Ott nincs ám pasizás (férfiaknak csajozás), buli, önmegvalósítás, hanem szó szerint meg kell ölni a vízszintesen mozgó önmagunkat. El kell menni apácának, szerzetesnek, és a “folyóból” még akkor se lépett ki teljesen az illető.
    A modern ezoterika legnagyobb hazugsága az, hogy elhiteti, a “vízszintes” életben van bármiféle spiritualitás. Nincs. Itt minden ok-okozat, fizika, kémia, hormonok, életösztön. Ha nem talál valaki párt, az nem “tanítás”, hanem vagy csúnya, vagy ellenszenves, vagy nem hozzávaló embert keres. Ha elhagyják, az sem szellemi tanítás, hanem vagy megunták, vagy találtak jobbat vagy mindkettő. Ha nem jut előre az életben, az sem tanítás, hanem nincs önbizalma, tehetsége, nem neki való amit erőltet, alkalmatlan rá.
    Ha valaki depressziós, erőtlen, az nem szellemi tanítás, hanem feldolgozatlan lelki problémái, elfojtásai, önhazugságai vannak, amik miatt a valóság folyton szembecsapja. Egy idő után pedig fizikailag is beteg lesz.
    Na igen: a cikk rávilágít, hogy aki erőlteti a “vízszintes életbő” való kiugrást, az olyan, mint ha a sodró folyón a csónakból megcsáklyázza valaki a mólót. Egy ideig hiheti azt, hogy kikötött, de aztán a víz tovább sodorja, és felborul a csónak.
    Aki él, annak az életet kell élnie, nem az ideákat. Fel lehet pillantani néha, de a lábunk előtt van, amit át kell lépni, vagy amire fel kell mászni.

  7. Purusottama DeakyLevente says:

    Kedves Eszter! Vegigolvastam, mert a cim szoget utott a fejembe. Az a helyzet, hogy igenis letezik halhatatlan szellem, vagyis latinul “spiritus”, amibol a “spiritualis, spiritualitas” szavak szarmaznak. Igazabol mindegyikunk ez a szellem. A felre-ertes abbol ered, hogy ezt ritkan tapasztaljuk meg ontudatosan, tehat jobbara az anyagi testunkkel, a pszichenkkel, az ertelmunkkel vagy a lelkunkkel azonosulunk, amelyek csupan eszkozei, kifejezesi modjai a valodi lenyunknek.
    Mivegre ez a bevezeto? Mert a cikk olvasasakor az a benyomas alakult ki, hogy az “ezo vetites” az elme szintjen volt megtapasztalva. A kozerthetoseg kedveert egy konkretebb pelda. Az elme a gondolataink osszessege. Sem tobb, sem kevesebb. Es az a modszere, hogy elnevezi a tapasztalat bizonyos reszleteit, igyekszik rendszerbe, strukturaba foglalani ezeket a resz-elmeleteket es egy kerek vilagkepet osszefercelni beloluk. Leven, hogy a tapasztalatunk veges, ezert az elmenek sosem sikerul olyan vilagkepet kialakitani, ami minden helyzetben ervenyes legyen, sot, elore megjosolhatova tenne, hogy merre fog elmozdulni a vilag a kovetkezo pillanatban. Konkreten: szerelem. Ez egy szo csupan. Bar mindannyian hasznaljuk, mindegyikunknek mas es mas a tapasztalata, aminek a kozlesere ezt szoktuk mondani. Pedig mindenki szamara egyertelmu, hogy soha semmuilyen szoval sem fogjuk tudni teljesen es pontosan meghatarozni a szerelem valosagat. Mert az korlattalan, mikozben az elme korlatolt. Az elme csakis a fizikai vilag elemeinek osztalyozasara, vagyis praktikus dolgok, tervek osszehangolasara alkalmas eszkoz, egyebre nem valo egyaltalan. Ugyanez a helyzet a spiritualitassal is. A spiritualitas es az ezoteria legalabb annyira tul van az ertelem lehetosegein, mint a szerelem elmenye. De, ha nem eljuk at, csupan elmeletben “korozni” mit sem er. Ami nem jelenti azt, hogy nem is letezik, vagy egyenesen lehetetlenseg, hogy letezzen. Szoval, ha barkit erdekel sajat szellemi, vagy spiritualis ontudata, a csend valoban egy jo modszer amivel arrafele lehet forditani a figyelmunket az elme mesei es vetitesei helyett. Erezni, atelni, megtapasztalni mindig merhetetlenul tobb, igazabb es lenyegesebb, mint elmelkedni, gondolkodni, elemezni. Tisztelettel, DL

