Mostanában gyakran felmerül a halál jelensége, és sokat kérdezem, mi a halál? De mivel a kérdésre csupán koncepciók érkeznek, ezért számomra egyre inkább az a kérdés: Élünk-e egyáltalán? A válaszom pedig az, hogy igen, csakhogy nem vagyunk tudatában. Hamis életet élünk a nap 90%-ában legalább, tulajdonképpen folyamatosan meg vagyunk halva, de fogalmunk sincs róla. Olyan dimenziókban töltjük időnk nagy részét, melyek nem is léteznek, és olyan személyekkel azonosítjuk önmagunkat, melyek csupán jól összerakott, profi módon megszerkesztett, élőnek tűnő délibábok. És mindezt azért tesszük, paradox módon, hogy létezőnek tudjuk magunkat. Még pontosabban: tudatunk többnyire a múltra vagy a jövőre, vagyis már halott és még meg nem született dolgokra fókuszál, közben csak arra nem figyelünk, ami a kettő között van: MOST. De mi van ha nem a sok érzelemből és gondolatból gyúrt álidentitás vagyunk, hanem az a Jelenlét, amiben mindez megtörténhet! A jelenlét, ami nem hal meg, csupán megtörténik benne a fizikai halál.
Mindenszentek és Halottak Napja alkalmából különösen előjön a halál témája és esetleg a róla való kérdésfeltevés. Belemerülni túlzottan nem szeretünk a kérdésbe, mert ismeretlen ízű rettegés, netán szomorúság tölt el minket. Holott a halál, annak megtapasztalása nélkül, csupán koncepciók kupaca, és ugye, ahogy Dali mondja “még senki sem jött vissza panaszkodni”, vagyis ismeretünk nem igen lehet róla.
Persze sok mindenben hihetünk – gondolhatjuk úgy, hogy csak a test hal meg, de a lélek halhatatlan, hihetünk mennyben, pokolban, előző életekben, tekinthetjük pusztán biológiai folyamatnak, és mondhatjuk azt is, hogy a halál szimplán egy változás, egy átmenet. Akárhogyan is gondoljuk, erről nem lehet igazi tudásunk, még akkor sem, ha számunkra hiteles ember közvetíti felénk meglátásait, megérzéseit a dologgal kapcsolatban, esetleg álmodtunk róla, olvastunk halálközeli élményekről, vagy meditációban közel jutottunk a halálhoz. A hitünkön kívül ráadásul rengeteg negatív érzetünk, mások elvesztésével kapcsolatos emlékünk tapad a fogalomhoz: azonosítjuk a fájdalmat a halállal, ám ettől még nem jutottunk közelebb a lényeghez. Talán leginkább azt kell elfogadnunk, hogy nem tudjuk, és megszabadítani magunkat az ismeretlentől való félelemtől.
Számomra azonban egyre inkább az a kérdés: Élünk-e egyáltalán? A válaszom pedig az, hogy igen, csakhogy nem vagyunk tudatában. Hamis életet élünk a nap 90%-ában legalább, tulajdonképpen folyamatosan meg vagyunk halva, de fogalmunk sincs róla.
De mire is gondolok pontosan? Arra, hogy olyan dimenziókban töltjük időnk nagy részét, melyek nem is léteznek, és olyan személyekkel azonosítjuk önmagunkat, melyek csupán jól összerakott, profi módon megszerkesztett, élőnek tűnő délibábok. És mindezt azért tesszük, paradox módon, hogy létezőnek tudjuk magunkat.
Még pontosabban: tudatunk többnyire a múltra vagy a jövőre, vagyis már halott és még meg nem született dolgokra fókuszál, közben csak arra nem figyelünk, ami a kettő között van: MOST. (nem ebben a percben vagy a mai napon, esetleg a közelmúltban, hanem pont most, ahogy a szemed ezekre a szavakra téved és esetleg megrázod a fejed 🙂 )Ezzel még mind nem lenne probléma, ha ennek folyamatosan tudatában is lennénk, most. De az egó ezt nem akarja, és egész egyszerűen azért nem, mert a múltból próbál magának létjogosultságot adni különféle módokon. Számba veszi, mit birtokol, mik történnek vele, milyen pozíciókat tölt be, hogy állt a haja reggel, mi a társadalmi státusza, milyen szokásai, milyen emlékei vannak, és még ezernyi apró elem, melyből összerakja: “Eszter vagyok, 30 éves”, “ilyenkor ezt szoktam csinálni”, “szerintem ezt így kell csinálni”, “van egy munkahelyem, ahol…”. Ha ezek közül bármelyik felbomlik, mondjuk az énazonos állás vagy kapcsolat, akkor jön a rettegés és a félelem. Aztán megint jön az egó, segítséget nyújt, és azt mondja “én vagyok, aki fél”, “én vagyok az, aki megtesz mindent a helyzet megváltoztatására”, “de én vagyok az, aki máskor is nehezen talált munkát”… stb.
Ezeket a kis identitásokat pedig úgy éri el, hogy az elmébe bekúszó gondolatot összekapcsolja egy érzelemmel – a kettő annyira összefonódik, hogy egy kis identitás születik belőle. Ezek az identitások gyakran szunnyadó állapotban vannak, míg nem egy helyzet, mely erősen emlékeztet arra a múltbelire, amikor a kettő összekapcsolódott, elő nem hozza bennünk. Persze azt hisszük, hogy mi reagálunk, holott az történik, hogy bennünk reagál egy identitás az adott körülményre – a sikeres identitás, az áldozati identitás, a bűntudatos identitás, a mindig félő, aggódó identitás, a segítő identitás, a menekülő identitás. Minden identitás az évek alatt szorgalmasan összegyűjtött gondolat és érzelem kombóból áll, melyeknek szövevényes történeteik vannak, mint egy-egy főszereplőnek a regényben.
Amint látjuk, ezek nem lehetnek valósak. Ezt az identitás is “tudja” (mert van egy olyan identitásunk, mely azt hiszi, hogy tud, lát, érez, holott azt a test,a szervezet teszi meg:)), ezért erősödni próbál az “életed védelmében”, és keresi a helyzeteket, melyekből táplálkozik: ragaszkodik egy véleményhez, állandóan ugyanazokat a körülményeket teremti meg, legyenek ezek akár jók vagy rosszak, ez számára mindegy, mert a látszatlétét akarja csak fenntartani. A helyzet iróniája, hogy még a “ki akarok jutni a helyzetből, dehogy ragaszkodom hozzá” is csak egy nemlétező identitás, egy csapda.
Mindez természetesen nem egy kozmikus átverés érdekében történik, az elme természete ilyen, hiszen ez a képesség számos dologban fantasztikus eszközünk lehet – például ha valami gyakorlati dolgot viszünk véghez vagy szimplán csak felkelünk az ágyból és lefőzünk egy kávét, esetleg tudjuk, hogy a piroson nem kéne átmenni. A probléma ott van, hogy átvette az irányítást felettünk, és nem mi használjuk őt – vagyis totálisan függünk tőle. És mindaddig ez így is marad, amíg rá nem jövünk mi is a mi igazi identitásunk.
Te vagy a Jelenlét, amiben minden megtörténhet!
A múlt már halott, a jövő pedig még nem született meg. A múlttal (akár az előző pillanattal) kapcsolatos gondolatok és érzetek ebben a jelenlétben buknak fel és merülnek le, és ez sosem történt másként, egyszerűen csak becsapott az egó. Te mindig is időtlenül VAGY, csak másfelé figyeltél. Valójában a jelenlét az egyetlen igazi identitásod. A gondolat, az érzelem, a test mint szilárd dolog, pedig csupán egy megnyilvánulás, hullámzás, mely születik és elmúlik.
Biztos te is tapasztalod, hogy sokszor monotonon ismétlődnek a helyzeteid, és már képeztél is egy identitást belőle, miszerint ez vagy az szokott megtörténni, ilyen az életem. Pedig ez csupán egy koncepció, egy észlelési pont. A helyzet azért megrekedt, monoton és öreges, mert a múlt képzeteihez és jelentéseihez ragaszkodsz és húzod rá a megtapasztalt dolgokra, csináltál egy sztorit. De mi lenne ha simán csak elkezdenéd megtapasztalni valódi önmagad, és hagynád, hogy a helyzetről alkotott gondolatok és érzetek felbukkanjanak, anélkül hogy kezdeni akarnál velük valamit? Mi lenne, ha azt a kérdést tennéd fel: ki az, akiben ezek a gondolatok, érzetek megtörténnek?
A Jelenlét – mivel önmagában álló, és nincs szüksége álidentitásokra – mindig friss, szabad, spontán és fiatal. Még amikor a test alatta meg is öregszik, akkor is ugyanaz a lendület és elevenség marad, mert változatlan itt és most van. És mint ilyen, természetesen bármikor itt van, nem kell érte mezitláb a füvön táncolni, páratlan élményeket hajszolni, jógaórákra járni, hegyet mászni, kielégülésért kajtatni. Folyamatosan kapcsolódik mindenkihez és mindenhez.
Ezért a jelenlét (azaz te!) nem hal meg, csupán megtörténik benne a fizikai halál.
De ha az álidentitásaim nem én vagyok és nem irányítanak többé cselekvésre, csak a jelenlét vagyok, amiben minden megtörténik, akkor mi indít arra, hogy bármit is tegyek? És mit lehet tenni azért, hogy ez ne csak egy koncepció maradjon?
Hamarosan folytatjuk…
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek