A buddhizmus szerint a vágy szenvedéshez vezet. Azonban az igazság sokszor paradox dolog – miért is lehet igaz is meg nem is ez az állítás. Azt tapasztalom, hogy kétféle vágy létezik, az egyiket hiány-, a másikat tiszta vágynak nevezem. A hiányvágy A hiányvágy mögött a nem vagyok elég jó hite áll Ha kicsit odafigyelünk a gondolatainkra, könnyen rajtakaphatjuk magunkat azon, hogy elménk meglehetősen gyakran áll elő újabb és újabb igényekkel, sőt tulajdonképpen szinte folyamatosan ezt teszi, végtelen számú, a jövőben majd elérhető vágytárgyat teremtve. A hiányvágy mindig az összehasonlításból fakad. Vegyünk két példát: “a szerelmem nem bújik oda hozzám, pedig tegnap még megtette”, vagyis a múltat hasonlítom össze a jelen pillanattal. “Remélem lesz egy kocsim, de nincs rá pénzem”, vagyis a jelen helyzetemet hasonlítom össze egy lehetséges jövőbeli beteljesüléssel. Amint összehasonlítunk, értékelünk, mert az egó érdeke, hogy ezáltal a jelen pillanatunkat elviselhetetlennek álcázza. Épp ezért ennél a két megállapításnál mindig tovább megyünk, mire azon kapjuk magunkat, hogy dühödtek, frusztráltak, félelemmel teliek lettünk, és már azt se tudjuk miért. Megoldásként harcolni kezdünk a párunkkal, vagy azon gondolkozunk, hogyan tudnánk több pénzt megspórolni. Hol vagyunk ilyenkor? Semmiképp sem ott, ahol vagyunk. Elveszítettük önmagunkat. Az egó vagyis az elmeidentitás (azonosnak tartjuk magunkat a gondolatainkkal) érdeke ugyanis az, hogy elmeneküljön a jelenből. És miért jó ez neki? Mert a jelen pillanatban levés a halálával egyenlő, hiszen a múltból táplálkozik. Ha nincs semmi, ami életet lehelne belé, megsemmisül, épp ezért a jelenlét értéktelen számára. Az összehasonlítás kényszerével tehát sikerült elérnie, hogy a jelent ezekhez képest szörnyű űrként, tátongó hiányként érzékeljük, amiből azonnal ki kell rohannunk. Sikerült totálisan elveszítenünk a puha párna érzetét a fejünk alatt, a kedvesünk szuszogásának megtapasztalását, tehát mindazt, ami tényleg VAN nekünk és körülöttünk. És ahelyett, hogy lenyugodnánk, célokat állítunk fel, mentális fogodzókat, megnyugtatjuk magunkat bizonyos teróiákkal…stb, stb, rengeteg mindent tudunk kitalálni az elkerülésre. Így viszont soha nem fogjuk érezni, hogy már most is (mindentől függetlenül) teljesek és értékesek vagyunk. Sőt vágyunk tárgyának hiányára fókuszálva totálisan értéktelennek fogjuk tartani magunkat. Ha nem vesszük észre ezt az automatikus, belénk ivódott mechanizmust, soha nem fogjuk magunkat elégedettnek érezni. Mindenből lehet hiányt kreálni: egy csodálatos napsütéses nyári napból is azzal, hogy a tudatunkba fészkel a kényszergondolat, túl meleg van, túl meleg van. Majd míg eljutunk egy enyhülést nyújtó kútig, már leszedáltuk az agyunkat a folyamatos panaszkodással. A meleg tehet róla vagy mi?… E szenvedést keltő folyamat mögött egy kollektív emberi alaphiedelem áll: “Hiányra, kellemetlenségre, nemtetszésre van szükségünk ahhoz, hogy valamit jobbá tegyünk, hogy valamit elérjünk, hogy valami pozitív irányba változzon”. És mi lesz, ha elengedjük ezt a hiedelmet? Romlás, pusztulás – véljük, de igazából bele sem merünk gondolni. De mi van, ha pont ez az alaphiedelem áll minden üresség és hiányállapot hátterében? Mi van ha a folyamatos harccal, vesződéssel, akaratos küszködéssel nem hogy kijutnánk a csávából, de még jobban belegabalyodunk. Nem jutnánk el az enyhülést adó kútig a kánikulában, ha nem ostoroznánk magunkat a hiánnyal? Hát ennyire nem bízunk a józan eszünkben? Miért lehet igaz, hogy nemhogy nincs szükség negativitásra-hiányérzetre, de igazából ezek okozzák a problémáink zömét? Mert figyelmünket folyamatosan a még nincs, nincs és nincs-re fordítjuk, a megvalósulást pedig folyamatosan kitoljuk a jövőbe. Akkor mégis mikor érkezzen el? Mikor érkezzen el, ha mindig csak majd fog? És tudjuk-e egyáltalán mire és miért vágyunk úgy igazán? A kocsi és a szeretett ember ölelése elégedettség, beteljesedettség és a szeretet élményével ajándékoz meg minket. Vagyis valójában szeretetre, elégedettségre és beteljesedettségre vágyunk. Ha pedig megbarátkozunk gondolataink elkalandozó természetével (idők közötti ide-odacsúszkálásával), de nem “megyünk velük”, akkor lassan és finoman a jelenbe kerülünk, vagyis ahova vágyunk, az elégedettség, beteljesedettség és a szeretet helyére. Figyeljük meg azt is, hogy profik vagyunk a hiány-teremtésben. Még ha minden rendben i van, kis idő elteltével, a már említett hiedelem okán, újra keresgélni kezdünk, amivel betölthetjük önmagunkat, és ehhez hiányok után fogunk kutatni, hogy igazoljuk kényszerbeteg cselekedetünket. Hiányt pedig mindenből lehet kreálni. Játékból próbáld csak ki! Nézz meg egy általad első pillanatra tökéletesnek látott tárgyat. Fél óra elteltével, az életed során kristálytisztára csiszolt, és másoktól hűen megtanult hiányszemléleted oda vezet majd, hogy azonnal lomtalanításra vinnéd eddig pompásnak tartott tárgyadat. Egy kis összehasonlítással mindig lehet hiányt teremteni. Mert mindig lesz olyan, akinek szebb a teste, több pénzt keres vagy általában valamiben sikeresebb, mint mi. És persze lesz olyan is, akinek meg kevesebbje van – az efféle összehasonlítás a hiányérzetünk betömködésére szolgál. A tiszta vágy A tiszta vágy mögött nincs motiváció. A tiszta vágy egyenlő az elég jó vagyok, a mindig épp elég vagyok tudatával. Azt teszem, amit kell, spontán vagyok anélkül, hogy rettentő szakadékot képeznék elképzelt jövőm és valós jelenem között. Ebben a vágyállapotban ugyanúgy megjelenik a vágyott kép (szerelmem ölelése például), de nem keletkezik űr, még akkor sem, ha a vágy nem elégül ki az adott pillanatban. Miért? Mert a tiszta vágy alapja a mély hit-tudat, hogy a vágyott dolog már megvan. Igen, ez elsőre furán hat, hiszen épp most nincs meg, de nézzünk mögé kicsit: ha a vágyott képeket szimbólumnak tekintjük (szerelmem, autó), és a valós vágy a szerethetőség-melegség-teljesség-biztonság érzete, akkor ezek az érzetek már megvannak maguktól is, ha a jelenbe fészkelve élek, vagyis létezem. Ha minél többet tartózkodunk a jelenben (mert valójában nem is tudunk máshol lenni, mint ahol vagyunk épp), akkor életünk egyéb történései is ehhez rendeződnek. Azt is mondatnám, hogy a jelenlétemmel önmagam vagyok vágyam tárgya. A hasonló a hasonlót vonzza: minél inkább veszem észre, figyelem meg, mennyi mindenem van, a nincs helyett, annál inkább látom meg a bőséget a világban, s talán majd a külvilág is ehhez rendeződik. De ekkor ez már nem lesz olyan fontos. Csak így válhatok szabaddá, csak így tudom elengedni a körülményeimtől függő áldozati állapotot. Ez vajon a problémák elkendőzésére, megszépítésére szolgál? Ha eszembe jut egy aktuális, kellemetlen élethelyzetem, természetesen beleengedem magam az érzésekbe, átengedem magamon őket. Aztán feltehetem a kérdést. Valójában létezik-e ez a probléma most? Gondolj egy problémádra! A rádió megy a háttérben, a szomszéd fiú valamit barkácsol, kint veri az eső a palettát. Létezik-e a probléma most? És ha mindig most van, létezik-e a probléma holnap? A jelenlét azért is üdvös, mert szép fokozatosan kiszorítja a tudatodból életed problémáit. Mert a problémáknak időre (múltra és jövőre) van szükségük a fennmaradásukhoz. A hiány-tudat elveszíti érzelmi és mentális töltetét, és széthullik. Ez az igazi, szándékos, ám akarat-mentes változás.
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: