Már megvagy!

Erőszakmentes megérés – Minden akkor a legfinomabb, amikor a saját idejében készül el

 

A hétvégén elkezdtem a nőijóga oktatói tanfolyamot, és gondoltam mindig hozok nektek egy-egy témát, ami felbukkan bennem ezen időszak alatt. A címmel ellentétben egyáltalán nem valami receptet szeretnék veletek megosztani, hanem pár gondolatot a ráhagyatkozásról. 

„Hagyd” – ez van felírva a csuklómra. Először tollal került oda a gimnáziumi matekos képletek helyett, egyfajta „puskaként”, amelyet akkor kell használni, amikor túl sokat agyalok valamin. Aztán gondoltam, valami szappan és vízálló változatban hathatósabb lenne, ezért rá is varrattam magamra. Igaz, most már kevesebbet pillantok rá, pedig olykor még mindig szükségem volna a saját, külön bejáratú kis puskámra.

No, nem akkor, amikor valaki zaklatni akar a hülyeségével (bár ezt is ki kéne próbálni: az ellenőr elkéri a jegyemet, én meg megmutatom neki a csuklómat… Vajon mit tenne?). Hanem akkor, amikor nem bírom elengedni magam. Hagyd, vagyis nyugi, nem kell feszülni. Hagyd magad, és minden mást is körülötted. Megoldja magát. Sőt nemhogy megoldja magát, hanem minden épp a maga idejében fog megérni. Mint nyáron a kis szem paradicsom az erkélyünkön, ami egy hónapnyi imádkozás, szuggesztió és ideges sürgetés után nemhogy pirosabb, hanem egyre zöldebb lett. Aztán az öt napos nyaralás után hoppá, beérett, pirosló lett és még az íze is egész tűrhető annak ellenére, hogy városi paradicsom volt. Vagy mint mondjuk a hegytartás: hiába feszegetem, csak nem ér lejjebb a talpam. Aztán a legutóbbi gyakorlásnál, már szinte súrolta a talajt. Csupán csak gyakoroltam, lélegeztem, és hagytam az izmaimnak, hogy megérjenek rá.

Fura, hogy így van ez, de szeretem az életnek ezt a meglepetésszerűségét és könnyedségét is. Szeretem, amikor rájövök, hogy megint beleestem a régi kis képletembe, és hajszolom magam valamiféle cél felé anélkül, hogy egyáltalán átgondolnám: ki akarja bennem ezt ennyire, és miért olyan veszett fontos, hogy add meg uram, de azonnal módon itt teremjen? Tudnék én egyáltalán mit kezdeni azzal, ha hirtelen beérne, mint valami mutánsparadicsom, akinek elég egy csóknyi napsütés, és máris ott vöröslik az erkélyen? Vajon tényleg jó-e az íze, ha kierőltetjük azt? Nem fog-e itt-ott fájni, sérülni, ha nem tartom tiszteletben, ahogyan jelenleg van, és csak erőltetem?

Mindig arra kell rájönnöm, hogy minden dolog íze akkor a legjobb, amikor saját ütemében hagyják, hogy kifejlődjön. És mint minden dolog, úgy én is így működöm.

Emlékszem, még nem is olyan rég a főnököm folyamatosan azzal zaklatott, miért nem érek be pontban nyolcra. Nem dolgoztam az FBI-nál, és nem is múlott rajtam semminek sem a zökkenőmentes működése, mégis már két perc késés is óriási vétek volt. Nindzsa járásban lopakodtam a folyosón, nehogy észrevegyen. Harminckét éves fejemmel! És igen, soha, de soha nem sikerült beérnem pontban nyolcra, illetve csak egyszer, de akkor meg a főnököm nem volt bent, így nem tudtam kinek megmutatni, hogy micsoda kötelességtudó munkaerő vagyok. A nyomás alatt/miatt tehát nem igazán „értem meg” vagyis be időre. Tudtam, hogy tudat alatt lázadok az elvárás ellen, és ha békén hagyna, akár már 7:50-re is ott teremnék. Vagy nem, de a világ akkor sem dőlne össze.

Épp így lázad a testem és a lelkem is, ha valami olyat akarok ráerőltetni, amire még nem állok készen, bármennyire is üdvös a cél, bármennyire is vágyom rá. És néha pont ez a csapda: úgy érezzük, hogy mivel helyén való, egészséges, jó dolgot akarunk magunktól, ezért jogunkban áll erőszakot tenni magunkon. A cél szentesíti az eszközt! – kiáltunk, pedig ilyen áron csak valami nagyon eltorzult formában kaphatjuk meg azt, amire vágyunk.

Szabadúszóként aztán rájöttem, a volt főnököm én vagyok. Már senki sem presszionál, de én még mindig hajszolom magam. Nem szabadúszó vagyok, hanem egy élsportoló, aki nemsokára lerobban, ha így folytatja. Egy apró kis hajcsár él a fejemben, és folyamatosan pattog, hogy csináljam a dolgom, mert ha nem, akkor ilyen és olyan következményekkel számolhatok, egzisztenciális válságba kerülök, vagy soha nem valósul meg, amit szeretnék. Persze egy kis presszió még nem árt meg, csakhogy a láthatatlan, ám igen hangos minidiktátor akkor is ugrabugrál, amikor a dolgok nem csak rajtam múlnak. Persze a paradicsomot elülteti az ember, locsolgatja, de nem tud megérni a paradicsom helyett. Ez egy többtényezős, sok összetevős dolog. És igencsak megnyugtató tudni, hol a helyünk épp a történetben.

Mostanság tehát hagyom magam szusszanni, és tiszteletben tartom, hol tartok éppen. Kegyesebb lesz hozzám minden, ha nem húzom a végletekig, és előbb tűnnek el a határok, ha nem akarom őket teljes erőmből megsemmisíteni. Ott vannak, mert ott kell lenniük. Hiába zsörtölődik a fejemben a hajcsár, mondván, hogy ez nem felel meg a rólam alkotott ideális képnek. Én tudom, hogy nem maradok kancsal, attól, hogy most kancsítok, hiába rémisztgetett Mari néni gyerekkoromban.

Most azt tanulom, hogy fejtegetnem sem kell, miért tartok épp ott, ahol. Elemzéssel sem kell nekimennem és felszámolnom magamban a „nem kívánt” dolgokat. Tulajdonképpen minden Magától történik, nekem csupán annyi a dolgom, hogy belelélegezzem magam ebbe a bizalomba. Hagyni magam, elengedni magam, és lassanként, saját ütememben megérni majd arra, amire éppen vágyom. Pirosan, gömbölyűen, meglepetésszerűen, a lehető legjobb ízben. Ahogy a kis paradicsom az erkélyen.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Már megvagy Facebook oldalát!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!