Előző cikkünkben már kitértünk a legalapvetőbb téves azonosításainkra, melyekkel hamis skatulyákba tesszük – és ezáltal meg sem éljük – azokat a minőségeket, érzéseket, hozzáállásokat, melyek birtokában az egész világhoz való viszonyunk lényegében és minőségében változhatna meg. Számos ilyen félreértés adódik. Egy-egy fogalomról úgy ágaznak el a hozzáadott ítéletek, különféle nézetek, fájdalmas történetek, mint a veszedelmes polip karjai, így nem csoda, hogyha tapasztalni kezdjük ezeket, megijedünk, nem is kívánjuk megélni. Ilyen dolog például a szeretet fájdalommal való azonosítása, mely sokunk tudatalattijában erősen összekapcsolódik egymással. Nézzünk most pár újabb téves “asszociációt”, mely szenvedésünk forrása lehet, és mely által megfosztjuk magunkat ezek megtapasztalásától, vagyis az élet áramlásának fájdalom- és akadálymentes befogadásától. Megengedés/elfogadás=Lemondás/Beletörődés A megengedés/elfogadás annyit jelent, minden pillanatnak megengedem, hogy olyan legyen, amilyen, minden érzelemnek, gondolatomnak, cselekedetemnek megengedem, hogy olyan legyen, amilyen (mert az épp nem is lehet másmilyen). Vagyis nem minősítem, nem harcolok ellene, engedem, hogy átáramoljon rajtam. A megengedő hozzáállás nem más, mint az élet szeretete és mélységes tisztelete annak minden megjelenési formájában, józan, higgadt szemlélete a dolgoknak. Mi ehhez képest teleaggattuk jó sok ítélettel. Ha magunkba nézünk mélyen, odalent biztosan azt találjuk, hogy a mindent elfogadni fogalmához a következő értelmezések, félelmek kapcsolódnak: “lusta és passzív leszek”, “szőnyeg alá söpröm a problémáimat”, “nem fogok tudni kiállni magamért”, “nem hagyhatom magam az igazságtalansággal szemben”. Ezek mellett egy erős alaphiedelem is az értelmezési szövetbe fészkelődött: “Ha nem reagálok a negativitásra, a helyzet nem fog változni.” Sőt – bár ez kevésbé bevallott formája a tézisnek -, de a mondatot úgy is kiegészíthetnénk: “ha nem teremtek negativitást, a helyzet nem fog változni”, vagyis bennünk, emberekben van egy olyan kimondatlan elképzelés, hogy a fejlődéshez, ahhoz, hogy valami valamikor majd jó és teljes legyen negativitás szükséges, hiszen ezeket kieszközölve, kipucolva, kijavítgatva változtatunk, s haladunk egyre inkább az ideális felé. Ennek kóros – ámbár sajnos mindannyiunkat érintő – elfajulása, a “semmi sem elég jó” prototípusa, mely folyamatosan azzal kecsegteti az egónkat, hogy mi viszont lehetünk elég jók ahhoz, hogy ezt megjavítsuk, vagyis egónk az állandó problémákból és azok megoldási módozatainak lehetőségeiből nyeri az “elég jó lehetek” téves elképzelését. Csakhogy: valóban szükségünk van a problémákra ahhoz, hogy végre minden jó legyen, ahogy épp van? Nyilván nem. A problémák is csak attól problémák, mert az elménk valamihez képest határozza meg élethelyzeteinket vagy akár önmagunkat és a másikat. Ha leszoknánk erről a folyamatos összehasonlítási kényszerünkről, és megengednénk a pillanatnak, hogy legyen (és nem a múlton rágódnánk vagy a jövőbe révednénk folyamatosan), huppsz, eltűnnének a problémák, és a felgyülemlett, már régóta hurcolt bajaink is leválnának rólunk. Ha nem lenne “valamihez képest” (mert igazából nincs, ez csak az elme), minden pillanatot és abban önmagad is teljesnek érzékelnéd, ami természetesen az időben továbbra is fejlődni és tapasztalni fog, de már anélkül a kényszer nélkül, hogy ezt ő magának kell kicsiholnia. Az elfogadás tehát egyfajta kőállapot a tenger fenekén: nem érez kényszert, hogy jobb legyen, máshol legyen, de a víz mégis gyönyörű drágakővé csiszolja, arrébb görgeti az évek folyamán. Az elfogadás tehát épphogy hagyja a változást azáltal, hogy nem irányít, nem avatkozik be! Ez egy bizalmi állapot: elismeri, hogy minden reakció, kényszeres változtatni akarás, tehát minden, ami egóból történik csupán – bár érdekes tapasztalatokat hozhat és újabb történeteket véshet bele a sorskönyvünkbe – nem hozza el azt a mindenki által vágyott állapotot, mely az élet igazi, akadálymentes megtapasztalása és élvezete. Az elfogadás nem más tehát mint épp a formák változásával való összhang és együttműködés, nyitottság az élet áramlásával szemben. Negativitás nélkül is jogunk van arra, hogy valaminek a pozitív változását óhajtsuk, és ha ez tényleg szívből történik szándékunk épp olyan lesz, mint a vízbe dobott kavics, ami hullámokat vet a tavon, és ezek a rezgések mindenkihez eljutnak. De amíg ennek ellenkezőjét próbáljuk bebizonyítani és továbbra is makacsul hiszünk a világ diktálta “harcolnod kell a sikerért”, “ha ezt teszed/veszed, akkor jobb leszel”… szólamokban, vagyis abban, hogy a jó eléréséhez szükséged van egy folyamatos elégedetlenségérzethez, addig minden leírt szó csupán ábrándnak, illúziónak cseng. Ráadásul így továbbra is megfosztod magad attól, hogy minden helyzet és ember hozta rossznak tapasztalt érzetben megtaláld azt az üzenetet, ami csakis a te téves hiedelmeid lebontására szolgál, és az érzeteid lefojtása helyett, azokat végre elfogadva, meg- és kiéld őket, majd elereszd azokat. Szabadság=Magány/Kitaszítottság Mivel az emberiségnek, de leginkább a társadalmaknak egyáltalán nem érdeke, hogy szabadok legyünk, jól belevéste a fejünkbe, hogy a szabad ember gátlástalan (szabatos), rettentő veszélyes, vagyis kitaszítottságra érdemes. Csak egy hiba van ebben az elképzelésben: a szabad embert pont ez nem érdekli, hisz szabadsága abban áll, hogy függetlenedett mások véleményétől, és köszöni, nagyon jól érzi magát. Ráadásul mivel szabad, és nem hisz a szabadságról alkotott általános elképzelésekben, mégis (mivel nem korlátozza magát ellenérzésekkel a vádak ellenére sem) szeretni tudja az embereket, vagyis egyedül ő képes a valódi kapcsolódásra, mert az utat a másikhoz nem a félelmeken, hanem a nyitott, érdeklődő befogadáson keresztül keresi. Ezért éppenséggel a szabad ember nemhogy taszítja a többséget, hanem fényforrás, melyet körül rajzanak az éjszakai lények. Bármiféle, és bármilyen formában való lázadás valójában nem a szabad ember cselekedete, hanem egy önmagát korlátokkal agyonnyomó lélek kitörési kísérlete. Aki szabad, az tudja, hogy mindent lehet, de mivel nem szorítja önérdek, a lehetőségek közül azt választja, ami lényegéhez tartozik. Ahogy egyre inkább szabadulunk meg attól, hogy mindig a mások elvárásai és belénk tokosodott belső hangjai szerint éljünk, nyilvánvalóan lesznek olyanok, akik “kitaszítanak” majd minket, hiszen nem ehhez szoktak tőlünk és viselkedésünk valóban rémségesnek tűnik számukra, noha lehet csak annyiban változunk, hogy merünk nekik nemet mondani, vagy rájövünk például, hogy egészen más hivatás való nekünk, mint amibe beleszoktunk. Azonban ezzel a folyamattal egyenes arányban növekszik belső biztonságérzetünk, mely enyhíti az elengedés fájdalmát. A többség kitaszításától, megítélő elhatárolódásától való félelmet nagy mértékben gyógyítja a megértés – a többség szemrehányása valójában nem nekünk szól, hanem annak, amit mutatunk nekik: az új út bizonytalanságának a megszokások, az “ezt így kell, úgy kell” helyett. Ezen a ponton, ezzel a megértéssel születik meg a szabad ember: elhatárolódása pozitív értelmet nyer – tudja mi az övé, és mi a másiké, azaz nem veszi magára mások keresztjét, és ezáltal kapcsolatait nem a kell kényszerei, és a megfelelés belső hajtóereje szülik, hanem a szeretet szabadsága, ami az egyetlen gyümölcsöző kapcsolódási felület mindenkihez. Folytatás következik! Kapcsolódó cikkek: Téves azonosítás – a fájdalom eredete Ha nem tudom, már tudom a lényeget Fotó: Bán Sarolta
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: