Egyre felkapottabb téma a női-férfi harmónia, mindenki keresi a kulcsot hozzá. Az alapvető probléma – és ezt nyilván nem én állapítom meg először – a szerepek felfordulásában rejlik. Csakhogy én most nem a társadalmi szerepekre gondolok, az már csak tünet, tükör, hanem a domináns minőségek felborulására. Ugyanis az történt, hogy hölgyek, a kezünkbe vettük az irányítást, de nagyon. “Mert a férfiak tutyimutyik” – vágnánk vissza ugye vad feminista felhanggal… Ez a tyúk vagy a tojás kategóriája, és érünk-e valamit az ujjal mutogatással, vagy inkább megtesszük az első lépést önmagunkban a belső majd a külső egyensúly, rend helyreállításáért. A cikkben tehát nem lesz arról szó, hogy a férfiaknak mit kellene csinálniuk másképp, női oldalról írok nőként, pont onnan, ahonnan változtatni tudok… A társadalmi szerepekkel nem tudunk mit kezdeni, ezek adottak, nekünk ezek között kell ellavíroznunk. Lemondanunk sem kell ezekről a pozíciókról azért, hogy “nőiesek” legyünk – láttam olyat is, aki ezt hirdette a rend nevében, miközben csak a felszínnel törődött a belső minőségek helyett, és ezzel jogosan is magára vonta a feminista tudatú nők haragját. Ha az irányításról van szó, azt kell mondjam, lassan a férfiak tanulhatnának tőlünk a “tökösségről”. Csakhogy ők ebbe belehalnak, és mi is felmorzsolódunk, mert ha mélyen magunkba nézünk, nem szeretjük ezt csinálni. Még azt is elhisszük a világnak, hogy öntudatból, büszkeségből és az egyenjogúság oltárán műveljük ezt. De a valóság az, hogy FÉLELEMBŐL csináljuk, BIZALMATLANSÁGBÓL, mert van előttünk egy tudattalanul követett családi minta és/vagy egyszer ért minket egy olyan trauma, amiből azt a következtetést vontuk le, hogy a gyeplő nálunk kell, hogy legyen, különben baj történik. Fura elképzeléseink lettek az egyenjogúságról, és teljes félreértelmezésben vagyunk. Azt gondoljuk, hogy ugyan olyanok vagyunk mi nők, mint a férfiak, és ha valaki félve felteszi a kezét a hátsó sorból, hogy cáfolja ezt a tézist, hímsovinisztának vagy megalázkodó kapcarongynak lesz bélyegezve. Közben pedig az egyenjogúság címén gyártani kezdtük az androgűnöket és nem adunk nevet a gyermekünknek, döntsön ő a neméről… (Egy bizonyos nevelési modell szerint a gyerek születése után a szülők nem igazolják vissza neki a nemére jellemző jegyeket megadva neki a szabad választás lehetőségét nemiségét illetően). Pedig a férfi-női fizikális (igen, agybeli is!) és belső minőségbeli különbségben rejlik épp az egyenjogúságunk!!! Figyeljünk a szavakra: a különbségek nem jelentenek alá vagy fölérendeltséget! A régi korok hitrendszerei pont ebben tévedtek, és gyártottak alá- és fölérendeltségi struktúrákat, ezzel végleg elszigetelve az egymáshoz olyan nagyon közeledni próbáló férfit és nőt. Most viszont, tiltakozva a félreértésből adódó szenvedések ellen, átestünk a ló túlsó oldalára. Ám ha mégis működik az, hogy mi nők igenis pont olyanok vagyunk, mint a férfiak és igenis irányítanunk kell, mert a legtöbbjük egy papírkutya, akkor miért van annyi, annyi probléma a párkapcsolatainkban? Az egyenjogúság, az egyenlőség a különbözőségeinkben rejlik, illetve azok harmonikus egymásba illeszkedésében: nézzük meg a jin-jang szimbólumot. Nincs fölérendeltség, fekete-fehér, passzív-aktív, befogadás-odaadás teljes egyenjogúságban simul a másikhoz, és mindkettő tartalmaz a másikból egy kis szeletet, melyet körbeölel domináns minősége. Vagyis tud a másikról, benne foglaltatik a másik minőség is, de nem az van az előtérben. Így születik meg az egység. Minden emberben megvan a két minőség, ideális esetben ugyanabban a mértékben. Ha tudatosak vagyunk, intuitíven ráérzünk, melyiket kell használnunk a helyzet függvényében, és mindig adódik olyan szituáció, melyben épp a férfias illetve nőies minőségünk a meghatározó, annak kell kiélődnie, kiforrnia, “megtapasztalódnia”. Csakhogy mivel sematikusan gondolkozunk, és könnyedén megszokhatjuk magunkban egy bizonyos működésben, ezért olyankor is azt a túljáratott minőséget használjuk, amikor annak nincs helye, már lejárt az ideje. Például ha egy egyedülálló nő remekül megtanulta a férfi minőségeit kamatoztatni, egyedül mindent megold, irányítja az életét…stb, párkapcsolatba kerül, tudattalan veszteségként fogja megélni a férfias támaszt, ezért kritizálni kezd. Azonban a párkapcsolatok a rendeződés területei. Azért vannak és csak úgy működnek, ha az energiák a helyükön vannak. Ezért, ha ezzel egyet tudunk érteni vagy esetleg egy probléma felhívja a figyelmünket arra, hogy ebben lehet valami, akkor el kell kezdenünk átengedni a másiknak a hozzá tartozó minőséget és felszabadítani a sajátunkat. Az egyensúly, az egyenlőség kedvéért. Vannak, akik nagyon sarkosan értik ezt: elkezdik szételemezni a minőségeket, és ehhez hasonlatos gondolatok fogannak meg a fejükben “vagyis akkor többet, nem dönthetek?”, “ezek szerint a férfi nem lehet érzékeny?”, “szóval akkor nem mondhatom meg a véleményemet?” . Nem, ez sokkal egyszerűbb ennél: a vezetésről és vezettetésről szól. Mint a táncban, a tangóban! Tudod te is a következő lépést, de átengeded a férfinak a vezetést. És ez nem megy az “odadobom neked a koncot, lássuk mit lépsz” – módján, sem úgy, hogy “na jó, te következel, de közben rágom a körmöm, hogy mit cseszel el”, mert akkor versenytánc lesz belőle, merev fabábuk főszereplésével. Ide igazi, belső átalakulás kell! Az igazi tánc sem szabályok betartásával lesz élvezetes, hanem a mélységétől. Ehhez azonban önmagadban kell leszámolnod az összes olyan gátaddal, mely miatt nem engeded meg magadnak a bizalmadat. A partnered egyáltalán nem tehet arról, hogy ezek a gátak ott vannak benned, ezért az ő megváltoztatni akarásával nem leszel jobb táncos. Ugye? Szerintem mi nők nem szeretünk irányítani. Nem is élvezetből csináljuk ezt. Félünk, ha nem intézzük el a férfi helyett a dolgát, akkor cserben leszünk hagyva, és közben nem vesszük észre, hogy épp ezzel a kézben tartással gondoskodunk egyedül-lévőségünkről, mert kiszorítjuk a férfit a cselekvésből. Hogy eme hitünk igazolást nyerjen, perifériás látásunkban a férfi passzív szereplőnek tűnik és ráfogjuk elhagyatottságunk nagy problémáját, mintha mi aztán semmit nem tettünk volna a helyzet létrehozásának érdekében. Aztán az is előfordul, hogy teljes szívből csinálunk valamit, a férfi elé toljuk kész produktumunkat, majd nem kapjuk meg az elvárt visszaigazolást, törődést, tanácsot, támogatást. Duzzogni kezdünk, hogy már megint nem figyel, és újból igazolást nyer a hitünk. Miért lehet ez? Mert már megcsináltuk, elvégeztük, és nem avattuk őt bele a folyamatba. Így mégis milyen támogatást nyújtson? Biztosak voltunk az ügyünkben, most mégis visszaigazolást várunk és megerősítést. Pedig a férfi bölcsen viselkedett, simán jóváhagyta az ötletünket, nekünk most mégis abajgatásra van szükségünk? Hát ezért nem értenek a férfiak minket! Semmi gond nincs az önállósággal, ezzel nem azt mondom. De ha épp támogatásra van szükségünk, akkor kérjük, amikor kell! Ha pedig anélkül megcsináltuk, akkor utó -támogatásra ne várjunk, mert abszurdum. Vállaljuk fel, amiben önállóak vagyunk, és vállaljuk fel, amiben nem és soha nem is leszünk azok, még ha bele is gebedünk. Utóbbi nem gyengeség, utóbbiban rejlik az alázat minősége. Az irányítás feladása feszülést okoz bent, a feszülést türelmetlenséget szül. A türelmetlenség a bizalmatlanság másik neve, szinonimák, ahogy a várakozás a bizalom szinonimája. Gyors megoldás szabályokat állítani a férfinek, mint holmi fiúgyermekünknek vagy helyette elvégezni az ő dolgát. Lassabb és kevésbé látványos figyelmünket a feszültségre vonni és mindenféle beavatkozás nélkül hagyni, hogy felmerüljenek bennünk azok az elfojtottságok, amelyek miatt nem merünk bízni. A türelmet magunk iránt tanuljuk a leginkább ebben a folyamatban. De ha kiléptünk irányításunk mámorából, a folyamatok maguktól lezajlanak, majd elcsendesednek, és hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy elkezdtünk táncolni. Ügyetlenkedve, de egyre jobban, és ami a legszebb, hogy automatikusan, belülről vezérelve. Férfi és nő is önmagában teljes. Egész táncos. De ha páros táncot jár, engednie kell, meg kell tanulnia használni az odavaló minőségét, a másikat pedig szunnyadó állapotba raknia (és nem lefojtania!), melyet bármikor elővehet és elő is kell vennie. A biztonságadás férfias minőségét nem nélkülözhetem, ha a férfi épp távol van, és esetleg másnak vagy csak esetleg önmagamnak szüksége/m van erre az energiára – olyankor önmagamnak adok biztonságot, közös ügyeinkben pedig engedem, hogy ő vezessen. Engedem, hogy adjon magából, be tudom fogadni, nem a szükség miatt, hanem szeretetből. Ez egy ilyen játék. Fotó forrása: http://fantasyartdesign.com/free-wallpapers/digital-art.php?i_i=823&u_i=604
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
https://www.youtube.com/watch?v=101PcpOLzpA
Jó gondolatok. Egy előadás jutott eszembe róla, amit egy asztrológus tartott. Mindjárt belinkelem, ha megtalálom, hátha nem ismered. 😉