Ha a játékban valaki neked dobja a piros labdát, de nem kapod el, hanem lepattan a mellkasodról, a másik egy idő után megunja, hogy a labda után rohangásszon. De ha már ki tudod érte nyújtani a kezed, akkor vissza is tudod dobni neki, és a játék, kiegyenlítődve, élvezetesen folytatódik tovább. így indítod el megint, hozod lendületbe az adás-befogadás-adás-befogadás játékát. Ha esetleg úgy érzed a másik nem ad neked eleget és őt teszed felelőssé hiányállapotod stagnálása miatt, sőt esetleg ráfognád, hogy nem is szeret már, előbb tedd fel a kérdést: biztos ez, vagy csak így akarom látni? És ha utóbbi, akkor miért jó nekem így látni? Gyakran mondják, hogy ne a másiktól várd a szeretetet, mert ugye “az emberek nem eszközök vágyaid kielégítésére”, csakhogy még a legnagyobb morális állítás sem győzött meg zsigerekig senkit úgy, hogy egy pillanat alatt felhagyjon régóta folytatott kísérleteivel a szeretet megszerzésére. Itt megint csak mélyebbre kell ásni és észrevenni, miért fullad kudarcba ez a törekvés mindig, ha pedig nem, akkor azt irányítás, a másik megváltoztatására irányuló törekvések és szabályok útján sikerül egy ideig-óráig megkímélnünk magunkat a hiánytól, mígnem valahol újra kibukkan és elemi erővel tör elő az elégedetlenség-, kielégíthetetlenség-érzetünk. Nos a kudarc azért garantált, mert ott van még mögötte egy másik igazság is: amíg magadat nem szereted, addig nemcsak hogy a másikat sem tudod teljesen, de a másik sem tud téged. Hogy lehet ez és miért lehet igaz? Egyszerűen azért, mert azon a területen (amit épp utálsz) nem vagy beengedő, nem is lehetsz, hiszen nem szereted és szégyelled. És közben a másik csak áll ott, megvallja neked a szeretetét, te meg tudatalatt egy hazug dögnek fogod tartani és valahol ott dorombol majd a háttérben a hitetlenséged, ami azt mondja, “jó lenne, ha így lenne, örülök, de, de biztos?”. Ha sokáig játszod ezt a játékot, hirtelen azon kapod magad, hogy a másik felhagyott a próbálkozással, így a totális szeretetlenségedet kezdi el tükrözni, te pedig egyre jobban szenvedsz, és keresni kezded a szeretetét. Aztán pedig folyton kudarcot vallasz. Mert nem jöttél még rá, hogy nem a másik nem tudja megadni neked, hanem te nem vagy befogadó! Ha eljutottál idáig egy döntéshez is jutottál. Vagy azt mondod “de hát tényleg, nem ad a másik semmit, tényleg így és úgy viselkedik, látom, hogy vele is van gond” , vagy pedig azt, hogy “rendben, az érzékelésem azt mutatja, hogy a másik így vagy úgy viselkedik, de megnézem a folyamatot, mit teszek én azért, hogy így legyen”. Vajon elképzelhető-e, hogy a másik nem-adása az én nem-befogadásomat jelzi számomra? Esetleg lehet, hogy nem vagyok hozzáférhető? De hogyan tudnám magam azzá tenni? Hogy szereted magad… Ennyivel és nem többel. Ha elhiszed magadnak, hogy szerethető vagy, nem leszel bizalmatlan többé a másikkal szemben sem, és ő/a szeretete beléd tud áramolni megint. Nincs több lezárás. Jól tudom, hogy már számtalan akadályt állítottál fel önszereteted útjába. Nézheted a múltadat, a szüleiddel való kapcsolatodat, traumákat, előző életeket, mintákat, a nem kellett volna-felhangú bűntudatod gyökereit, de azt vettem észre, hogy a zár könnyebben nyílik, ha egy alapvető tévképzetet vizsgálsz felül elsőként, és ez pedig így kezdődik: “csak akkor vagyok szerethető, ha…” (és mindegy mi jön utána). Ugyanis mi emberek azt hisszük, hogy jónak kell lennünk, hogy megengedjük magunknak a szeretetet. A jóság mércéjét azonban mi állítjuk fel magunknak, és ez gyakran emberfeletti teljesítményeket igényel tőlünk. Ez a “majd, ha…” csapdája: majd ha rendet raksz a szobában, akkor adok neked szeretetet!”. Ismerős? Közben pedig, míg kényszeredetten kormányozzuk magunkat a hőn áhított “jóság” felé, gyakran nem is vesszük észre, hogy az elképzelt jóság ellentétébe, a “rosszaságba” ragadunk bele. Például azt gondoljuk, hogy ha majd pozitívan gondolkodunk állandóan, akkor mennyire szerethető fazonok leszünk. Azonban a dualitás világában, pozitív csak a negatívval együtt létezik. A születéssel halált hozunk létre, a boldogsággal szomorúságot, a feketével fehéret stb. Ha a fehér iránt áhítozunk, letagadjuk a feketét, ami – a megtagadott dolgok működéséhez hűen – egyre több lesz, az ellentétére való vágyakozásunkkal még többet hozunk létre belőle. A fehér a feketétől lesz az, különben nem is látszana. És ami még érdekes ebben, hogy amíg csakis a fehéret, a napos oldalt vagyunk hajlandóak elfogadni, de a feketét, a holdat, árnyvilágunkat letagadjuk, addig nem véletlen küzdünk annyit a nőiségünkkel, a sötét oldallal, a lélekkel. A szeretetben, amit a fehér megkaparintásával tartunk csak jogosultnak a megvalósulásra, valójában nincs fekete-fehér, születés-halál, boldogság-szomorúság, pozitív-negatív, mert pont attól szeretet, hogy kiterjedt, válogatás nélkül mindent magában foglaló. Vagyis ha szeretetet akarsz, akkor nem kell válnod semmivé és nem kell elérned semmit. Már most kezdheted azzal, hogy a feketére vonod a figyelmedet és megnézed. Hagyod hogy legyen. És ha bánt, hagyod, hogy bántson, és ha nem szereted, hagyod, hogy ne szeresd. Szeresd, ahogy meg akarod szeretni magad, szeresd, ahogy az agyadra mész, vagy legszívesebb elküldenél valakit melegebb éghajlatra. Hiába ellenkezel ez ellen, az élet addig nem hagy békén, amíg meg nem történik az áttörés. Ha ezt tényleg mélyen megérted, minden negatívumot és feketét, mely utadba kerül, tekintheted a szeretet-hírnökének, aki igaz természetedre akar csupán rávilágítani, és nem ellened van. Nem kell kiérdemelned tehát semmit sem magadtól, sem mástól, mert a szeretet nem érdem kérdése, nincs benne morális elválasztottság, ellentét és értékítélet. A másik kulcsfontosságú képzetünk, mellyel visszatartjuk a szeretetet, a magunk feletti ítélkezés, hogy “ezért vagy azért nem tartjuk magunkat szerethetőnek”. Csupán mert elhittünk bizonyos gondolatokat a világ dolgairól. Amikor rájövünk arra, hogy hiszékenységünk miatt tévesen gondolkodtunk és eszerint olyanokat cselekedtünk, amiket bánunk, tegyük fel magunknak a kérdést. Ki az, aki mindent elhisz? – A gyerek. És a gyerek miért hisz el mindent? Mert ártatlan. Ha megértjük, hogy a nem szeretet-vezérelt gondolataink, érzeteink, cselekedeteink csupán ártatlanságunkból adódnak, egészen biztos, hogy elér minket a megbocsátás és szeretni kezdjük magunkat. Mert az egó (amit annyian próbálunk legyűrni) ártatlan. Minden tévképzet ártatlan. Minden gyűlölet, konokság, harag ártatlan, mert abból fakad, hogy elhittünk/elhiszünk egy gondolatot ártatlanul. Például azt, hogy a “másikban keressük problémáink okát”…. Ennek felismerésével kezdődhet csak a felelősség… Az ártatlanságról bővebben a következő cikkben olvashattok! Kép: Gustav Klimt
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: