Stephen King Hasznos Holmik című regényében Mr. Gaunt, az ördög úgy gyűjti magához az emberek lelkét, hogy portékáját felruházza régóta vágyott dolgokkal, reménnyel, igazsággal, enyhüléssel, ábrándokkal, és persze erre mindenki vevő. Cserébe apró csínyt kell elkövetniük csupán a másik ellen, de természetesen az ördög úgy keveri a paklikat, hogy a végén kihámozhatatlan konfliktushalmaz támadjon a városlakók között, mely által nemcsak a rosszindulat, de egymás legyilkolása is jogossá válik. Az ördög a mindenkiben fészket rakó ego – tehát saját magának – cinkosa; egyedül a problémák, az arra adott válaszok, vagyis az önérzet tartja életben, rakja meg kopott bőröndjét az elrabolt lelkek árnyaival. Önérzetből, dühből nem lehet küzdeni ellene, hiszen az is ő maga. 
Egyedül Alan, a nyomozó marad látszólag érintetlen, ám végül ő is megfogható azon a ponton, ahol az Ember tragédiája Ádámja: tudni akar olyasvalamit, ami elzárva van tőle, azaz nem tudja elfogadni azt, amit nem ért. Bármilyen ártatlan szándék is ez, a „tudni akarom, amire nem lehet még rálátásom” a hatalomra való sóvárgás csírája. De a lényeg csak most jön: Alan hobbiból bűvészmutatványokkal szórakoztatja magát – és ez az abrakadabra lesz az ördög legyőzésének egyetlen eszköze. Hogy miért? Nemcsak mert ugyanazzal az eszközzel (mások megtréfálásával) él, mint az ördög, hanem elhiteti vele, valóságosnak mutatja az illúziót, játszik vele. Nem veszi komolyan. Igazi kígyónak láttatja vele a zöld krepp-papírba csomagolt rugót, valódi állatoknak a kezéből formált alakzatokat, mindenféle abrakadabrával ejti zavarba, mígnem elég erőtlenné nem lesz ahhoz, hogy legyőzhetővé váljon a mindent átható „fehér fény” által, mely Alen kezeiből virágzik. Stephen King horror-regényében tulajdonképpen nem mást ír le, mint az ego működését és halálát: hatalma abból adódik, hogy az ember azt hiszi, csak azáltal lehet valaki, hogy birtokol. Ez a valami, amire a birtoklásunk irányul, nem kell, hogy nagy dolog legyen – sokunk ebben a félreértésben van, amikor kimondja magáról, nem birtokló típus. Akarhatunk magunknak pusztán megértést, elfogadást, tudást, elismerést…, bármit, amiből hiányt érzékelünk, és nyilván (mivel az ego egy külvilágból szerzett felépítmény), odakintről kívánja megszerezni ezeket, ahelyett, hogy belül alakítaná ki. Ezek mind nagyon kellemes élményeket nyújtó dolgok persze, csakhogy ha nem belülről gyökereznek, hanem úgy érezzük, ezeket adják nekünk, két marokkal ragaszkodni fogunk hozzájuk, mikor ingataggá válik létezésük. Az egyetlen békét hozó út, ha önmagunkban keressük és szilárdítjuk meg a kívánt dolgokat… Az író nagyszerű dologra világít rá: az ego/az elme nem győzhető le erőfeszítéssel. Mesteri analitikus, észrevétlenül építi fel védelmi bázisait. Olyan esetekben is ő játszik velünk, mikor épp legyőzni kívánjuk valamiféle magasztos spirituális elképzelést követve, sőt akkor is, amikor keresni kezdünk valamiféle igazságot, értelmet – és ez mind jó, hogy így van. Weöres Sándor írja „ha a pokol mélyére érsz, a legvégére érj, az már a menny, mert minden körbe ér” – és az ördög erről gondoskodni is fog, nem véletlen, hogy a Lucifer jelentése fényhozó. Mert kételkedés nélkül nincs bizonyosság. Ilyen értelemben az „ördög” egyáltalán nem gonosz minőség. Nem paradox dolog? 
Gyakorlatban ez annyit tesz, hogy mindenféle elmestruktúra megbontására csak a figyelem alkalmas, a nem belevonódó, passzív figyelem. Persze ez eleinte nem könnyű, mert az érzésnek óriási ereje lehet. Ha például fáj a fejed, és nem rohansz azonnal fájdalomcsillapítóért, a fájdalom puszta figyelmével az érzés eleinte felerősödik – ahogy Mr. Gaunt is megvadul, démoni ábrázatot ölt a játékos incselkedésre. A fájdalom erőssége ilyenkor nagyban múlik a gondolati tartalmon is – eszünkbe juthat például az „ezt nem bírom”, „ez nagyon rossz” gondolat is, melyekbe szintén ne gabalyodjunk bele, csak eresszük el, különben belepörgetjük magunkat és hadállást veszünk fel. Ne ítéljük meg az ítéleteinket sem. Furcsa mód a fájdalom így lassan alábbhagy, majd elhagy minket, hiszen nem vettük komolyan. Ennek mintájára lelki érzeteinket is kezelhetjük így. Ha egyre gyakrabban kérdezzük meg magunkat, mi zajlik bennünk, tudatossá válunk az érzéseinkre, és arra is, milyen jellegű helyzet vagy gondolat szüli meg bennünk ezeket. Ám az intellektuális megközelítés csak tévútra visz: az, hogy tudod, ez illúzió, vagy egyszerűen csak okot akarsz keresni az érzetetnek, és folyamatosan gyötröd magad a kérdésekkel, csak még nagyobb galibát okoz. Hagyd jóvá a negatív érzeteket, legyél velük, ne elemezz, fogadd el, ami van. Ez sokkal nagyobb hatalom, mint amit az ego remél: a körülményeinken való, figyelem általi túljutás a legnagyobb függetlenség és szabadság, mely egyáltalán nem összekeverendő az elme folyamatos elhatárolódásától és védekezésétől. Mr. Gaunt ördögszekere lassan eltűnik a szemed elől. Fotók: Khuong Nguyen Julie de Waroquier
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: