“Seppo mestert egy szerzetes üdvözölte illedelmesen.
A Mester öt botütést mért rá.
– Hol hibáztam? – kérdezte a szerzetes.
A Mester újra ütött és felordított:
– Khats!”
Mi mindent érteni akaró lények vagyunk. Egyik legnagyobb áldásunk, de egyben legnagyobb kárunk is ez a hajlamunk. Nem nyugszunk, míg az okokat fel nem derítjük, és amikor derült égből megszületik a megértés – gurulnak rólunk a kövek, könnyűek leszünk és szinte lebegünk. Elmébe érkezik a válasz, és sebesen tovacikázik ez az erő mindenhová, s hirtelen megengedjük magunknak a létezést, míg nem újabb megértendő feladatba ütközünk.
“A mester úgy érezte, szüksége van egy kutyára. De rájött, hogy egy kutyának nincs szüksége mesterre. Ezért vett egy kutyát.”
Csakhogy ez egyben hatalmas béklyónk is – mert amit nem értünk, azt skatulyába dugjuk, sőt az sem biztos, hogy ami számunkra érthető, az tényleg egészen úgy van-e vagy csak egy félreértelmezés. És itt kezdődnek a fájdalmak. Megyünk az utcán, megbotlunk az útpatkán – “áh, nem igaz, hogy sosem figyelek oda” – vagyis az esetből már egy generális korholást sikerült megvalósítanunk magunkra nézve, és ha esetleg utunk során még egy madár is letojja a fejünket, felkiáltunk “de szerencsétlen vagyok”. Mintha minden csak azért történne a világban, hogy mi elhelyezzük magunkat valahogy benne – ha ez történik rossz vagyok, de ha amaz, akkor jó. El sem tudjuk képzelni, hogy a madár csak tojt egyet, ahogy rendszerint mi is szoktunk, és ez nem jelent többet kiválasztása természetes jelenségénél. Nem tudjuk elképzelni, mert totálisan be vagyunk zárva magunkba.
“- Mi az Út?
– Menj!”
Persze ennél jóval bonyolultabb dolgokkal nézünk szembe nap mint nap: betegségeinket akarjuk megérteni, kapcsolatainkat, anyagi helyzetünket, pszichés működési mechanizmusunkat, rossz szokásainkat a gyerekkorunkat…stb. Ha nincs válasz, nincs enyhülés.
“Shuzan felemelte a botját:
– Ha ezt botnak nevezitek, szembeszegültök az igazsággal. Ha nem nevezitek botnak, szembeszegültök a valósággal.
Nos, minek nevezitek?”
De mi zavar valójában? Azt gondolom, legyen bármilyen problémánk is, a legmélyén mindig az a fránya értetlenség piszkál. Tágabb értelemben pedig a kontroll hiánya. Mert amit nem értünk, afelett nincs hatalmunk, és ami felett nincs hatalmunk, ott zűrzavar keletkezik. Ez pedig nem igazán jó barátja az elmének. Ezért elkezd pszichológushoz járni, tanulmányokat folytatni, állandóan megbeszélni, ötleteket gyártani, szabályokat felállítani…stb. Végtelen számú eszközt talál arra, hogy végre megfogja a “problémát”, miközben nem veszi észre, hogy pont ezzel gyárt problémát. Még akkor is képesek vagyunk a “tudom” kijelentést ráhúzni a jelenségekre, ha emögött valami igen negatív tévképzet áll. Pl. “tudom, hogy úgysem szeret/úgyis kiderít valamit az orvost…stb”. A “tudom” bélyeg ezeken a hitrendszereken fura mód enyhítő a “nem tudom” bizonytalanságához képest.
Mindig vannak olyan momentumok az életünkben, amik érthetetlenek. Mégis azt mondom, hogy ezek az “érthetetlenségek” nagyon is értelmesen összerakott, világos és egyszerű elemek, amik pont jó helyen és időben jelentek meg a látómezőnkben. Ugyanis nem a dolgok és a történések zavarosak, hanem az elménk. Az elménk túl szűkös a befogadásukra, a meglátásukra. Ezért ahelyett, hogy a világ dolgaival küzdenénk, az elménket illene végre tágítanunk, rányitnunk a dolgokra. A “megérteni akarom” itt nem elég, csak még jobban szorít egyet rajtunk. Sürgetni nem lehet. Csak megvizsgálni őszintén, hogy mit gondolunk az adott dologról, majd megkérdőjelezni azt. Bebizonyítani értelmezésünk értelmetlenségét önmagunk számára.
És mikor eljön az a pont, hogy valami nem az, aminek gondoltuk, szembe találjuk magunkat végre a sokat került zavarodottságunkkal. A “nem tudom” érzetével. Félelmetes egy érzet ez, ugye? És ha még ennél is jobban belemész, észreveszed, hogy a “nem tudom” érzete azért olyan feszítő, mert már csatoltál hozzá rengeteg jelentést és hitrendszert. Nézzünk egy párat:
“Ha nem tudom, büntetést kapok…” – emlékezzünk csak a matekórákra vagy a fenyegető szülő tekintetére
“Ha nem tudom/tudja, biztos hazudok/hazudik…”
“Ha nem tudom, bizonytalan, haszontalan és gyenge ember vagyok, és még buta is…”
“Ha nem tudom, akkor nem tudom elkerülni a bajt, a rám leselkedő veszélyeket.”
“Ha nem tudom, nem tudok példát mutatni, és nem tudnak rám támaszkodni a szeretteim. Hogy fogok így helytállni és biztonságot nyújtani nekik?”..stb.
Nézd meg csak, hogy a “nem tudom” beismeréséhez mennyi fenyegetettség élmény tapad. A világ rögtön egy borzasztó hellyé válik. De tényleg így van ez? Mi van, ha ez is épp fordítva van, mint ahogy azt mi olyan jól tudjuk? Ha a zűrzavar, az értetlenség annyira rettenetes, akkor a zen koanok vajon miért élnek mégis ezzel?
Mi van, ha a “nem tudom” feloldja a görcseinket és spontának, kreatívak, változatosak leszünk általa? Mi van, ha a “nem tudom” fejleszti az intuíciónkat is? Mi van, ha a “nem tudom” lehetőséget ad arra, hogy egy helyzet más, jobb arcát mutassa meg és változni kezdjen? Mi van, ha a “nem tudom” feloldja a múltat? Mi van, ha a “nem tudom” közelebb hoz az emberekhez? Mi van, ha a “nem tudom” eddig feltáratlan kincseket mutat meg magunkban és másokban? Mi van, ha a “nem tudom” esélyt ad a megbocsátásra, az enyhülésre a jó kapcsolatokra? Mi van, ha a “nem tudom” egyszerűen frissességet kölcsönöz a perceinknek és mindent az újdonság varázsaként tudunk megtapasztalni?
David R. Hawkins egyenesen áldásnak tartja a nem-tudást: “Az összezavarodottság a megváltásunk. Az összezavarodottnak van reménye. Tarts ki zavarodottságod mellett. A végén ő lesz a legjobb barátod, legjobb védelmed mások halálosan komoly mivolta ellen, és kezeskedik azért, hogy eszmékideáik ne erőszakolhassanak meg. Ha össze vagy zavarodva, akkor még szabad vagy.”
Ne tudd a válaszokat, de ha kíváncsi vagy, menj bele… 🙂
Kép: Maxwell Coppola
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: