Az élet a profi író, ha nem háborgatod, és nem kotnyeleskedsz bele, akkor igaz önmagad játszhatod el szereplőjeként.
Egy időben – és még ma is – kedvemet leltem abban, hogy szatírákat, görbe tükröket írjak, nem véltetlen, hogy akkoriban színikritikákkal kerestem a kenyerem. Egyszerűen jól ment az ironizálás, a csipkelődő, vitriolos humor puffogtatása, az éleslátás. A körülöttem lévő világot általában a számomra hibásnak ítélt dolgokon keresztül fordítottam-ferdítettem át, és csináltam belőle gúnyrajzot. Arra azonban figyeltem, hogy embereket ne, maximum karaktereket, azok megformálását kritizáljam. Persze ezt az „áldozataim” nem mindig nézték jó szemmel…
Egyszer aztán elvetettem a sulykot, mert aktuális főnököm nem éppen emberséges magatartását sikerült ily módon kiparodizálnom, ami aztán, valamilyen úton-módon eljutott hozzá is. A kis paródia alapját egy megtörtént szituáció adta, ami az írói fantázia révén különféle vicces variációkban futott ki, és bár a főnökömből egy típusfigura született és nem személyeskedés, ez őt természetesen nem értékelte. Nem akartam pedig megbántani, felfortyant dühöm ezért öltött inkább a papírlapokon testet, apró csipkelődések, szójátékok formájában. Bocsánatot kértem, és úgy tűnt, a helyzet ennyiben marad…
Aztán mégsem. Főszereplőm bosszút esküdött, és megpróbálta kiokumulálni, hogyan távolítson el engem, és nagy erőkkel szervezkedett a háttérben. Ez kemény lecke volt számomra is, akkor tanultam meg igazán felelősséget vállalni a tetteimért. Rengeteg félelem jött elő a felelősségre-vonással, számonkéréssel kapcsolatban, csak úgy kavarogtak az elmémben a rémképek, míg nem úgy nem döntöttem, hagyom, hogy a dolgok kiforrják magukat. Nem csinálok semmit. Felbízom. Míg a döntésem, a nem-cselekvés következményeként egyre inkább csillapodtak le bennem ezek a kavargások, egyre kevésbé érintettek meg a hátam mögött, az eltávolításom érdekében tett szervezkedések is. Lassan annyira nyugodttá váltam, hogy elengedetten figyelhettem a körülöttem kavargó történések egyre abszurdabbá váló fejezeteit. Anélkül, hogy beavatkoztam volna bármibe is, vagy belementem volna ebbe a megfélemlítő játékba, az élet maga kezdte el írni a történetet. Mintha valami erő intézkedne, hogy a lehető legjobb kimenetele legyen az elkezdett sztorinak. A felkavaró írás ráadásul önálló életre kelt, és már mindenki olvasta a házban: együttérző, cinkos kacsintások, vállveregetések érkeztek másoktól, apró odasúgások az iromány igazságát megerősítve bennem.
“Kérlek ne zavard az írót. Betehet egy könyvébe és meg is ölhet téged!”
Aztán egyik nap befejeződött a „könyv”: engem más munkakörbe helyeztek át, ahol az írással foglalkozhatok, a főszereplőmnek pedig beletört a cipősarka a pozíciójába, és felmondott. Erre aztán nem számítottam: az élet nemhogy egy rettentő jó sztorit írt az egészből, de még csattanóval is zárta le azt! És mindezt azért, mert félreálltam: nem követtem a pánik hangjait, csupán hagytam, hogy szépen leülepedjen bennem a felkavart iszap, félretettem az igazságérzetet és az arroganciát.
Persze az élet aztán a folytatásról is gondoskodott. Nemrég egy eléggé érdekes feladatot kaptam pár felettestől: írjak valami „frappánsat” két kollégámról, akik másik munkahelyet találtak. A duplacsavar az egészben az volt, hogy pont azok bíztak meg ezzel a feladattal, akik anno az eltávolításomban segédkeztek. Hát, ööö, biztosan? – kuncogtam magamban, de nem volt mit tenni, a megadott karakterjegyek alapján dolgozni kezdtem a megbízáson.
A férjem egyszer azt mondta: „Önmagad tükrözd másoknak, ne a hamis képeket!”
Mindig azt csípjük el a másikból és ragadjuk ki, amit magunkban is elhiszünk. Ha abban hiszek – és ezért tudat alatt azt is nyilvánítom meg a világban, hogy például önző vagyok, akkor „regényem szereplői”eltorzítottan fogják magukon hordani az önzőség megnyilvánulásait. Kivetítem, mert így találkozhatok a magamban szembenézetlennel. Azonban, ha megvonom az energiát ezektől a gondolatoktól, melyekről azt hiszem, én vagyok, lassan nem marad más, mint a tiszta, csorbítatlan valóság, ami másokhoz önmaguk legtisztább tükreként jut el.
Nemrég láttam egy videót Papaji tanítványáról, akitől megkérdezték, miért marad itt a mestert szolgálni? Azt válaszolta, hogy nem őt mint személyt szolgálja, hanem Önmagát, az Önvalóját, az Életet Papaji, a mester formájában. A legjobb szolgálat igaz önmagunkat szolgálni.
Így tettem hát én is. Hagytam, hogy az Élet, ez a spontán alakító erő írja meg az elmém ítéletei helyett a karakterrajzokat, az eredmény pedig megint bámulatos lett. Az egyik főszereplőm könnyekkel a szemében jött oda hozzám, és azt mondta, még sosem kapott ilyen szép ajándékot, pedig túl sok közünk nem volt egymáshoz. Az önmagamból, játékosan született írás valahogy a másik lényegébe fúródott, és saját, szeretetteljes tükrét mutatta meg neki, holott egyáltalán nem volt semmi szentimentális, nyálas, szívtől csöpögős benne, ugyanúgy ki voltak figurázva az apró karakterjegyek, csakhogy ítélkezés mentesen. Annyira meghatott az őszinte reakciója és szeretete, hogy ami „tartás” vagy visszafogottság maradt még belőlem, az mind lehámozódott: önmagammal szemben álltam.
És bár többet nem találkozunk, kezdem sejteni, akárki is szaladgáljon a munkahelyünk folyosóján, az utcákon, a boltban, bárhol, és ez az akárki legyen ismerős vagy ismeretlen, igazán csak „képek” nélkül van esélyünk találkozni egymással. Mindegy, hogy a másik tele van-e egy zsáknyi gondolattal és ítélettel önmaga iránt, ha te túllátsz a képeiden, történeteiden, látni fogod őt is, amitől valahogy ő is elkezdi kibontani magát. Mert csak amíg hiszünk a képekben, addig különülünk el milliónyi világként, részecskeként egymáshoz csapódva; ezek nélkül minden igaz önmagunk tükrévé válik. Ez lesz a legjobb sztori. Az Élet pedig végre megírhatja a legjobb bestsellereit! 🙂
Fotó: Andrea Clare
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: