“Nem normális, hogy…” – a “többség” csapdája

“A szabályszerűség egy kikövezett út: kényelmes rajta járni, csakhogy nem nyílnak rajta virágok” (Vincent Van Gogh) Nagyon szeretünk ítéleteket alkotni arról, mi normális és mi nem. De feltettük-e a kérdést igazából arról, hogy vajon ki határozza meg azt, mi a normális? A közmegegyezés? A szokásrendszer? A társadalom? A pszichológia? A család? Vagy tényleg mi magunk? Én azt gondolom, ha van olyan hogy normális, akkor talán egyedül az abnormális, hogy hiszünk ezekben az ítéletekben. Ítélkezni természetes, és állítólag biológiai okai vannak: bizonyos tükörneuronoknak többek között az a szerepe, hogy más emberek cselekedeteit, bizonyos szituációkat értelmezzünk és új képességeket sajátítsunk el utánzás által. Akár így van, akár nem, talán már mindenki észrevette, hogy nem ő maga, akarattal ítél vagy értelmez, egyszerűen magától megtörténik: tapasztal valamit, és a gondolatai maguktól írják le az eset milyenséget, anélkül, hogy az embernek beleszólása lenne ebbe az “első blikkre” történő reakcióba – egy szóval kár bűntudatot érezni az ítélkező gondolatokért, hiszen azok maguktól, reflexszerűen jönnek bizonyos múltbéli tapasztalatok miatt, melyek nyomot hagytak ezeken a kis neuronokon. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nincs felelősségünk és lehetőségünk sem ezekkel mit kezdeni. Beúszik a valamit valahogy értelmező gondolat, és felbukkan az egónk, aki azt mondja: “ez így van! Igazam van, ez tényleg nem normális”, majd kialakít belőle egy nézetet, nézetrendszert, világképet. Az egó ugyanis azonosul a gondolattal, azt hiszi, hogy az ő, mert ugye mi lenne vele a világban, ha nem próbálna meg mindenféle rendszereket alkotni és ragaszkodni ezekhez. Csakhogy előbb-vagy utóbb minden ítéletrendszerünk szenvedés okozója lesz, ugyanis az csupán egy valóság értelmezés és nem maga a valóság. Egyszóval: nem az ítélkező gondolatokkal van a baj, hanem az azokban való feltétel nélküli hittel.  Az, hogy valami nem normális pont ilyen hit. Mivel vannak bizonyos jelenségek, melyekre a “többség” rámondja az abnormális jelzőt, ezért hajlamosak vagyunk mi is magunkba építeni mélyen ezt, anélkül, hogy eszünkbe jutna megkérdőjelezni a “diktált abszolút igazságot”, és esetleg mi magunk jutni bizonyos következtetésekre az adott dologgal kapcsolatban. Észrevételem szerint azonban lusták vagyunk megtenni ezt a lépést, és inkább maradunk az instant-válaszoknál, mert mégis milyen lenne már, ha “renitensen” viselkedve valami egyedit képviselnénk ebben a világban. Talán a többség lenézne és kiközösítene minket? Meglehet. De lennének páran, akik azt mondanák, hmm, ebben van valami. Mindehhez persze meg kell szabadulnunk a megfelelési kényszerünktől. Ezzel egyidejűleg növekszik meg az önszeretetünk, az a fajta, ami nem visszaigazolás függő, ezért nem is lesz érdekes, ki az, aki egyetért velünk, és ki az, aki nem. Tudom, ez nem olyan könnyű, hiszen sokan dolgoznak azon, hogy ne váljunk függetlenné a hülyeségektől, és féljünk az egyediségtől. Ez a félelem annyira erős, hogy teljesen normálisan működő emberek esnek bele a csapdájába, és üzennek hadat önmaguk ellen. Van két, a szívemhez nagyon közel álló ember, aki zsigerileg úgy néz a világra, hogy “mindegy”, minden jöhet, mindent képes elfogadni pont úgy, ahogy az van, miközben nagyon is életképesek (nem mintha a kettő kizárná egymást, ugye) Emberek milliói próbálnak elérni ebbe az állapotba, és megszabadulni heves érzelmeik rabláncaitól, ők ketten pedig így működnek, anélkül, hogy ezért erőfeszítéseket tennének. Egyet csinálnak azonban “rosszul”: elhitték a többségnek, hogy ez nem normális, mert igenis “szarul kell érezni magát, ha nehéz helyzetben van épp”, igenis “sírhatna, hogy ez vagy az történt vele”, “félni kéne a haláltól” ….stb, és amúgy is lusta disznók, közönyös és fásult alakok, semmirevalók. Megszámlálhatatlan ítéletet kaptak életük során, mert az emberek irigyek rájuk, és egyben rettenetesen félnek. Mit tud ez az ember, amit én nem? – teszik fel a kérdést, és anélkül, hogy megértenék, inkább beskatulyázzák, mert az nem annyira fenyegető, mint nyitottnak lenni és befogadni a megszokott álláspontjainktól valami különbözőt. A békéjükből lustaságot és unalmat, az elfogadásukból életképtelenséget és fásultságot, a szeretetükből naivitást és bárgyúságot csiholnak ezek az ítéletek. És ez a két ember csupán csak azért nem tud örülni még annak, hogy létezni tud, mert kicsit még hisz ezekben az ítéletekben. Volt olyan barátom is, aki a droghoz nyúlt, és nagyon utálta magát, mert nem normális a működése. Azt gondolta, hogy ha jól megítéli magát – ahogyan a rokonai teszik, majd erőt kap arra, hogy kiszabaduljon a köréből, pedig a drogot akkor sikerült letennie, amikor megértette magát. Megértette a disszonáns, szenvedést keltő működését, meglátta, hogy valójában pont az ilyen elnyomó ítéletek ellen lázad ebben a formában, és el tudta engedni. Ő nem különleges, egyszerűen normális a működése, mint mindannyiunknak. Akár hisszük, akár nem az ítélkezés, a büntetés, a fenyegetés, a sarkos véleményalkotás, az erőszakos tanácsadás, a hatalmaskodás és félelemkeltés még senkiben nem okozott mélyreható változásokat azért, hogy boldogan élje az életét. Ilyen ember egyszerűen nem létezik! Csak valamiért azt hisszük, hogy a félelem adja meg nekünk az erőt ahhoz, hogy ne vesszünk el, hogy abbahagyjuk a másoknak vagy magunknak fájó viselkedést. Azt hisszük, ha rászólunk a másikra, az majd belátásra tér, holott csak szorongani fog, és megpróbálja megerőszakolni magát a kedvünkért, nehogy megvonjuk tőle a szeretetünket. Nagyon szűklátókörűek vagyunk ebben, fanyalogva, szűkmarkúan, és csak úgy módjával válogatunk csak  a szeretet, az elfogadás és a megértés eszköztárából, mert azt is elhittük a “többségnek”, hogy attól csak elkanászodunk, esetleg merjük jónak gondolni magunkat, nem fogunk fejlődni és életképtelenné válunk. Pedig, ahogy az amerikai mondaná: ez egy nagy rakás bullshit. Ugyanis: Ne áltassuk magunkat, hogy igen! Még csak bizonyítékokkal sem tudjuk ezt alátámasztani, példákat sem tudunk felhozni emellett, mégis vakon ezt csináljuk, mert, mert… Miért? Mert valaki azt mondta? De tényleg, miért? Ha van, akkor egyetlen abnormális működés lehet: elhinni és tényként kezelni azt, ami nem az. Személyiséget alakítani az ítéleteinkből, és mindent magunkba fogadni csak azért, mert ezt Ő meg Ő mondta. De mielőtt elítélnék ezt :), és netalántán átesnék az érem túlsó, az ítélőket ítélők oldalára, nézzünk bele a válaszokba. Nálam Byron Katie egyik videóját nézve esett le a tantusz. Egy hölgy azt mondta, egyszerűen vannak helyzetek, amikor mindennemű kiváltó ok nélkül az a tapasztalata magáról, hogy ő nem igazán szerethető. Ezért a módszer szerint ezt a hiedelmet, “a nem vagyok szerethető” állítását kellett felülvizsgálni az adott helyzetben. A nő próbálta kiagyalni a jó választ (“szerethető végülis, ahogy főz épp, szerethető, hogy csak úgy van”), mire Katie rásegített picit: “És milyen szerethető az az ártatlanság, amivel elhiszel egy ilyen gondolatot, hogy nem vagy szerethető.” Mert az egó, a nagy gondolkodó egyáltalán nem egy fertelmes ördög, egy bűnös entitás, hanem csupán egy ártatlan, gyermekhez hasonlatos valami, ami ártatlanul elhisz mindent, amit valaha hallott, mindaddig, míg meg nem állunk és fel nem tesszük a kérdést: Tényleg? Valóban? Igazán?

Ha maga a gondolat nem is, az az ártatlanság, amivel feltétel nélkül hiszünk benne, igazán nagyon szerethető!

Karinthy Frigyes Teknősbéka, avagy ki az őrült a csárdában című színdarabjában ezt fogalmazza meg. Egy pszichiáternek készülő orvostanhallgató jelenik meg intézménylátogatásra, és találkozik Haduva doktorral, aki új betegnek nézi a diákot. El is kezdi a vizsgálatát, ám végül kiderül a tévedés. Az egyetemista megtudja, hogy a különleges kórteremben egy nagyon veszélyes beteg tartózkodik: teknősnek képzeli magát. Az orvost sürgős esethez hívják, és magára hagyja a diákot a teremben, aki a belépő ápolót hiszi őrültnek, az ápoló pedig őt egy újabb teknősnek. Ekkor megjelenik a valódi Teknős, akiről az orvostanhallgató azt hiszi, hogy normális, és az ápoló az igazi teknős. A nagy kalamajkában végül már nem lehet tudni, ki az őrült, ki nem, mert mindenki azt hiszi a másikról, ami nem az. Az egész nagyon szerethető komédia.  Mert hát így vagyunk mi bolondok, emberek! 🙂

Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!