Egy kisgyerek még nem érezhet rá, hogy amit gondol, az úgy van-e, ezért a feltétel nélkül elfogadott, megszűretlen gondolatokból később meghatározó tudatalatti hiedelem-világ keletkezik, ami furán torzítja el életünk felnőtt eseményeinek értelmezését, megélését. Azonban felnőttként ráébredhetünk arra, hogy mindig is mi voltunk, vagyunk és leszünk azok, akik elhisznek vagy nem hisznek el valamit, senki nem tud minket másra kényszeríteni, még ha szándékában is áll. Ezért nincs 50-50%-os felelősség, csupán 100%-os. Ebben a cikkben egy személyes példán keresztül megnézzük, hogy alakul ki egy téves gondolatból egy egész hiedelemvilág, mely aztán minden viszonyulást meg fog határozni a későbbiekben. Hat éves voltam, amikor Nagypapa megbetegedett. Addig egész életemet betöltötte a jelenlétével, figyelmével, huncutságával, játékosságával, megengedő szeretetével. Igazi cinkostársak voltunk. Ha rám szólt, megértettem, sosem képzett ez köztünk semmiféle negatív érzelem akadályt. Minden gördülékenyen ment, semmi sem tolakodhatott közénk. Aztán rákos lett, és valami megváltozott. Bennem. Az állapota miatt egyre inkább óckodtam a közelébe menni, és a szokásos esti puszik is abba maradtak. Úgy érzem, nem tudtam akkor, mit jelent a rák, csak annyit érzékeltem, hogy eltávolodunk. Riadt, bosszús és értetlen lettem, zavarodott voltam és féltem. Akkor született meg bennem a gondolat: “Nagypapa furán viselkedik velem, valamit rosszul csináltam.” Az utolsó esténk aztán örök nyomott hagyott bennem: ült a kis foteljában, én vele szemben, megtartva a három lépés távolságot, hiszen valami addig ismeretlen volt a levegőben, és ez a meghatározatlan keveredett annak érzékelésével, hogy Nagypapa olyan furán hallgatag és a torkán lévő idegen gépezetből szivárog valami fehéres folyadék. Csak úgy tudott hozzám szólni, hogy befogta a torkán lévő lyukat, akkor is bizarr “géphangon” egy-két szót motyogott a beszédes Nagypapám. Nem emlékszem, hogy szüleim elmagyarázták volna az okát, de lehet nem is akartam tudni, mert rémisztő volt a tapasztalása. Szóval ott ült és figyelt. Figyeltem, lábam földbegyökerezett, nem a látványtól, hanem amiket gondoltam róla. Aztán kihagytam a szokásos puszisorból megint, és csak Nagymamának adtam. Figyeltem az arcát, és azt gondoltam, szörnyű amit csinálok, hiszen én NEKI akarok puszit adni igazából, hozzá vagyok a legközelebb. Mégsem tudtam megtenni, a helyzet nem volt számomra már rég természetes. És ekkor elhittem a gondolatot: “Nagypapa nagyon csalódott bennem”. Ezt a kialakult hiedelmet tetézte az az esemény, amikor másnap anya bejött a szobába, de nem kellett megszólalnia, anélkül is tudtam, mit akar mondani, ezért már csak egymásba borulva, zokogva mondta, “Nagypapa elment”. Halálról szó sem esett. Emlékszem arra a sírásra – mindenkinek volt már ilyen, és ez a legfélelmetesebb sírások egyike: nem az a szomorú pityergés, nem is a fájdalom levezetése, nem is a nyűgös hiszti vagy az az önsajnáló sírásféle, hanem az a fajta zokogás, amiben együtt kavarog a remény nélküliség, megváltoztathatatlanság, a visszavonhatatlanság, a többé már nem lehet, nincs folytatás súlyos érzete. Ekkor hittem el a következő gondolatot: “Nagypapa furán viselkedett velem, valamit rosszul csináltam, ezért csalódott bennem, és így elhagyott.” Aki átélte a nincs folytatás érzetét akármilyen élethelyzetben, akárkivel kapcsolatban, igyekszik elmenekülni az érzet elől. Főleg azért, mert az érzet a fentiekhez hasonló tévesen elhitt gondolatokkal (szeretetlenség, elhagyatottság) kapcsolódott össze a régmúltban. Ha a gondolatok nincsenek megkérdőjelezve, a tudatalattiban keringenek, és minden egyes hasonló, az eredeti helyzetre emlékeztető alkalommal utat törnek a tudatba, hogy feldolgozást nyerjenek. De ha ez nem történik meg, az összes intim kapcsolat akadályozója lesz, hiszen a másik ilyen-olyan reakciójából mindig ez a téves gondolati és érzeti halmaz adja meg az értelmezési felületet. Nálam ez a következőképpen nyilvánult meg: – Ha a másik az önfeledt viselkedéséből hirtelen máshogyan kezd cselekedni, akkor én valamit rosszul csináltam – én miattam van – a másik biztos csalódott bennem – el fog hagyni örökre – Ha nem én vagyok a másik figyelmének a központjában, akkor én valamit rosszul csináltam – én miattam van – a másik biztos csalódott bennem – el fog hagyni örökre. – Ha a másik épp nincs jelen, akkor elhagyott örökre, mert csalódott bennem, hiszen valamit rosszul csináltam. Sőt ehhez még az is társul, hogy a másik ezt nem közli velem (Nagypapa nem tudott beszélni) , és mindezt egy másik személytől (Anya) kell megtudnom. Ha egy ilyen zsigeri hiedelemrendszer él valakiben, a másik nemhez való kapcsolódásában mindig működésbe fog ez lépni, hiszen nincs olyan, hogy a másik ne lenne negatív, állandóan figyelne rád vagy épp fizikálisan állandóan jelen lenne. Életed másik nemhez fűződő eseményei ezt a hiedelmet fogják tükrözni – ezért a másik pillanatnyi hangulatából egész dráma kerekedhet ki a benned lévő szorongás miatt. Ráadásul az alaptörténethez az évek során a kis elméd bőven gyűjtött már igazolásokat, ezért számtalan esemény tudnál felsorakoztatni, hogy az “igazad” (amit amúgy egyáltalán nem akarsz, hogy igaz legyen) érvényre jusson – ezt hívják önbeteljesítő jóslatnak. Ha a másik egyik-napról a másikra eltávolodni látszik (pedig csak mondjuk valamiért szomorú), akkor ez a hirtelenség rögtön beindítja az alapsztoridat, és már előre – tudatalatt – ismered a dolgok végkimenetelét. Mivel nem kérdőjelezted meg az alapsztoridat, hiába látod felnőttként és tudatosan is a helyzetedet, az alapsztorid szerint már “ismered” a végkifejletet, vagyis, hogy szörnyű elhagyatottság fog rád várni. Mit csinálsz tehát? A másik megtehet mindent a szorongásod enyhítésért, de ez nem fog segíteni, mert hiszel valamiben. (Ráadásul a felnőtt kapcsolatba rögtön belép egy gyerek-igény, ami ellehetetleníti az érett kapcsolódást.)Vagyis nem ő távolodik el tőled, hanem te tartod a 3 lépés távolságot, mint egy kislány, aki fél odamenni a beteg nagypapájához. A 3 lépés távolság pedig nem tud kevesebb lenni, hiszen tudod előre a dolgok végkimenetét, a sztorid a tudatalattidban működésbe lépett. És így nem tudod beengedni a szeretetet, tartod a távolságot, mert “baj van veled, nem mehetsz oda”, és még az is lehet, hogy a távolságot tovább növeled a másik hibáztatásával, megváltoztatni akarásával… stb. És mindeközben a másik is azt fogja hinni, hogy valami baj van vele. A teendő az, hogy elkezded megkérdőjelezni a gondolatokat, melyekben hiszel. Magát a halált is, igen. A halállal bárki is eltávolodhat tőled? Minden egyes kapcsolatod valójában benned fogan meg – senki nincs kívül, minden a te hozzáállásodon múlik. Még a másik hangját is önmagadban hallod, még a másik külalakját is önmagadban látod, de legfőképpen te értelmezed. Az értelmezéseidnek pedig semmi, de semmi köze nincs a valósághoz. Ebben hinni már önmagában egy illúzió, de mi szeretjük ezt, hiszen ettől vagyunk “valakik”, “az értelmezéseink vagyunk mi magunk”. Így szépen továbbra is önmagunkban zárva vagyunk, ahelyett, hogy az értelezések helyett végre LÁTNÁNK. Nos, ha a halál az én értelmezésem szerint azt jelenti, hogy a másik elszakad tőlem megváltoztathatatlanul és végérvényesen, akkor a halál ilyen. De ha abban hiszek, hogy a Nagypapához fűződő játékos, teljes és szeretettel teli egységemet csakis én tudom érvényteleníteni, akkor végre felelősséget vállalok magamért. Ha beteg is, haldoklik is és fizikai formában meg is hal, én vagyok az, aki a körülményeket veszteségként érzékelheti, vagy én lehetek az, aki ugyanúgy fenntartja magában a szeretettelteli kapcsolatot, amit a halál nem vehet el. Az, hogy az események fájdalmat okoznak természetes. Viszont csak én tudom elviselhetetlen szenvedéssé alakítani, ha abban hiszek, hogy elvesztettem a szeretetet. És ez biztosan nem az ÉLET. A tény az, hogy van fizikai halál és távolság. De a fájdalom valójában nem ebből ered, hanem abból a döntésből, hogy emiatt én lelkileg is meghalok és eltávolodom. Az elhitt gondolatok megkérdőjelezése hozzásegített ahhoz, hogy nagyon sok idő elteltével végre bele tudjak helyezkedni a hat éves kislány helyzetébe és rajta keresztül láthassam az igazságot. Nagypapa a fotelben mindenféle értelmezés nélkül maga a Gyönyörűség! Figyeljük egymást. Nem gondolom már azt, mit gondolhat vajon arról, hogy mit gondolok. Csak vagyok. Figyelek. Egymást nézzük. Már nem mehetek oda hozzá, de nem is van rá szükség. Szeretet van. Csak a gondolatok akadályoztak meg abban, hogy ezt ne lássam. Minden gondolat mögött szeretet volt és van és lesz. A történethez hozzátartozik, hogy megszületésem előtt Nagypapának zöld hályogja lett, és azt mondta: “Azért műttetem meg magam, hogy lássam az unokámat”. Most, 24 év elteltével látom én is őt igazán, újra. És ezen halál és idő és tér sem tud változtatni. Tehát van halál, van távolság? Kérdőjelezz meg mindent, amiben hiszel és szenvedést okozz! Mert mindenhez és mindenkihez fűződő kapcsolatod odabent van, és negatív voltuk csakis a te értelmezésednek a függvénye. És ha már nincs tovább téves értelmezés, akkor megértés születik, a megértés után pedig a látás. És a halál meggyógyul önmaga félreértéséből… Nagypapának, Edunak és minden olyan fizikailag is élő férfinak, akivel kapcsolatban úgy döntöttem, hogy távol hiszem magam!
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: