Eleinte nem hoztam „önálló” döntéseket – bár ezt a kijelentést csak utólag, visszatekintve tudom megtenni. Végtére is önállóak voltak azok is, hiszen nem kényszerített senki, de megfelelés, a mások véleménye, tapasztalatai, indulatok, reakciók formálták az életem. Mondhatnám úgy is, nem volt benne a tehermentes felelősség íze. Inkább volt az „megfelelősség”.
Most már azt is látom, nem volt ezzel semmi baj, hiszen ezek is mindig vittek valamerre. „Gond” akkor jelentkezett, amikor először, úgy igazán tudtam merre kell mennem, és ez minden addigi életvezetésemnek, elvemnek, előre kijelölt útjelzőimnek ellent mondott. Bár az érzés határtalan szabadságérzettel és békével járt, a megtanult félelmek (és sok esetben azok külvilági képviselői – ismerősök, barátok, család) azonnal hadseregként ostromolták a homlokomat, és mindenáron be akarták bizonyítani, miért nem jó a döntésem. Ebben a kettéhasadt állapotban, győzködni, érvelni kezdtem önmagamnak önmagamért, de a „hangok” csak azért sem hagytak alább, sőt felerősödtek. Csak a cselekvés, az utamba való teljes belehelyezkedés segített lenyugtatni őket, bár akkor is úgy gondoltam, mindenképpen tartozom magamnak és másoknak egy jó indokkal, ésszerű magyarázattal arra vonatkozóan, miért helyes az irány. Nem vettem észre, hogy azonnal felépítettem egy védelmi bástyát…
Ami nem is zavart addig a pontig, mikor pár hónappal később még erősebb belső okom támadt arra, hogy most „visszafelé” induljak, mert eredeti döntésem mindent megadott, amire szükségem volt, és most új irányok csíráznak ki, ráadásul még mélyebbről, egészen a változatlan lényegemből, ezúttal most már közös szövetségként másvalakivel. Csakhogy, a védelmi bástyám, amit a „hadd éljem már a saját életemet” vágyam köré építettem, keményen eltorlaszolta előlem azt a képességemet, hogy élvezettel, kíváncsisággal, bizalommal fogadjam a lehetőséget. Fokozatosan jöttem csak rá: A lényegemnek, a szeretetnek ellentmondó hangok (legyenek akár kívülről jövők, vagy valahonnan belülről feltörők) nem mások, mint beépült programok, védekező mechanizmusok. Előtörésük, tárhelyükből való felbuzogásuk kísérlet arra, hogy az elfogadott, megszokott irányba tereljenek, még akkor is, ha ez a látszólagos, ingatag biztonság csupa daccal, sértettséggel, dühvel stb…, van kikövezve. Mindehhez azonban bele kellett csúsznom abba, hogy komolyan vegyem őket, el kellett, hogy csaljanak magukkal, hogy megtapasztalhassam, valóban arra vágyom-e menni. Csak így alakulhatott ki a felelős döntés képessége, és annál jóval több: igazi (ámbár eleinte halvány és erőtlennek tűnő) önvalóm megtapasztalása. Az évek során felszedett vélemény-, álláspont-, megfelelés-, nézőpont-, minta-, rossz tapasztalat-hadsereg tulajdonképpen, bármilyen kínzó is volt, csak rendbe szedette velem önmagam lényegét. Minél inkább küzdöttem ellenük, annál nagyobb vehemenciával támadtak, bármiféle ellenük való cselekedetemmel valójában nem magamért, hanem önmagam ellen dolgoztam. Miért kételkedem, miért nem hiszek?, miért bántom magam?, miért nem nyugszom már meg? – vallattam magam. Nem is vettem észre, hogy „magam ellen ragaszkodom”, és túl sok figyelmet szentelek a fárasztó gondolatoknak, és teljesen tehetetlenné, döntésképtelenné válok, átengedem az irányítást a múltamból származó gondolati és érzésbeli lecsapódásoknak.
Sokszor mi emberek képtelenek vagyunk belátni, hogy a dolgok nem betonozhatók be. Egy adott helyzet, jelenség, érzés, vagy gondolat mindig, mindig, igen még akkor is, ha… El fog múlni. Az elme, a folyton biztonságot és veszélyt analizáló, összetársító, méricskélő elme nem képes felfogni, hogy hiába húz mindent egy biztonságos idővonalra, és számít ki mindent előre, a dolgok meg fognak változni. Senki nem tehetségtelen, mert ilyen, senki nem jó, mert ilyen; ezek pillanatok, amikor így vagy úgy nyilvánulunk meg önmagunk és mások számára, és ezek a tulajdonságok bármikor átfordulhatnak, ha megengedjük nekik. Valójában folyton változunk, minden másodpercben mások vagyunk. A lényegünk az egyetlen ami változatlan, ott pedig valódi béke van, elfogadás, és szeretet. De ez a lényeg nagyon nem összekeverendő a magunkra szedett mintáinkkal, berögződéseinkkel. Mivel azokat úgy szereztük, szerezhetünk újakat, bármikor. Könnyebben jön az új, ha nem kapaszkodunk a régibe sem ragaszkodással, sem makacs ítélkezéssel, tagadással, szőnyeg alá söpréssel. De a gondolatok, érzések, jelenségek, helyzetek illékonyságának felismerése, és ragaszkodásmentesség kialakítása nem azt jelenti, hogy közben az ember nincs biztonságban, szilárdan gyökeret verve önmagában. A lényegedre és a másikéra figyelve állandó a biztonság, ugyanis azt végre nem a felszínen (pénz, kapcsolatok, tárgyi dolgok…) keressük. Ez a téves irányú biztonságkeresés csupán beidegződés: megszoktuk, hogy a biztonság kívül keresendő, a formákban, és amikor először betekintést nyerünk önmagunk legmélyére, megzavarodnak a gondolatok, mert billegni kezdenek a megszokott építmények, évek alatt felállított nézetek, keresésünk céljai… stb.
Ezért ez eleinte zűrzavaros, ellentmondásos érzés; lehet, olyan képek úszhatnak be a tudatunkba, melyek mind azt sugallják, valamit most el fogunk veszíteni. Ha húznak, menjünk utánuk, nyugodtan írjunk le köröket, és nézzük meg, igazat szólnak-e. Ha nem, kezdjük el megcsapolni belőlük a töltetet, hagyjuk, hogy tovább menjenek, ne vonjuk vissza őket többé. A hadsereg lassan visszavonulót fúj, eltűnik a láthatárról. Magától. Ne ragaszkodjunk magunk ellen!
Írta: Takács Mira, Bánosi Eszter
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: