Mostanában elég sokszor figyeltem meg egy kollektív rossz szokásunkat: pártokat alkotunk. Ha szemben állunk egy véleménnyel vagy még esetleg bánt is az, átállunk a másik oldalra, de ez nem elég, pozíciónkat meg is erősítjük az ellentétes tábor hitvilágának negatív minősítésével. Véleményükkel együtt maguk az emberek is minősítést kapnak – lassan a másik egy nagy minősítés-burokba keveredik, ahonnan nehéz lesz szabadulnia. Hiszen, valamiért úgy gondoljuk, hogy ha kipukkasztjuk a buborékot, és befogadjuk a másik nézeteit is, akkor „megcsaljuk” a sajátunkat.
Pedig mindenkinek igaza van! A saját életében mindenképp… És rólunk is igazat mond, amennyiben ellenállunk neki negativitás formájában. Hogy is van ez?
Ha valamiben hiszünk, arra az elménk igazolásokat fog keresni, pont úgy, mintha beütnénk a kulcsszót a gépbe, és kidobná rá a találati eredményeket. Esetünkben, egy tételhez különféle történeket fog felhozni az elménk a bizonyításra. Mivel egy-egy ilyen tételhez már sok bizonyítékot gyűjtöttünk az életünk során, az megerősödik, és uralom alá hajtja az életünket, aszerint fogunk működni. Ideig-óráig még élvezzük is ezen igazságok uralmát, sokáig szolgálnak minket, de mivel ezek elmebéli képződmények, eljön az idő, amikor szűkössé válnak a számunkra. Ha például abban hiszünk, hogy nem lehet feltétel nélkül szeretni, eléggé meglepődünk azon, ha találkozunk vele. Eleinte örülünk neki, de mivel az „igazságunk” erős, és rengeteg alátámasztást kovácsoltunk neki az életünk során, egy idő után gyanakodva fogunk tekinteni az illetőre, és elkezdünk olyan „jelekre” figyelni, amelyek megcáfolják ezt a vadonatúj tételt. Persze ez tudattalan, mert mi tudatosan nagyon is szeretnénk ebben hinni. Ez az – amúgy nagyon is érhető – akarás viszont oda vezet, hogy „feltétel nélkül is lehet szeretni” igazságától vezérelve a tézis mellé állok, és az ezt megcáfoló nézeteket elkülönítem magamtól. Vagyis aki ennek ellentétes álláspontján van, azt annál agresszívebben kezdem el támadni és győzködni, minél gyengébben áll bennem az új igazságom. Vagyis mit nem csinálok? Nem fogadok el, szeretek feltétel nélkül. Mert ha igazságom belém lenne betonozva, akkor már nem hit, hanem tudás lenne, és szeretettel tudnám fogadni az ellenvéleményeket is. Hogy egy igazság milyen lábakon áll benned és mennyire éled meg a hétköznapokban onnan mérhető le, hogy az ellen-„támadásokra” miképpen reagálsz. Vagy legyen itt még egy életszagú példa. Útkeresésünktől vagy spirituális fejlődésünktől vezérelve gyakran mondhatjuk vagy mondatják velünk a következő tételt: „nincs szükségem negativitásra”. Ez is nagyon dicséretes dolog, kivéve, amikor a meggyőződésem ellenére csupa negatív véleményt hallok és még mindig érzem azt a fránya gyomorgörcsöt egy-egy történés vagy személy kapcsán. Úgy próbálom magammal is elhitetni a tézist, hogy pozitív emberek mellé állok, és a csúnya, gonosz ítéleteket és véleményeket messze elkerülöm, nehogy megzavarják a nyugalmamat. Vagyis mit csinálok? Rettentő negatívan és elzárkózóan viselkedem, talán titokban bírálom is mondjuk azokat az embereket, akik folyton panaszkodnak. A tézis ugyanis addig nem lehet igaz, amíg a valóságban el nem kerülnek a saját vagy más személy által közvetített negatív gondolatok és érzetek, vagy ha mégis megjelennek, TÉNYLEG tudok nem törődni velük és mosolyogni rajtuk.
Ha valóban meg is éljük ezeket az igazságokat, akkor jól megférünk mindennel és nem kell válogatnunk, hogy ide vagy oda álljunk-e. Öleljük az életet és minden jöhet. Történeteink nélkül látjuk, hogy mindennek és mindenkinek is helye van a világunkban, és senkit nem kell onnan likvidálni, kiközösíteni, senkivel szemben nem kell ellentétbe helyeznünk magunkat.
Az emberek közötti ellentétek is többnyire ilyen igazság-félreértésekből adódnak. Ha például A világa közelebb áll hozzám, mint B-jé, akkor hajlamos vagyok B-t teljesen elítélni, és meg sem hallani, hogy amit mond, abban lehet valami. Ha kicsit jobban tudatosítjuk ezt a furcsa látásmódot, ami a kevésbé szimpatikus emberek esetén elfog minket, és meg tudjuk figyelni magunkat, könnyen rájöhetünk, hogy sokszor olyan dolgokat hallunk oda, amit szegény B nem is mondott. Biztos veled is történt már ilyen, amikor megvádoltak, hogy ezt vagy azt mondtad, közben tudod, hogy nem. És természetesen fordítva is így van. Ez a szelekciós látás és hallás azért lép életbe, mert a másik egy-egy véleménye, arckifejezése, hangulata, kinézete… stb. beindítja nálunk történeteink bonyodalmas láncolatát, és az abból kinyert, korántsem valóságos értelmezésünk tükrén fogjuk a most lezajló eseményeket azonosítani. Ez a tipikus „figyelj, szerintem nem előnyös ez a ruha rajtad annyira” – „szóval kövér vagyok?” esete.
A valójában magunkról alkotott ítéletek és történetek uralma miatt egyáltalán nem tudunk jelen lenni és azt hallani, amit mondanak az emberek. Amíg tehát nem látjuk be, hogy mindenki a saját, többnyire kitalált „valóságába” húzódik a tiszta megértés és valóságérzékelés helyett, addig folyamatosan konfliktust fogunk generálni. Mit tehetünk azért, hogy ne kelljen folyton megosztanunk magunkat, nézőpontokba helyezkednünk azért, hogy meglátásainkat képviseljük?
1. Először is tudjuk, hogy a minden kritika, ami minket ér nem támadás, hanem hatásától függően rámutat, milyen „igazságokban” hiszünk tudat alatt. Ha például azt mondják ránk, nem vagyunk túl belátóak, és erre idegességgel, haraggal reagálunk, akkor egy részünk valóban nem az, és azért nem az, mert tudat alatt hiszünk benne és lényünk részévé tettük ezt a minőséget, habár elfogadni nem igen akarjuk. A belátás hiányára ugyanis az is utalhat, hogy nem értem, nem látom be, a másik vajon miért mondhatja ezt nekem. És erre nem is fogok rájönni, mert már jól meg is sértődtem.
2. Jó tudatosítani azt is, hogy ha szemben állok bizonyos álláspontokkal és világlátásokkal, attól nem fog megerősödni a sajátom. Ez csupán azt jelenti, hogy egyáltalán nem erős még a sajátom és nem élem igazán azt. Mindenféle negativitás és szembenállás nélkül mondhatom meg a másiknak, hogy köszönöm, hogy megosztottad a gondolataidat, érdekes, ahogy érzel, de én másban hiszek, és pont. A szembenállás inkább csak elvesz, és indulatokat gerjeszt: nem lehet valami mellett tüntetni! Elég paradox például a béketüntetés kifejezés, nem?
3. Két ok miatt ragaszkodhatunk makacsul egy-egy igazsághoz: vagy azért, mert erre építettük az egész életünket, és ha „elveszik tőlünk”, akkor halálfélelmünk van, vagy a már tárgyalt ok miatt, mert valami újra bukkantunk, és ez az új még csak egy hajtás, nem valósult meg a gyakorlatban. Régi igazságnak vegyük azt a példát mondjuk, hogy „a férfiakban/nőkben nem lehet megbízni”, újnak, friss hajtásnak pedig azt „meg lehet bízni a férfiakban/nőkben”. Sokszor előfordul, hogy ez a két igazság egymás mellett létezik egyidejűleg, problémákat, egy helyben toporgást okozva nekünk és a környezetünknek is. Ebben az esetben döntenünk kell, melyiket érvénytelenítjük, és melyiket tesszük a valóságunk részének. Érdemes megvizsgálnunk, hogy a bizalommal kapcsolatos új hit milyen módon lehet érvényes azokra a személyekre, akik miatt kialakítottuk a régi hitünket. Lehet, hogy nem vettünk észre valamit? Sőt valamit félreértettünk? Lehet végig meg lehetett bennük bízni? Milyen értelemben lehet ez igaz? Lehet, hogy épp bennünk nem lehet megbízni? Az elmúlt dolgok kíváncsi felfedezése egy egészen érdekes látásmódot ad nekünk, és lehetőséget nyújt arra is, hogy a bizalom minősége legyen az uralkodó ezután az életünkben.
4. Többnyire azért van szükségünk, hogy mások egyetértsenek a mi igazságainkkal, mert valójában mi nem tudjuk ezt a fajta megértést tanúsítani magunkkal szemben. Amíg másoktól van szükségünk megerősítésekre, addig függünk tőlük. Azonban ha teljes mértékben megértetted magad, többé nem lesz szükség a győzködésre, mentegetőzésre, bizonygatásra, és az életed végre szabadságot kap tőled, hogy érvényre jussanak és formát öltsenek benne az igazságok. 5. Nem küldetésed a másikat meggyőzni semmiről. A győzködés maximum a te bizonytalanságodat tükrözi, mert azt várod, ha melléd állnak, attól több leszel. Másrészt senki sem véletlenül hisz abban, amiben hisz. Úgy gondoljuk, a hiteink védenek minket, és ha ezt a másik nagy érvelésben és győzködésben megkérdőjelezi, tulajdonképpen az „életünkért” fogunk harcolni. Érezhető tehát, hogy számtalan kis „igazság” létezik, melyek szűrőjén keresztül látjuk a világot, és ez legtöbbször ellentéteket szül. De mi lenne, ha az igazságoknál jobban érdekelne minket a Valóság? És mi az a Valóság? Erre a kérdésre egy későbbi cikkben keressük a választ. Fotó: http://petapixel.com/
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: