„ (…)Ebben a pillanatban a félelem olyan erővel tombolt bennem, hogy átfordult önmagán, több ezer gyöngyként gurult szét a testemben, és elöntött a jelenlét meleg békéje. Ezzel egyidejűleg spontán vett más irányt a történet. Mert a reakció helyett jelen voltam, a jelenlét pedig mindig cselekvő, mindig békével telített, erős, hatásos, kiterjedt, magával ragadó és szerető.”
Múltkori írásunkat azzal a kérdéssel zártuk, hogy ha az álidentitásaink nem mi vagyunk, és nem irányítanak többé cselekedetre, akkor mi az indítékunk arra, hogy cselekedjünk?
Amint egy álidentitásunk bekapcsol – vegyük példának az olyan gyakori „áldozati identitást” kapcsolatainkban -, akkor tudatlanul ennek megfelelően fogunk reagálni: elkezdjük a másikat hibáztatni, változásra ösztönözni, majd ha ez nem sikerül, „elérjük”, hogy a másik ne kívánjon velünk tartózkodni többé, esetleg mi magunk bontjuk fel a kapcsolatot. Utóbbi esetben elnyerjük a világ vállveregetését, és mi is meggyőzzük magunkat, mégiscsak képesek voltunk egy lépés megtételére, a tehetetlenséget felváltó cselekvésre. Azonban ha figyelmesebben végignézzük a sort, rájövünk, hogy egy ok-okozati láncolat vezetett idáig, vagyis egy akció-reakció sorozat. Amit mi cselekvésnek hívunk, valójában reakció, ráadásul nem is a másik akciójára, hanem annak értelmezéseire, vagyis saját gondolatainkra. Az reakció, bármennyire is aktív, egy öntudatlan reflex, totális korlát, az elménk uralma a szabadságunk felett. A reakció múlttal terhelt, tulajdonképpen a felgyülemlett érzelmek kiadására való kísérlet.
A cselekvés egyedül a jelenlétben, a pillanat spontaneitásában valósulhat meg, és nélkülözi a múlt, és abból, a jelenbe tolakodó érzelmeink terheit. Korántsem jelenti természetesen azt, hogy ha ütnek, akkor beálljak a pofonok alá. Sőt, a jelenlétben, a figyelem által, rögvest felmérhető a másik játszmája, és szabaddá válik a döntés, felvesszük-e a játszma szálait, és irányíthatóvá válunk általa, vagy inkább kicselezzük a dolgot.
Mondok egy példát: egyszer egy eléggé lepukkant aluljárón át vezetett az utam, s bár sosem keltett jó benyomást a hely az eldobott fecskendők, szétgraffitizott falak és a környékről szóló történetek miatt, gondoltam, gyorsabban érek a célom felé. Már az aluljáró szájában voltam, mikor hozzám verődött egy nem túl jó benyomást keltő alak, pénzt kért és cigarettát. Pénzzel nem szolgáltam, de adtam neki egy szálat, majd kért még egyet, s mindeközben érezhetően zavartan tekintett hátra, jön-e valaki utánunk. Rögtön felmértem, hogy mire gondol, s amint megéreztem szándékait, elöntött a félelem, s ott szirénázott az agyamban a gondolat: fordulj hátra és menekülj. Ebben a pillanatban a félelem olyan erővel tombolt bennem, hogy átfordult önmagán, több ezer gyöngyként gurult szét a testemben, és elöntött a jelenlét meleg békéje. Ezzel egyidejűleg spontán vett más irányt a történet, s az aluljáró végénél már azt is megtudtam, hogy az embernek van egy 9 éves kislánya. Lépésről lépésre lazult le benne a feszültség a jelenlétnek köszönhetően, és a drog vagy pia szerzésének kényszeréről a családjára terelődött a figyelme. Természetesen rámondhatjuk, hogy mekkora mázlista vagyok, de én inkább azt mondanám, sikerült nem az előítéleteimre, vagy akár az ő valós szándékaira reagálnom, és átadtam magam a jelenlétnek.
Ennél persze vannak olyan állandónak mutatkozó helyzetek az életünkben, melyek kapcsán nehezebb fenntartani a jelenlétünket. Ha például azt látjuk, hogy egy szerettünk épp készül tönkretenni magát, vagy egyszerűen csak problémákkal küzd, esetleg eltávolodott tőlünk, mérhetetlen mennyiségű negatív érzelemmel találjuk szembe magunkat, melyek erejüknél fogva reagálásra fognak kényszeríteni aggodalom, korlátozás, büntetés, megszégyenítés, fenyegetés, féltékenykedés, féltékennyé tevés, állandó megbeszélési kényszer, kéretlen tanácsosztogatás, javítgatás – vagyis a kontroll valamelyik formájában. Elég keményen van belénk vésve, hogy ezek valójában „módszerek” és jogunk van alkalmazni őket, pusztán „jó akaratból”. De nézzünk végre kicsit mögé! Hiába hatalmazzuk fel a reakciónkat, hogy az csupán jó szándékból történik, az igazság az, hogy ki akarjuk adni a bennünk lévő, dübörgő energiát, mert elviselhetetlennek tartjuk. Ezek a reagálások pedig azonnali hatást adnak: a büntetéstől a másik megijed és összehúzza magát. Ez lesz az ő reakciója a mi akciónkra, és a sor soha nem ér véget. De ha például ő nem hajlandó a játszmába beleszállni, nem ad számunkra reakciót, akárhogyan is próbáljuk kicsikarni belőle, akkor magunkra maradunk az energiánkkal, és egy újabb lehetőséget kaptunk arra, hogy másképp szemléljük a dolgokat vagy esetleg a „nem törődik velem” áldozati felkiáltása mögé bújva tovább fojtassuk a játszmánkat, energiát kicsikarva a másikból. Kevesünknek jut eszébe, vagy egyáltalán képes bizalmat adni a másiknak ilyen helyzetekben, pedig a megoldás kulcsa ebben rejlik. Mert az érzelmeinket, bármi is legyen a külvilági akció, egyedül a mi dolgunk feldolgozni és megélni. Amíg irányítva vagyunk általunk, képtelenek vagyunk cselekedni, azt mondani a szerettünknek, hogy képes lesz kimászni a csávából, és megerősíteni azon oldalát, melynek épp hiányát éli. Pedig az igazi változás csak így történik meg, bizalommal, bátorítással, nyugalommal és példamutatással.
Nem kell akarni jól cselekedni tehát, vagy előre kiagyalni, hogy egy adott helyzetben hogyan lenne célszerű viselkedni, mert a jelenlét spontaneitásában magától ébred fel bennünk a következő lépés lehetősége. Ehhez pedig elsősorban önmagunknak kell bizalmat adni és letenni a kontrollt. A kontroll ugyanis hamis biztonság: nyilván veled is előfordult, hogy nagyon készültél valamire, előre vázlatoltad, mit, mikor, hogyan kell elmondanod, kis forgatókönyvet írtál arra, minek, hogyan kell történnie, majd valami jött, a hallgatóságod közül valaki jól bekérdezett, vagy csak szimplán tüsszentett egyet , te pedig jól belezavarodtál és esetleg megszégyenítve, megalázva érezted magad. Máskor, tanulva az esetből, még pontosabban vázoltad fel teendőidet, hogy elkerüld a kudarcot, mégis azt hallod, hogy túlságosan száraz voltál és unalmas. Csupán csak azért, mert hiszel a kontrollban és nem hiszel a jelenlétedben, de épp az irányítás miatt lesz félelmetes minden történés a külvilágban. Egyszerűen nem tudod irányítani a történéseket ezen a módon, képtelenség. Ahogy azt sem tudod megszabni, hogy a következő pillanatban ne szólaljon meg egy madár odakint, ne csapja be az ajtót a szomszéd, esetleg ne dőljön rád a plafon. Minden külső történés csakis azért bántó és félelmetes, mert te kontroll alatt akarod tartani, és ez lehetetlen. Valahol tudod ezt nagyon jól, mégis folyton próbálkozol, hátha egyszer majd sikerül, de sosem fog.
Jól tudom, hogy ez utóbbi mondat félelemmel és szomorúsággal tölt el. Hiszen itt nem csak arról van szó, hogy nem tudod a hatalmad alatt tartani a következő pillanat apróbb történéseit, hanem arról is, hogy hiába tervezel gazdagságot, fantasztikus együttléteket, késői halált magadnak, semmi biztosíték nincs arra, hogy az bekövetkezik. Nem hiszel nekem, és előveszed a Vonzás Törvényét, szuggerálsz, és nem mersz szomorúságot érezni, mert a manapság divatos tanok már a fejedbe verték, hogy azzal csak még több szomorúságot vonzol magadhoz. A szomorúság, a csalódás lehetősége azonban nem múlik el attól, hogy kontroll alatt tartod, sőt egyre csak több lesz belőle. A szomorúság csak az, ami, egy érzet, de történetekkel párosulva gyötrelemmé válik.
Amit igazán tehetsz az az, hogy megéled az érzelmeidet, így azok már nem tudnak uralni téged és reakciók sorozatát indítani el benned. Hagyod, hogy felbukkanjanak a gondolatok és vele együtt az érzelmek is, anélkül, hogy bármit is tennél velük. Minden érzelem mulandó, így ez is gyorsabban kicsorog belőled, mintha ellenállnál neki mások feletti uralkodás vagy akár mindenféle gyógyító technika, mantra-hajtogatás formájában.
És ha kicsorog, nincs mit vonzzon. Ha nincs okozat/reakció, akkor nincs ok, ha nincs ok/akció, akkor nincs okozat. Nem lesz miért szomorkodnod…
Következő írásunkban azt fogjuk megvizsgálni, vajon a külvilág az oka a reakcióinknak – ahogy ezt érzékeljük, vagy esetleg minden épp a feje tetejére van állítva. Egyáltalán különálló dolog-e a kint és a bent?
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: