Ha úgy érzed távol vagy valakitől vagy elvesztettél valakit, valójában önmagadtól vagy távol. Amint a közelségben, sőt – még azon is túl – az egységben hiszel, életed minden történése lassan ezt fogja igazolni…, még azokkal kapcsolatban is, akiktől távol hitted magad… Tényleg csak rajtad múlik, a te hozzáállásodon.
Van egy nagyon jó barátom. Bár már régóta ismerem, igazából külföldön találtunk egymásra. Olyan szeretettel, kíváncsisággal és elfogadással viszonyult hozzám, hogy az először furcsa és idegen volt, de aztán mégis úgy döntöttem, hogy befogadom. Nagyokat csámborogtunk együtt, felfedeztük a várost, és rengeteget meséltünk magunkról, a vágyainkról egymásnak. Ő azon kevés barátok egyike, aki nem a múlt függvényében kezeli a másikat, hanem itt és most figyel rá őszintén, de ami ennél is jobb, olyan merészen hisz a másik céljaiban, hogy ezzel lassan elhessegeti a megvalósítást akadályozó gondolatokat. Olyan barát, akinek a figyelme teljesen a másik még önmaga elől is jól titkolt oldalára esik, és jelenlétével azt erősíti. Hited ad saját igazi önmagadban. Lehet azt mondja rá a világ, hogy nem túl reális, ráadásul naiv. Én viszont úgy gondolom, pont ennek a szkeptikus világnak kéne még több ilyen ember. Miután hazavezetett a helyemre, lassan megváltozott az élete/életünk. Egyszeriben elkezdett nem keresni, nem reagálni rám.
Sokan mondták, “az igazi barát az, aki mindig ott van, amikor kell”, de valahogy hamisnak éreztem ezt az ítéletet. Tudtam, hogy olyan életet próbál épp magára, amibe én nem férhetek most bele, mások miatt sem, és ezt tiszteletben tartottam, még akkor is ha néha felötlött bennem a bosszús gondolatok sora, hogy “nem érdeklem”, “hát ennyi volt”, “ez gyávaság”, “talán tévedtem”. A gondolatok hamar elhagytak, és nem rég kiderült, hogy itt van. Egy halvány gondolatmaradvány ott járkált azonban a homlokom alatt: “minek menjek el a találkozóra, ha ő nem keresett közvetlenül”… Aztán jött a gondolat: “akkor vagyok igazi barát, ha ott vagyok, amikor kellek.” És nem vagyok ott, amikor épp nem… Aztán feltettem magamnak a kérdést: nekem mi esne jól az ő helyében, mire vágynék? Mi az a legtöbb, amit nyújthatna a másik, ha én évekig eltűnnék? Az elfogadás és az öröm. Ezért úgy döntöttem, megadom mindkettőnknek. Ez a beismerés a másik aktuális választásának tiszteletben tartása is. Az ítéleteid pedig mindig rólad szólnak: nem a másiknak kell valamilyennek lennie, hanem neked kell megadnod azt, amit a másiktól várnál. A másik dolgaival foglalkozni elvetélt ötlet. Nem várhatsz senkire, ez egy illúzió.
Ha békében szeretnénk élni önmagunkkal és a világgal, akkor talán megéri belátni, hogy nem minden rólunk szól. Ha valaki fontosnak épp nem tartozunk az életéhez, akkor az nem jelenti azt, hogy a másik ellenünk cselekszik és bántalmaz minket. Egyszerűen egy olyan kanyarban, tapasztalásban van, amibe most nem tudunk vele lenni, nem tudnánk támogatni, egyszerűen nincs szüksége ránk, más van a fókuszban. A megbocsátás így tehát szimplán csak felismerése annak, hogy itt senkivel nincs baj, és hogy a negatív érzetek pusztán a valóság félreértelmezéséből (nem kellek neki, elhagyott, nem kíváncsi rám…stb) fakadnak. Azért ragaszkodunk hozzájuk, mert igazságosnak ítéljük meg őket, pedig közük nincs az igazsághoz. El tudod-e fogadni, hogy a “másiknak nincs szüksége rád” nem azt jelenti, hogy nem szeret? El tudod-e fogadni, hogy igen áldásos és örömteli állapot, amikor az emberek nem szükségből vannak egymással? Az a két év mintha el sem telt volna…
Nem volt megbocsátás, csupán megértés, és semmi sem változott. Nem kellettek a “jó lenne megbeszélni, mi történt”, a “bevallom, nehezteltem rád azért”, “nekem fontos, hogy…” kezdetű mondatok. Ezekre sincs szükség, mikor két ember felfedezi önmagában a megértést,látni mer, és elfogadja, semmi sem az övé a szereteten kívül. Az elválasztottság csak az elmében keletkezik. Te döntesz, miben hiszel. Jó újra együtt veled és önmagaddal…
Á-nak
Fotó:
Hossein Zare
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Örülök! 🙂
Köszönöm, Eszter, ez igazán jól esett.