A Corvin-metróállomáson egy hajléktalan bácsi régi könyveket árul, rongyos babákat, plüssálatkákat, terítőket, mindenfélét, amit itt-ott mások elhajítottak; ezeket gyűjti össze és teríti ki a lábunk elé. Szóval nem koldul, hanem kisebb fajta „antikváriumot és játéküzletet” működtet a sivár és lepukkant metróaluljáróban. Annyit adhatsz értük, amennyit gondolsz, egyedül a hímzett kis terítőkért kért 100 forintot.
Nem vagyok az a típus, aki lépten-nyomon megsegíti a hajléktalanokat, valami alapján szelektálok, és ez valami általában egy kis egyéni plusz szokott lenni: egy jó beszélgetés, az őszinteség, egy kedves muzsika, üdítős műanyagdobozokból készített hamutartó, bármi, ami kicsit megállásra készteti a járókelőt. Már egy ideje terveztem, hogy veszek valamit az öregtől, mikor az egyik nap egy figyelemfelhívó táblácskára lettem figyelmes a szedett-vetett „standjánál”.
Valahogy annyira meglepett ez az egyszerű igazság, hogy hirtelen el is felejtettem a bácsi jól felépített cserekereskedelmének mélyebb üzenetét, és adakozó „szentként” a kezébe nyomtam egy kétszázast. A bácsi kérlelni kezdett, hogy legalább az újságát fogadjam el, de kedvesen tiltakoztam.
– Nekem fontos, hogy tudjon elfogadni! – nézett rám már-már szigorúan, és akkor leesett: kicsit játszom itt a felsőbbrendűt, a kedves megmentetőt, a királynőt, aki ide is szór egy kicsit a kegyeiből, meg oda is a Corvin negyed mocskos alvilágában. Pedig, ha én is olyan lennék, mint ő, én sem szeretnék koldus lenni. Mert nem csak az válik adóssá, aki nem tud eleget adni, hanem az is, aki büszkeségből, magasrendűségből vagy épp kisebbrendűségi érzésből képtelen elfogadni. A bácsi nem akarta, hogy bárki a szerencsétlenségéről alkotott koncepciója alapján adakozzon.
Múltkor egy másik hajléktalannak adtam valamennyit a Duna-parton üldögélve, kicsit azért is, hogy gyorsan le tudjam a „dolgom”, és megszabaduljak a kéregetőtől. Azt mondta:
“Isten áldja meg az ön lépteit!”
És komolyan gondolta. Mi, „nagyvonalú adakozók” legyintünk erre, „persze, persze, csak menjen már innen”, büdi is egy kicsit, meg koszos és foszlott, és egyébként is, hagyjon már. De befogadtál-e már valaha is egy ilyen kívánságot, mindegy is, kitől érkezzen? Ha be tudod engedni ezeknek az egyszerű kis szavaknak az értelmét, és hagyod, hogy végigrezegjenek benned, fantasztikus örömöt élhetsz meg. A kívánság nem csak közhely, egy amolyan illik- dolog, hanem a másik ember sorsárra mondott áldás, valós felszabadító erő. Néha kézlegyintéssel nyugtázzuk ezeket a kijelentéseket, kedvességeket, mert mást, esetleg nagyobbat, látványosabbat, csillagszórósabbat várunk, aztán panaszkodunk, hogy a másik nem ad nekünk eleget. Pedig nem feltétlen a másik szűkmarkúságával van a gond, lehet, hogy mi nem figyelünk annyira. Sükebókák vagyunk. Fontosabb a „nem adja azt, amit várok” gondolata, ez a képzeletbeli, ámde vaskossá gyúrt fal, miközben nem vesszük észre, hogy nem az adással van a gond, hanem a mentális torlaszainkkal, melyek meggátolják a befogadást.
A „corvinos” bácsihoz visszakanyarodva, az újság borítójának főcíme egyébként ez volt: „semmi sem történik véletlenül”, a vezércikk pedig róla szólt. Így vittem útjára a táskámban a kis történetét, hogy továbbadjam most nektek. Hátha most nem billen ki az egyensúly 🙂
Fotó: Viktor Chirkin
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: