Mindig mondták, hogy a gyerekek ugye ártatlanok, édesen kacagnak, puhák és selymesek, na meg illatosak és kedvesek, de valahogy nem igazán rajongtam túl ezt a dolgot. Cuki, nyugtáztam egy mosollyal őket, meg néha falra is másztam egynéhánytól. Mostanában azonban egyre több kispajti kerül valahogy a látómezőmbe, ezért elkezdtem őket figyelni, minek is ellenállok annyira. És egyszer csak túlláttam a róluk alkotott kliséken. Összegyűjtöttem hát egy-két észrevételt velük kapcsolatban, külön kiemelve, milyen lelki defektre tudnak nekünk, elveszett felnőtteknek gyógyírt nyújtani… 🙂
Felismerik az Igaz embereket (vaksiknak, átejthetőeknek, gyorsan ítélőknek)
Mennyit tudunk vekengeni azon, vajon megbízhatunk-e a másikban, vajon jó-e az emberismeretünk. A gyerekek segítenek! Egyszer egy tai-chi órára várakozva kisfiúk kung-fu edzését figyeltem: „mester, mester” – ugrálták körbe rajongással a számomra először keménynek és túl szigorúnak tűnő férfit. Ez a csapat kölök viszont ott keringett körülötte, mint egy raj pillangó a lámpa körül. A mester kistökösnek, lükepéknek, mogyorónak, kukisnak hívta őket, és néha eréllyel szólt rájuk, amikor a káosz kezdett eluralkodni – tökéletes egyensúlyban tartotta a helyzetet. Így már teljes elengedettséggel álltam hozzá első tai-chi órámhoz.
Egyébként ismerek olyan háromszakállú, kalózkinézetű, bőrkabátos férfit, akitől a felnőttek első blikkre meghőkölnek, a gyerekek azonban rajonganak érte. Ők még túllátnak a belénk vert képeken.
John Wilhelm
Mindig szerelmesek (kiábrándultaknak)
Nem igazán találkoztam még olyan gyerekkel, aki épp ne égne szerelemben, maximum rejtegeti az érzéseit. A szerelem irányulhat bármire, apára, anyára, kisbarátra, mesefigurába, de ezek a csöppek bele tudnak zúgni szinte bármibe, és bámulatos rajongással viseltetnek szerelmük tárgya iránt. A kilenc éves Jakó Máté már előre tudja, hogy az ideális nő mellett csak olyan férfi lehet, aki öltönybe öltözik, megigazítja a csokornyakkendőjét, majd odaszól: „Asszony, készítsd a kakaómat!” 🙂
Hatalmasakat mondanak (megrekedt íróknak és bölcseknek)
Az a bizonyos „gyerekszáj” nemcsak aranyos, de sokszor olyan mély intuícióról, megsejtésről, észrevételről tanúskodik, amit mi hajlamosak vagyunk teljesen betemetni a sok nagyon fontosnak tartott gondolatunkkal. Minap a következő párbeszédeket folytattam le újdonsült, 6 év forma kispajtimmal, akit kolléganőm hozott be a munkahelyemre:
Én: Tejjel és cukorral szeretem a kávét.
Szonja: Én meg üresen szeretem a Túró Rudit.
Én (a tesójáról): Már találkoztam Hannával egyszer.
Sz: Én nem csak egyszer találkoztam vele.
Szonja be akar menni a tárgyalóba:
Én: Oda nem megyünk be, ott nagyon fontos emberek vannak.
Sz: (némi értetlenséggel) Kik a nagyon fontos emberek?
(erre nem tudtam magyarázatot adni.. :D)
Sz: Amelyik irodában csak jártam, hagytam egy jelet, hogy ott voltam!
Én: Nagyon helyes, hagyjál csak jelet a világban!
Sz: Hagyok is! Annyit, hogy a végén a világ megunja! (zseniális!)
Majd a végén annyira belejött, hogy lebonyolított egy nagyon fontos beszélgetést is a telefonon:
„Halló, igen, én vagyok, dolgozom anyu munkahelyén. Szóval nem vagyok óvodás, dolgozós vagyok.”
Gondoskodóak (elhanyagolóaknak, lemondóaknak)
Nem rég egy gyermekotthonba látogattam el. Bár az íróasztal mellett sokat hallottam a gondokról, a megoldhatatlan problémákról, ott mégis egészen más tapasztalat várt: a gyerekek épp egy műsorra próbáltak össze, kicsitől a kajla és rátarti kamaszig. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a nagyobbak átvették annak a szülőnek a szerepét, aki nem tudja, vagy nem akarja felnevelni a saját gyermekét: a kamasz, akire azt mondanád, hű ez aztán nagy franc, lehet és sziszegve összehúznád a szádat, olyan gondoskodással fordult a kisebbekhez, amit nagyon ritkán tapasztalok felnőttek körében. Az eset nem volt egyedi, a gyerekek tanítgatták és szeretgették egymást, és mindenki valahogy a helyén volt. Még ebben a felfordult élethelyzetben is, egyszerűen, szeretetbe rendeződve.
unicef.org
Bennük van a sorsuk (önkeresőknek, elakadtaknak)
Ha nem tudod, merre kéne menni, elég, ha a gyerekkori vonzódásaidra gondolsz. A gyermekek már nagyon korán ott hordozzák magukban azokat a lehetőségeket, melyeket sokszor azért nem sikerül kibontaniuk, mert mi szeretjük rájuk húzni a saját elképzeléseinket, ösztönzés helyett bírálni, esetleg eltiporni őket. Amikor felnőttként újra táncolni kezdtem, már az első órákon értetlenül álltam önmagam előtt: hova dugtam én eddig ezt az igényemet? Gyerekkoromban imádtam táncolni, és folyamatosan a hattyú halálával, a Diótörő egyéni koreográfiájával, és mindenféle (amolyan ’avantgarde’ stílusú) előadásokkal szórakoztattam a családomat, rettentő göncökben. Azonban a későbbi néptánc tanárom hatására teljesen bezártam magam előtt az önkifejezés ezen módját. Bár hivatásos már nem leszek, újra felfedeztem magamban azt a hozzáállást, amit a tánc tud nyújtani, és ezzel „végigtáncolhatok” az életen. Én inkább az írást élem meg, ami szintén már gyerekként is belém vetetten ott rejtőzött, a megnyilvánulásra várva. Hogy lássátok, nem csak kamuzok, most közszemlére bocsátom 2 és fél éves koromban írt költeményemet.
“Jaj, ez a kis kacsa
Megint csupa kaka
Jaj, ez a kis liba
Megint csupa pisa”
Reményteli, ugye? 🙂
Mindezeket látva azt hiszem, hogy mi „öregebbecskék” pusztán azért vagyunk a gyermekeknek, hogy mindezt a Jót segítsük megőrizni, – és ha elveszni látszana – megerősíteni bennük. A következő cikkünkben az anarchisták, a felfedezők, a hisztizők, a könnyedek és a szeretet tanítók vonulnak fel előttünk mint gyermeki minőségek, melyekből mindig érdemes ihletet merítenünk.
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: