Már megvagy!

Amikor minden a helyén lenne, csak a sorrend rossz

Rájöttem, semmin nem kell változtatnom, semmit nem kell kiiktatnom, csupán sorba tennem a prioritásaimat. Neked hol szerepel a napodban a legfontosabbnak tartott dolog?

Ma olyan váratlan felfedezést tettem, amiről mindig is tudtam. Tudom, ez nem hangzik valami okosan, de hajlok rá, hogy valójában azt fedezhetjük fel, amit már ismerünk, maximum eddig nem igazán volt a látóterünkben, vagy félretoltuk, mert még nem álltunk készen rá. (Na jó, talán a nagy földrajzi felfedezések kivételek ez alól…) Szóval talán a rendszeres nőijóga gyakorlás miatt – mely során másfél órát önmagammal töltök -, vagy talán a sok HR-es cikk miatt, amelyekben gyakran írok arról, hogyan készítsünk feladatlistát, meg fontossági sorrendet a cuccaink között, vagy esetleg az új lakás berendezése miatt kialakult rendszerezési kedvem (még nem mániám!) miatt arra a következtetésre jutottam: nem jók a prioritásaim.

Vagyis majdnem minden a helyén van, csak rossz sorrendben. Ergo semmi sincs a helyén. Hiszen hogyan lehetne például „proper” az öltözékünk, ha mondjuk a nadrágra vesszük fel a bugyit, a kabátunkra meg a melltartót.

Ma délután tehát rájöttem, valójában csak azt mondogatom, mennyire fontos ez meg az az életemben, miközben egyáltalán nem is eszerint cselekszem. Szakítok időt persze a fontosnak mondott dolgokra is, csak minden egyéb letudni való után. Pedig minden lehetőségem meglenne arra, hogy szabadon variáljak a kis dolgaim között. Ehelyett felkelek, kávézom, bekapcsolom a gépet, és megoldom a feladatokat, amelyeket a külvilág vár tőlem. Közben roppant frusztrált leszek, hogy minek követelőznek annyit, meg miért SOS minden, a gépem pedig többször is lerobban és kinyírja magát, jelezvén, hogy valami még sem kóser.

Mindig is hajlamos voltam elkényeztetni a külvilágot, aztán pedig morogni és szidni őket, hogy folyamatosan rinyálnak. Bezzeg én megcsinálom nekik azonnal, ők meg köszönöm-et sem mondanak, vagy csak néha préselnek ki magukból egy jó szót, ha újabb hátsó szándékaik vannak. Bezzeg én azonnal megteszem, ők pedig nem is válaszolnak, vagy ha igen, elmondják, mit kéne még pofozni rajta. Kis hisztis gyerekek, én meg állandóan ugrok, etetem őket a figyelmemmel. Várni sem tudnak pár órát. De tényleg nem?

Szeretném felmenteni őket. Igenis tudnak várni. Én frusztrálom magam, hogy ne kelljen magammal foglalkoznom, hogy ne én legyek a prioritás. Van olyan, hogy akkor is tömni akarom őket a „kajával”, amikor nem is kérik, ők pedig elfogadják, mert miért is ne tennék. Van, aki meghízik tőle, és többet követel. Én meg csodálkozom, hol várat magára az én gyerekem, miközben ennyi éhes szájat etetek. Hát nem fér el. Mert nem az én jólétem az elsődleges magam számára.

Persze ez nem csak a munkámnál van így – valahogy belém égett önmagam háttérbe helyezése, és mindig szorongok, amikor nem tudok valakin segíteni. Az élet viszont mostanában olyan helyzetek elé állít, hogy nem tudok segíteni, és kénytelen vagyok szembenézni e tehetetlenség felett érzett szorongásommal, félelmetes, vészjósló képzeteimmel.

Tehetetlen vagyok mások baja felett, mert nem ez a dolgom. Magammal szemben kell tevőlegesnek lennem, a saját életemmel kell foglalkoznom, azokkal a dolgokkal, amelyeket fontosnak tartok.

Szóval tegyük fel, mi van, ha felkelek, kávézok, magamra figyelek másfél órát a jóga során, és csak aztán állok neki? Ugyan mi történik, ha nem kapja meg a világ az azonnali megoldásokat? Valószínű semmi: a legtöbb dolog nélkülem is megoldódik, 97%-ban meg úgyis kiderül, „ja, mégsem volt olyan fontos”, „ráérünk arra még”…

Hálás vagyok a munkámnak, de ki kell vennem az első helyről, és átültetnem őt egy hátrább lévő sorba. Mert ez a hely már nem neki van fenntartva: hanem önmagamnak, és rajtam keresztül sokkal nagyobb, igazán belülről jövő vágyaknak, mint amilyen a karrier, a pénz vagy az elismerés…

Holnaptól tehát jógával indítok, Önmagamnál kezdek, leparkolok magamban, aztán jöhet a többi. És holnap után is, és azután is… Kíváncsian várom, hogyan rendeződik minden a helyére, és vajon kiderül-e, hogy a külvilág követelése tényleg követelés volt-e, tényleg volt-e benne kényszerítő erő, vagy csak én képzeltem annak, hogy ne találkozzak rendszeresen csodálatos önmagammal. Hupsz, majdnem kihúztam a csodálatos szót. De nem fogom. Mert fontos vagyok magamnak… 

Ha tetszett a cikk, lájkold a Már megvagy Facebook oldalát!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!