A szeretet mindig kölcsönös, ugyanis kétirányú. A megfelelés – melyet gyakran összetévesztünk a szeretettel – ezzel szemben önös, egyirányú. A szeretet mindig viszonzott, hiszen adásodban a saját és a másik öröme is kifejeződésre jut. Képtelenség úgy szeretni, hogy csak neked jó, vagy úgy, hogy csak a másiknak öröm, neked viszont nem az. A szeretetből a saját és a másik örömét sem hagyhatod ki. Ha neked épp kín valamit megadni, mégis megteszed, azzal máris alárendelted magad, a kölcsönösség elveszik, és megjelenik a nem-szeretés, a magadé, a saját magad iránt való megvetés. Ez a megfelelés. A megfelelés motivációja pedig a félelem, a másik szeretetének elvesztésétől való rettegés. A megfelelés csupán szeretet-keresés.
Ez a fajta “szeretet” tehát motivált és feltételes. Tudattalan mozgatórugója a szeretet-vesztéstől való félelem, még akkor is, ha csak annyi a ki nem mondott célod vele, hogy jó legyél, jó visszaigazolást kapjál önmagadról, jól menjenek a dolgaid. A megfelelés folyamatos kontrollt jelent. Nehéz ezt belátni. Pedig valójában mindig valamiféle viszonzást vársz: a másiktól, és ha onnan nem jön, akkor a szerencsétől, az időtől, a sorsodtól vagy istentől. Persze nem vársz – mondod, mégis csalódott vagy és szomorú ezek hiányától. Jó sokáig tagadod is ezt, kevés dolog van rosszabb ennek belátásánál. Aztán azon kapod magad, hogy kitartó várakozásod ellenére semmi nem érkezik hozzád: a megfelelésnek ugyanis mellékíze van, akaratlan kiérződik a cselekedetek mögül. Ha te felelsz meg másoknak, üresen maradsz, és egyre jobban akarsz, küszködsz, ha mások neked, akkor nem reagálsz, szimplán lerázod magadról a feléd irányuló keresést. Minden működhet így is, szabályok alakulnak, rendszerek és minták, látszat-biztonság épül akár egy egész életen át, de mivel a megfelelés egyirányú és önös, igazi kapcsolódás nem jön létre. A te elvárásod vagy megfelelésed lesz a társa a másik embernek, és nem te önmagad. Ez a játszma-élet. És a sors fintora legtöbbször az, hogy a legtöbb elvárás csupán feltételezésre, hitrendszerre épül. Ha ezeket lenyirbálod magadról, megcsillan a játék-élet lehetősége, mely tisztán szeretet alapú.
A szeretet ok nélküli, mondják, vagyis nem motivált. Talán cselekvésed nem különbözik kívülről a megfelelésből indított cselekvéstől, ugyanúgy adsz, de nem vársz el. Nincs mellékíze, ez maga az íz. A szeretet feltétel nélküli, mert indoka sincs, ez egy lét- és tudatállapot. Az irány fordított: ebből cselekszel és nem ezért cselekszel. Ennyi a különbség, viszont hatalmas! Nem vagy rá büszke, nem tartod magad jónak ezért, nem vársz érte elismerést. Ugyanazt a dolgot kétféleképpen lehet csinálni: megfelelésből és szeretetből.
De miért ne akarnál megfelelni? – kérdezheted. Mindenképpen elvetendő dolog? Ha észreveszed, már ezek a kérdések is magából a félelemből származnak: olyan megfelelés központú a világunk, hogy a kontroll elengedése rögtön szörnyű rémképeket vetít elénk. „Ha nem akarok megfelelni, akkor hülyeségeket csinálok; megbántok másokat; szörnyen fogok viselkedni; semmirekellő, ösztönlénnyé válok…”, és mindennek széles spektrumú variánsai. Pedig ez csak azért van, mert azt hitték a félelem óv meg minket a bajtól. A nevelés sokszor nem szándékoltan, hanem zsigerből, felmenőink öntudatlan utánzásából eredően félelem-, és nem tapasztalat- és figyelemalapú. Öntudatlan hiszünk hát a félelemben, mintha a védőszentünk lenne. Pedig épp fordítva van: minden eltorzult kontrollálatlanság, kiborulás, ösztöncselekedet a félelem szorításának elviselhetetlenségéből fakad. Ugyanis nem csinál mást, csak akadályokat emel és megszorongat.
Nem kell félelem ahhoz, hogy az autók elé ne vesd magad. Még mások történetei sem kellenek hozzá. Vagy tapasztalat szükségeltetik ennek elkerüléséhez – egyszer már megtetted és baleseted származott belőle, vagy csak szimplán figyelem: látod, neked épp akkor nem lehetne helyed a zebrán, mert az autók túl gyorsan mennek, és levelet, zacskót, mindent elsodornak, ami az útjukat szegezi. Kell ehhez félelem? Nem. Csak pusztán figyelem és kivárás, jelenlévőség. A figyelem alapú létezés megtanít mozogni a világban, a kapcsolataidban. Nem kontrollálhatatlan folyékony masszát szül, hanem kereteket ad az akadályok helyett. Nem felelőtlenséget, hanem épp felelősséget. Nem tétlenséget, hanem tettre készséget, rengeteg felszabadult energiát, és függetlenséget attól, vajon mások, hogy látnak téged. A megfelelések elengedése saját hitet ad, önmagadból kinevelt bizalmat. Szilárdságot a keménység helyett. Megingathatatlanságot a tévedhetetlenség helyett. Egyenességet a merevség helyett. Elköteleződést a kötöttség helyett.
Ezek között nőhetnek ki a legjobb dolgok: adj teret és talajt egy fának és lásd milyen terebélyes és izgalmas lesz, vagy kötözd meg, szegezd az ágait egymáshoz, és máris van egy bonszai-fád, ami ráadásul kényes, folyamatos nyirbálást, öntözést igényel. Mert ez a tökéletességnek, a mások rólad kialakított ideáinak való megfelelés átka.
Nincs viszonzatlan szeretet! Hogy lenne? Hiszen ha elvárom, hogy bárki igazolja a szeretetemet, akkor épp meg akarok felelni szerethetőségemben. Ez nem hiba, csak vedd észre, figyelj, és nézd meg mi bukkan elő az újabb réteg alól. Szomorúság, csalódottság, harag? Légy vele kicsit. Adj neki teret. Amint ez megtörténik, máris megkaptad a szeretetet önmagadtól, önmagadból.
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: