Miért jók a rossz helyzetek…

Kibékíthetetlen ellentétnek tűnik ugyan, pedig ez is csak nézőpont, vagy inkább szemléletmód kérdése. Előrebocsátom, hogy amiről a továbbiakban szó lesz, az nem erkölcsi-etikai megközelítése a számunkra negatívan érzékelt élethelyzeteknek, hanem inkább azok értelmére világítanék rá. Miért van szükségünk „rossz” helyzetre? Meddig „kell” tartaniuk ezeknek”? Ezeket fogom most egy kicsit boncolgatni.

Persze az ötlet nem tőlem származik. E megközelítéssel már sokszor találkoztam, megélni, megtapasztalva elfogadni azonban annál nehezebb. Eszerint tehát egy-egy negatívan érzékelt, nem éppen örömteli esemény, élethelyzet nem szolgál mást, csak hogy tudattalanukból a felszínre kerüljenek eltemetett érzelmeink és végre szembe nézzünk ezen lefojtott érzetekkel. Természetesen a tükör oldaláról is megvizsgálható a téma – csakhogy (tapasztalatom alapján) ez legtöbbször elméleti fejtegetést szül – „mit akar mutatni nekem a helyzet? Hm, hát bennem is van ilyen…” -, ami az érzelmek lefojtásának egy újabb (spirituális álruhába bújtatott) iránya. Persze ettől még a külvilág láttat, de a tükör-módszer nem feltétlen oldja meg a problémánkat, csak az elme szintjére tereli.

Említettem, hogy egy rossz helyzet célja, hogy előbukkanjak rejtekükből a kellemetlen érzetek. Tovább is van, különben az egésznek nem lenne értelme. Szóval miért is ugrik ki a nyuszi a tudatalatti bokorból? Hogy meggyógyuljon. Kifakad, kifolyik, elengedődik, mi pedig ezzel egy időben bocsátunk meg, bárkinek, önmagunknak. Vagyis minden egyes kellemetlenül megélt élethelyzetünknek van egy múltbéli, szinkron-szituációja, a gyökér-történet, melynek akkora a befolyása rajtunk, hogy jelenbeli helyzeteinket tudattalan, reakciószinten hasonlóképp értelmezzük. Befolyása persze csak azért van, mert ott, akkor, valami miatt nem tudtunk vele szembenézni – esetleg az életünket, alapvető érzelmi vagy fizikai szükségletünket éreztük veszélyben. Így ez a gyökér-történet behálózza jelenlegi helyzetünk érzelmi struktúráját, mi pedig szörnyen érezzük magunkat.

Az effajta „kellemetlen” emlékezéstől való megszabadulásra kétféle reakció, illetve emberi psziché típus születhet: az egyik az elmenekülő, a másik a megoldó típus. Míg az előbbire sokszor mondjuk, hogy ezzel csak szőnyeg alá sepri a dolgokat, felelőtlen, és majd úgyis szembe fogja még találni magát ezzel a nehézséggel, a másikat képesek vagyunk szentté avatni, holott mást se csinál, megoldani akarásával folyamatosan próbálja lerántani magáról a problémát, vagyis elfojtani az érzéseit.

Mivel ez utóbbi nem annyira látványos működésmód, mint a nagy menekülőé, vegyünk pár hétköznapi példát a mindent megoldok típusú változatból:

1. „Nekem fontos, hogy kibeszéljem magamból a problémáimat, mert így legalább nem marad bennem.”

Dehogynem! Úgy tapasztalom, hogy ezzel csak vissza-vissza rángatjuk batyuként cipelt helyzeteinket. Nem a segítség elutasítását hirdetem, hanem a fölöslegessé váló panaszkodásét. Ha egészen hozzá szokunk, lételemünkké válik. Azt hisszük kiadjuk magunkból, de csak pörgünk körbe-körbe a helyzetünk felett, esetleg fontosnak tűnő végkövetkeztetésekre jutunk (pl. a másik a hibás, a pénz a hibás, én vagyok a hibás…), de a lényünkre gabalyodott érzelmi hálózatot egy pillanatra sem oldottuk ki.

2. „Járok sámánhoz, pszichiáterhez, gyógyítóhoz, tanfolyamokat végzek el, és ott mindig a problémával foglalkozunk”

Hát ez az! Elég sok esetben fordul elő, hogy az effajta segítség nem Veled foglalkozik, nem önmagadra próbál végre ráébreszteni, hanem a problémáiddal, ezáltal megerősíti benned azt, hogy azonos vagy ezekkel. Itt – és ezt fontos megint hangsúlyozni – nem arról beszélek, hogy ha úgy érezzük, nem tudunk valamiből kikeveredni, akkor ne kérjünk tanácsot, segítséget egy általunk megbízhatónak tartott személytől, hanem arról, hogy vegyük észre, hol van a határ a segítség iránti őszinte vágy és az „eljárok panaszkodni” között.  Az én meglátásom az, hogy olyanhoz menj, akit te érdekelsz, melynek elengedhetetlen feltétele, hogy a másik is tudja, ő kicsoda. De legfőképpen: merd megérezni, mikor van itt az ideje, hogy abbahagyd önmagad és a múlt nyüstölését.

3. A harmadik kategória (melyhez most nem rakok szlogent) a második profi szintre vitt változata, aki már öngyógyít is, mindent tud a gyerekkori sérüléseiről, traumáiról, sőt, már szerzett akkora tudatosságot, hogy ezeknek lenyomatát észre is vegye magán és jelen helyzetein, és még talán ügyesen alkalmazza is, de még mindig abban reménykedik, hogy a helyzet meg fog változni. Pedig még nem fog… Ugyanis tévesen él benne a hit, hogy bármit meg kell oldania.

És itt kezdődik az egyik legnagyobb harc önmagunkkal:

Elkezdjük kapizsgálni, hogy minden helyzet addig tart, míg hangsúlyt adunk a negatív érzeteinknek (foglalkozunk velük), vagy menekülünk előlük (a kettő egy és ugyanaz). Ezért jön a kis ördög, aki azt mondja: „akkor gyógyítsd meg magadban azt, hogy ne adj hangsúlyt ezeknek”. És az egész már megint arra irányul, hogy valamitől megszabaduljunk, azt a szegény ÉRZÉST meg még mindig nem sikerült magunkhoz engednünk.

Mivel a kisördög, az egó kapva kap az olyan alkalmakon, amikor valami újabb feladatot dobunk neki, egyet tehetünk: ezt a hangot sem etetjük meg, csak tovább engedjük.

Tehát mit tehetünk a negatív helyzetek eloszlatásának érdekében?

SEMMIT

Jól tudom, hogy ez nem épp kielégítő válasz, mert mindenki óriási titokra áhítozik. A semmi szóhoz amúgy is egy csomó téves azonosítás, pejoratív fogalom tapadt, holott, csak próbáld ki. Milyen semmit sem tenni? Nehéz, ugye? Kezd el gyakorolni…

Csak azért nem merjük elfogadni ezt az egyszerű választ a problémáinkra, mert rettenetesen félünk az érzeteinktől. Már pedig ha semmit nem teszünk, vagyis nem kapaszkodunk, ezek szabad utat kapnak arra, hogy jöjjenek-menjenek bennünk. De szabad utat kapnak arra is, hogy végre kiélődjenek bennünk. Nem kell tehát rituális búcsúcédulákat gyártanunk az elengedés szimbólumaként, és háromszor – lehetőleg szankszkrit nyelven – elmotyognunk, hogy „szeretlek és már nincs rád szükségem”. Semmit nem kell tenned!

Ha már régóta vagyunk egy helyzetbe ragadva, valószínű, hogy mindent megpróbáltunk – épp ez tartja fent a szituációt! Hiszen folyamatos figyelmet kapott tőlünk, és ezzel mi magunk ragaszkodtunk ehhez. Úgy is fogalmazhatnék: túl nagy fontosságot adunk pocsék, goromba, sötét gondolatainak. És persze ez is kell, míg rá nem jövünk, felesleges. Csak jöjjenek-menjenek, áramoljanak – mind-mind elmúlik.

Ahogy maga a helyzet is már a múlté. Ahogy elolvastad ezt a kis írást, a helyzeted már nem létezik, rég a múlté. Tiéd az egyetlen felelősség, hogy visszavonod-e a jelenbe vagy sem. Ne fojtsd le, áradjon csak szét benned minden érzet, kavarogjanak a gondolatok anélkül, hogy bármelyiknek is utánanyúlnál. Vágyd a legjobbat és add meg magad, hagyd abba a próbálkozást!

Fotó: http://shadowness.com/Fotograf/escape-the-mind

Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!