Már megvagy!

A Nagy Ő nem (odakint) létezik

Az egyik cikkemhez hozzászóló olvasó a következőt írta minap: „Nagyon kedvelt ezoterikus téma a “nagy Ő”. Erre Popper Péter mondott egy nagyon találó dolgot, ami szerintem színigaz: Nem létezik olyan, hogy “nagy Ő”. Nem szaladgál a világban valaki, aki csak ránk vár. Hanem ha arra megértünk, találkozhatunk olyannal, akiből majd lehet nagy Ő. Óriási különbség.” Mintha csak jól ráérzett volna, miről szeretnék írni a következőkben. Igen, az „Igaziról”.

8efa19a5b7bea44091d82485f2858d7b

De mit jelent egyáltalán a fogalom?

Imádom az interneten rákfeneként terjedő nagy életbölcseleteket, amelyek mindig megmondják a tutit, tehát „forrásanyagként” jöjjön pár meghatározás:

Vannak a haszonelvűség-pártiak, akik nem aprózzák ám el: „Az igazi szerelem nem pazarlódik el. Minél többet adsz, annál több marad belőle neked”.

Vannak a megtért szoknyabolondok: „Az igazi szerelem az, ha az ember nem érez kísértést a hűtlenségre”.

Vannak az alvajárók és hétalvók: „Az az igazi, aki álmában is átölel.. aki azért felkel, hogy téged betakarjon, aki mellett reggel felébredsz, hozzád bújik és elmondja, hogy reggel ezerszer szebb vagy, mint bármikor és úgy érzed csodásan aludtál Vele és nem akarsz kibújni mellőle”. (a vesszőhiányokat benne hagytam…)

A mártírok: „Az igazi szerelem azt jelenti, hogy a másik ember boldogsága fontosabb számunkra, mint a sajátunk”.

És így tovább, és így tovább… Elnézést, hogy nem végeztem ennél mélyrehatóbb kutatómunkát, de már becsukott szemmel is szivárványt látok ezektől a képektől. Mégis talán sikerült szemléltetnem mennyiféleképpen határozzuk meg ezt az ideát, és mennyire nem is tudjuk, miről hadoválunk tulajdonképpen. És nem csak az általános bölcsességek szintjén, hanem a való életben sem. Várunk valamire, igen, ahogy a nevében is benne van, valami nagyra, és egy harmadik személyre. Azt tapasztalom, még 30 (40, 50…) évesen is így vagyunk ezzel, főleg ha belénk vágott a szerelem nyila, és mindenféle ön- és emberismeret nélkül szédelegve pont úgy viselkedünk, mint a mesék hercegnői, bugyután rohanunk a másik után. Pedig a szerelem szerintem nem ennyire ostoba. Ez valami másról szól: a Nagy Ő kétes filozófiája nem más, mint puszta belevetítés. Muszáj erről írnom, mert úgy látom, felnőtt fejjel még mindig elég sokan belerekedtek ebbe a gyermeki vetítésbe, csakhogy a lepkék meg a kisszívek helyett inkább óriási kínok lepik el őket: vagy egyedül maradnak, és senki sem felel meg nekik, vagy egy borzasztó kapcsolatban vekengenek. Sőt olyan is van, hogy egy egyébként borzasztó kapcsolat után vágyakoznak, mondván, biztos ő volt az Ő, mert olyan jó volt vele. Az elején…

De nem akarok ennyire előre rohanni. Emlékszem, 11 évesen a Bravó Magazin lapjain találkoztam először a szóval: a Nagy Ő általában mindig a szüzesség elveszítésének kontextusában bukkant elő a Szex, szerelem, gyengédség rovatban, mint valami meghatározhatatlan alak, aki eljuttatja a csúcsra a lányokat. Hogy hova? 11 éves fejjel a 90-es évek derekán inkább tűnt ez a csúcsra járatós sztori valami hegymászós kihívásnak, amit csakis a Nagy Ő-vel (ki ez, egy serpa?) lehet megtenni. Mivel annyira behatárolhatatlan valami volt Ő, simán meg lehetett tömni minden olyan vágyott dologgal, melynek hiányát szenvedtem. 18 éves koromra már határozott külalakkal is rendelkezett, akiről mindig lehetett ábrándozni, és lelki alkatomnak (vagy inkább feldolgozatlan sérüléseimnek) köszönhetően ezek a történetek mindig nagy elválásokról és egymásra találásokról szóltak. Az élet fintora, hogy meg is kaptam, amire olyannyira vágytam: az első nagy Ő (mert aztán még volt kettő, pedig ugye állítólag a nagy Ő-ből csak egy van) nemcsak kinézetre volt pontosan olyan, mint ahogy azt a képzeletem szülte, hanem el lehetett vele játszani ezt a „másvalakiért elhagyós, de talán engem választós sztorit”. Az én idézetem úgy szólt volna: „a nagy Ő az, aki lehet hibázik, és más útra tér, de végül belátja, hogy te vagy a mindene”. A későbbi kettővel is hasonló lemez futott, csak ott már súlyosbodtak a tétek, bejött a család, házasság, gyermekvállalás témája is, meg az én csipám is kezdett azért kinyílni, hogy azért itt valami nem stimmel. Csakhogy mivel a kezdeti szerelem-érzetet mindenkinél másképp éltem meg, ráadásul mindig úgy éreztem, hogy az előzőhöz képest jobban, intenzívebben, következésképpen ez akkora bizonyosságfélét adott az igaziságukkal kapcsolatban, hogy totálisan elfordultam a realitástól. Pedig most már látom, egyáltalán nem voltak igaziak. Képzelt férfiak voltak csupán egy Csipkerózsika álomban. És mitől lettek azok? Hát tőlem. Minden olyan tulajdonság, ami bennük vonzott, valójában nem is bennük volt. Bennem voltak felfedezetlenül, és jobban látszódtak, ha kiteszem őket a külvilágba, rájuk. Én voltam a “nagy Ő” igazából. A kapcsolatok kudarcai miatti szenvedés pedig abból adódott, hogy azt hittem, tőlük függ, ők biztosítják számomra azt, amit magamban nem látok, amiben hiányt szenvedek.

balloon_1584859i

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy Popper Péternek igaza van: nem rohangál egy nagy Ő sem a világban, aki csak rád vár, csupán néhány szerencsétlen flótás, akit beradarozol magadnak, és fájdalomcsillapítónak használod őket a hiányaid elfedésére. Mert miért is várna rád valaki, ha azt se tudod, ki vagy, és mit akarsz? Kire várna tulajdonképpen? Szeretnéd, ha szeretnének, mint Ady Endre? Most visszaolvasva tudom jól, hogy ez talán borzasztó keserűen hangzik, és amikor a szenvedéseim közepette hasonlóan „csernusiakat” olvastam, mindig azzal mentegetőztem, hogy jó, lehet „radarozok”, de hát akkor is van ebben valami transzcendens, megfoghatatlan, igazi és szeretetteljes. Persze, hogy van, csak nem a kapcsolat mozgatórugója az: hogy a hiányainkból játszmázunk a másikkal, hátha majd beteljesíti az űrt: a szeretetlenséget, önmagunk el nem fogadását, az értéktelenség érzetét. Csakhogy végül valahogy mégis mindig ezeket tükrözi. Mert talán foglalkozhatnánk végre magunkkal. Meglátni a nagy Ő-t magunkban.

Tudom jól, itt jön a következő ellenállás: „de hát magammal lenni mégsem olyan, mint más valakivel együtt.” Ez igaz is persze, de szerintem a lényeg inkább azon van, vajon tudunk-e más valakivel is ugyanolyanok lenni, mint ha csak magunkkal vagyunk? Én speciel elég sokáig nem tudtam, mindig ott volt a kattogás, milyennek kellene lennem, hogy érezzem/kiérdemeljem a szeretetet. Tőle. Talán már világos, miért tartom károsnak az Igaziban való hitet: mert eleve függő viszonyt feltételez. Ha majd jön Ő, akkor én… Akkor majd végre érzem. Egy sötét kis szobában kellett a végén kikötnöm, hogy érezzem önmagam szerethetőségét úgy, hogy nem teszek érte semmit, és senki sem tesz érte semmit. És nem kellett, hogy visszajöjjön meggondolva magát, hogy végre e feltétel teljesülése nélkül is értékesnek érezzem magam. És mivel ennyire jól megvoltam magammal, tulajdonképpen már mindegy is volt, mikor jön a… De kicsoda is?

Az az ember, akiből lehet a Nagy Ő, miután megérett rá az ember lánya. Nem azért, hogy valaki szeressen végre, biztonságot adjon, vagy reggelente bókokat dobáljon a kávéba a kockacukor helyett (kinek mire van igénye), hanem mert ezek nélkül is jól megvan, csak úgy. Jön, és eszméletlenül nem ismerős a dolog, hiszen már kifújt az évtizedekig csúcsra járatott kör, szerencsésen leállt a radar, és eszedbe sem jut, hogy ő a Nagy Ő, mert már elfelejtettél ilyen hülyeségeken gondolkodni. Aztán minden természetes bontakozik ki magától, fejlődik, semmi sem amortizálódik le, és ráeszmélsz, ez egy nagyon építő valami, amiben tényleg kibontakozik mindkettőtökből a legjobb. És még csak keresni sem kellett: elég volt végre tudni, hogy társra van szükségem, nem hiánypótlásra, nem szentimentális elhagy-visszajön sztorikra, hanem valóságosságra, szimpla jelen- és együttlétre. Mondtam is neki, „annyira örülök, hogy olyan valódi vagy”. Nos, igen, persze a reggeli kávé sokszor az ágyban ér, meg van, úgy hogy nem. Ettől nem dől össze a világ, mert ebben ilyet is lehet. Nem vagyok szerencsés tehát, csak többé nem függök, épp ezért mondhatnám azt, hogy „bevonzottam”, de a realitás talaján maradva úgy fogalmaznék: ezt választottam, mert nem is tudnám másképp csinálni már.

Nem jön senki a közeljövőben, pláne nem fehér lovon.  A dolgok itt a földön mintha épp fordítva lennének behuzalozva: neked kell „kiegészülnöd” ahhoz, hogy ne a hiányok mentén cuppanj rá másokra, és ha ez megvan, akkor nem is választhatsz mást, mint egy egészséges kapcsolatot. Épp akkor, amikor ezt a választást időszerűnek érzed, mindenféle belső sürgetés, kattogás nélkül. Mindenkinek más út vezet idáig, de nem biztos, hogy mindenki számára vonzó az „önmagamban is értékes vagyok”, „önmagamért is szerethető vagyok” –ra való tényleges rádöbbenés. Nemcsak azért, mert sok munka van benne, másra várni pedig kényelmesebb tevékenység, hanem mert látszólag nem mindig éri meg nem játszmázni. Hiszen nincs is annál borzongatóbb, mint köröket futni, a „talán majd rájön, hogy hülye volt, és engem választ” szappanoperaszerű izgalmaival a szívünkben az élet nagy visszaigazolásait sürgetni. (Igaz, nincs is annál fárasztóbb egy idő után.) Hátha megkapjuk az „én megmondtam”-ok, „tudtam, hogy a szerelem győzedelmeskedik”-ek, „értem változott meg”-ek, tulajdonképpen a világnak szóló érdemkeresztjeit. Akik még mindig ebben bíznak, akik ettől érzik magukat élőnek, az életüket pedig egy érdekfeszítő romantikus kalandnak, azoknak szóljon zárásként a következő netes idézet:

„Hinnünk kell abban, hogy mindenki életében van egy olyan ember, aki egyszer eljön, és boldoggá teszi egy életen át”.

A többieknek pedig egy Byron Katietől:

„Ne higgy el mindent, amit gondolsz.”

 

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!