  8. Péterfia Áron says:

    Kedves Eszti!
    Öröm hallani. ☺
    Én is az elmúlt időben kezdtem kapisgálni, hogy senkinek (konkrétan egy jó barátomnak) sem tudom megmondani, hogy mi a jó neki. Ebből pedig az következik, hogy én is süket vagyok másokra, kivéve a saját tapasztalataimat. Úgyhogy ennyit a tanítókról… Pedig tőlük vártam a megoldást. 🙂

  9. Patrícia Szabó says:

    Köszönöm, köszönöm és köszönöm! Nekem hihetetlenül felszabadító volt!!!!Azt hittem velem van a baj, hogy én, aki eddig mindent meg akartam magyarázni, hirtelen megcsömörlöttem az egésztől…és most, hogy hagytam az egészet, végre jól vagyok! Még egyszer köszönöm! Patrícia

  10. Ádám Benkovich says:

    Arany-os írás. Papaji /hagyj fel a keresessel/ videó hatására észleltem rá erre. 🙂 együtt érzek. Bár maradt pár lényegi nézőpont és Jézussal mély barátság jött létre. Örömteli. Áldott napot

  11. Nicolette Kárpáti says:

    én erre azt mondanám ,hogy túlságosan is mástól vártad a megoldást holott az bennünk van attól még jó dolog a spiritualitás ,de azt senki nem mondta ,hogy nem kell érte tenni is ,én már végig jártam az utat nekem segített ,de nem a kanapén üldögéltem és sikerült ,talán túlságosan sokfelé orientálódtál és így igaz a megoldás benned van .talán egy jó mester hiányát is érzem!!

  12. Veconka says:

    Most jutottam el én is oda, hogy elegem lett a spirizésből. Mi van, ha ez az egész tényleg egy hülyítés? A sok módszer, kezelések, tanítások, iskolák… mi van, ha a valódi spiritualitás mindezeken túl van és valami sokkal egyszerűbb, természetesebb és ráadásul ingyenes dolog?

  13. Judit ZumbaVeronika says: (előzmény @Eszter Bánosi)

    Én kicsit másként szoktam megzakkanni hehe de persze, mindenki azzal próbálkozik, amivel akar. (Soha nem tudtam mániákusan csinálni semmit, asziszem, van bennem egy egészséges passzivitás… Vagy lehet, ez már a zakkantság ?)

  14. Pont ez a lényeg: Sehol! 🙂 Megzakkanni jó és nagyon tanulságos lehet. Hogyan is látnánk különben rá arra, amit művelünk?

  15. Kardalus Judit Veronika says:

    Érdekes. Tényleg vannak, akik ennyire megzakkanak? Nekem ez annyira fura… A józan ész ilyenkor hol van?

  16. Szilvia says:

    Szuper! Gratulálok a valódi ébredésedhez.:) Ahogy Csaba Gazdag is írta ez a valódi spiritualitás.

  17. Eszter Bánosi says: (előzmény @Szalay Miklós)

    Nem semmi munka, köszönöm, bele fogok nézni!
    Eszter

  18. Szalay Miklós says:

    Egy rövid, de módszeres írás hitről, ateizmusról és agnoszticizmusról:

    http://egyvilag.hu/temak.shtml#temaid019

    (A legfelső sor a kép tetején, “Hit, ateizmus, agnoszticizmus”. Az írás doc és pdf formátumban tölthető le. Ez egyébként egy nagyobb mű egy darabja, mely megpróbálja módszeresen, de azért érthetően elmagyarázni, hogyan működik a világ.)

  19. Eszter Bánosi says:

    Kedves Csaba!
    Nagyon szépen köszönöm! Örülök, hogy így értetted, én is ezt szándékoztam üzenni a cikkemmel! 😀
    A “spirituális” szót mint címkét értettem persze, melynek zászlaja alatt az enyémhez is hasonló köröket tud az ember lefutni. 🙂
    Eszter

  20. Csaba Gazdag says:

    Ez az Advaita lényege-ne spirituális legyél, hanem maradj csendben!
    Ne Transzcendens legyél hanem csak figyelj!
    A Létezést nem kell csinálni, az történik magától.
    Akkor ott Mooji nagyon tudta mit kell mondania…

    A legnagyobb spiritualitás az Élet és a Halál. Aki most ezt olvassa már benne is van a legmagasabb spiritualitásban, hiszen él, és tud róla!

    Manapság ez a kifejezés hogy valami spirituális pejoratív értelmet nyert, mert elveszítette a lényegét azáltal hogy emberek pótszerként használnak módszereket hogy átmenetileg, feltételekhez kötötten kellemesebb legyen az életük.Ezt a birtokló “én” talált aki magának egy új divatáramlat része ez is.

    Tehát a meglátásom szerint a cikk írója pont most lett igazán spirituális!
    Eddig az ezókirakat kofái túlharsogták a csendet.


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!