Ha egy kisbaba szeme elé napszemüveget teszel, tetszeni fog neki a másképplátás, az eddig tapasztalt dolgok elszíneződésé – ő minden új dologgal így van, élete folyamatos megtapasztalások és rácsodálkozások sora. Felnőttként már másfajta szemellenzőt öltünk; előítéletek, értelmezések kesze-kusza hálója szövi át látásmódunkat. Mindent tudunk, és rettenetesen megijednénk, ha valaki valami nagyon újat mutatna nekünk. Még babaként is bátrabbak voltunk mostani önmagunknál. Káros védekezésforma ez. Természetesen nem a hétköznapi életünkhöz szükséges gyakorlati- vagy a lexikális tudásátok, hanem amikor szinte mindenre kész válaszaink vannak. Ez így van, ez úgy van, ez így történt, ezt ezért csinálta, ez így fog történni, mert törvényszerű… Pedig ezek csak elképzelések, elmefolyamatok, képtöredékek, ám mivel valóságnak hisszük őket, identitást és lényünkkel mélyen összekapcsolódó történeteket kreálunk belőlük, egyszercsak – mikor egy helyzet új nézőpontot, megoldási módot kíván – szorítani kezdenek minket, szenvedni kezdünk tőlük. Pedig nem a valóság a fájdalmas, hanem annak – többnyire a múlt történéseiből eredő – értelmezése vajúdja ki magából azt. Ezért szinte minden új benyomás, kialakuló élethelyzet csak a régi utánzata, másolata, és nem azért, mert nem új, hanem mert te nem tudod úgy látni és megtapasztalni. Emlékszem, egyszer az általános iskolában egy tanárnőm felállított minket, és azt kérte, most csendben nézzük a faliórát, amíg az óramutató újra a 12-es számhoz nem ér. Amikor letelt az egy perc, feltette a kérdést: eljön-e valaha is még egyszer ez a perc? Már akkor szemellenzőt hordtunk, és rá is vágtuk, hát persze, a számláló újra és újra leírja majd azt a kört, de ő nem a dolgok felszíni, technikai oldalára hívta fel a figyelmünket (nem is volt matektanár 🙂 ), hanem a lényeglátásra. Nem, nem jön el többé, nem fogunk így állni, pont ekkor, még ha meg is ismételjük a gyakorlatot, valami mindig más lesz. Egyszerű mutatvány volt ez, de nagyon tetszett. De lehet így élni mindig? És mire jó ez? Mi van, ha támpontok nélkül maradok? Mi van, ha naiv leszek, netán félkegyelmű? Jogos kérdések, és persze újabb értelmezések értelmezéseiből adódnak. Ha most meg mered tenni, hogy ne tudd ezekre a választ, máris közelebb kerültél – nem csak a mindig újhoz, a mosthoz, hanem a csupasz, történetek, gondolatok, ítéletek, nélküli igaz önmagadhoz is. Ha képes vagy őszintén azt mondani, ” nem tudom”, hirtelen csend-szakadék hasad a mindent tudni vélő és irányítani akaró elme zakatolásába. Csak ezzel a belátással férhetsz hozzá igaz és tiszta válaszaidhoz, csak a szakadékba ugorva találhatsz rá arra a belső hangra, amely valódi igényeidről, vágyaidról, vonzódásaidról beszél, amely végtelenül kreatív, mélységesen szerető, empátiával teli és békés. Ha elég gyakran mersz találni magadon hasadékot ahhoz, hogy a kutadba ugorj, egyre inkább megszabadulsz attól a sok gondolati rétegtől, ami elhatárolt téged a valóságtól, és különféle kellemetlen élethelyzetekbe ragasztott téged. Bármi is feszít jelen pillanatban, az valószínű egy újabb téves értelmezésed következménye. Csak kérdezd meg magadtól, igaz-e, amit gondolsz éppen, hunyd le a szemed, és várd meg a választ. Ne ijedj meg, ha nem tudod, csak képzeld el magadat az adott helyzetben úgy, hogy nem tudod elhinni többé az ítéletedet róla. Milyen érzés? Békés, nyugodt, örömteli esetleg? Ha igen, közel jársz a valósághoz. A gyakorlatokhoz ajánlom Byron Katie munkamódszerét. Fotó: Anka Zhuravleva
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: