A nőnek fáj – valami. Valami meghatározatlan massza van a lényében, amiről talán maga sem tud. Egy azonban biztos, mindig a férfihoz képest jelenik meg a fájdalom. Még az is mindegy, hogy a férfi látszólag rászolgál-e erre vagy csak szimpla létezése veri ki a biztosítékot, mert ez a valami előbb-utóbb, itt-ott kibuggyan. De mi lehet ez? A cikkben erre keressük a választ.
(Megjegyzés: a blog cikkei pusztán intuitív felismerések, és nem (vallás)tudományos kutatások alapján készülnek, ezért a valóság egy bizonyos aspektusát képviselik, és nem zárják ki az egyéb válaszokat…)
Érdekes dolog, hogyan nyilvánulunk meg mi nők, amikor egy helyzetben női szerepünk szempontjából kell a világ dolgaihoz állnunk. Évek óta látom nőtársaim ilyesfajta megnyilvánulásait, és nyilván figyelem a saját tudatalattim működését is. Egyre világosabb a számomra, hogy minket, nőket valami nagyon piszkál odabent. Van bennük egy „én”, a „szenvedő nő” énje, amelynek rengeteg története van arról, miként viselkedtek vele az ellenkező nem képviselői az évezredek során, milyen embertelen helyzetekbe kényszerült – a történetek mindenki számára ismertek, így felesleges lenne e blog szűk keretein belül kitérnem rájuk.
Inkább azt érdemes megnézni, mi ezekben a történetekben a közös: a férfi, a másik fél által van a nő értéke meghatározva a történelem során, egyfajta függő helyzetben lebeg. És ha azt hinnénk, hogy a feminizmus esetleg megoldotta a problémát, akkor nagyon tévedünk, hiszen (és erről már korábban posztoltunk – Hölgyeim, kérem ne legyenek férfiak), ettől csak tököt próbálunk magunknak növeszteni, melytől újabb viszontagságok sorát zúdítjuk magunkra és persze a férfiakra is. Ráadásul az alapprobléma, miszerint a nő értéke a férfi által van meghatározva és tőle függő, egyáltalán nem oldódik meg ezekkel az eszmerendszerekkel, hiszen nyilvánvaló, hogy már megint az ő ellenükben, az ő leigázásuk érdekében, vagy simán csak hozzájuk képest navigáljuk az életünket. Ez is az oka annak, hogy a nőket sokkal jobban foglalkoztatják a párkapcsolati kérdések, mert a férfiak hozzájuk való viszonyában tudják magukat értékelni.
Vitaliy Gonikman
Ezt a problémát úgy is megpróbáljuk orvosolni, hogy kialakítjuk a „női együttérzés rendszerét”, mely látszólag egy csodálatos támogató dolog. Hiszen cinkosai leszünk egymásnak, leosztjuk a terheket egymás között, jól kibeszéljük, együtt harcolunk. Persze ettől nem lesz jobb a férfi és a nő kapcsolata, és az egyén helyzete sem javul, hiszen: ha egy közösségbe leadod a fájdalmad, ugyanúgy osztoznod kell a másikén. Ezt hívja Tolle kollektív női fájdalomtestnek, és erre még visszatérünk mindjárt, de előtte szeretnék rávilágítani a probléma fő okára, mely aztán a nemek közötti ellentétekben öltött testek az esztendők folyamán, és leginkább a nők problémájává nőtte ki magát.
A nő-férfi különbség vagy probléma, tulajdonképpen összehasonlításon alapuló probléma, ami viszont valójában közös, nemtől független „elmebaj”. Nem kell nagy történelmi tudással rendelkezni ahhoz, hogy észrevegyük, a fizikai erőviszonyok, és nyilvánvaló lelki vonzódások okán a férfiak kezdetek óta több olyan tevékenységet űztek, mely az ego számára dicséretes. Harcolni és győzni, megdicsőülni az egónak sokkal értékesebb dolog, mint az otthont vigyázni, mert látványosabb, villogóbb, a gőgre nagyobb okot adó tevékenységek ezek. Ez a nemtelen ego tehát a férfiban sokkal több területen tudott megnyilvánulni, ezért természetes módon megjelent az összehasonlítás is. Hogy kiben? Mindkét félben. Az ego a nőben kisebbrendűnek érezte magát, ezzel egyidejűleg a férfiban rákontrázott, és ismerjük a sztori végét, a nők elleni „inkvizícióban” öltött testet. A női ego is növekedett, természetesen kevésbé látványosan és harsona módon, de a „szegény én”, a „szenvedek” ugyanúgy egohang, mint az én vagyok a király. A női fájdalomtest ugyanúgy az ego játéka, hiszen egy hamis identitás, egy téves azonosulás, egy álszemélyiség.
A női fájdalomtestre lehet tudatosnak lenni, csak meg kell figyelni a jellegzetességeit: amikor a gondolkodási mechanizmusunk negatívan a férfiak vagy a párkapcsolat köré gabalyodik, amikor ezzel együtt dühös érzelmek jelennek meg, vagy szimplán fizikai tüneteket produkálunk (pl. fájdalmas menstruáció), akkor egészen biztos, hogy ezzel azonosulunk.
De hogy lehet ebből kilépni?
Először is nézzük meg azt a bűntudatot, amit Ádám és Éva sztorija is mélységesen alátámaszt. Hiába nem vagy vallásos, ez az alap sztori mélyen beépült az emberiség tudatalattijába, és ezt görgette tovább más és más formákban: a nő bűnös és alacsonyabb rendű. A történet pedig egyáltalán nem istentől sugallt, hanem ordít róla, hogy az ego terméke, az ego céljainak érdekében kitalált sztori. Az átvert Évák pedig természetesen büntetni akarnak ezért, és mivel ez olyan erős érdek, még olyanokkal is ezt teszik, akikkel nem szeretnék – drámajátékokat, piszkálódásokat folytatnak a kapcsolatokban, vagy a bűntudattól vezérelve törlesztésbe kezdenek, és alacsonyrendűségi képzetünknek megfelelő helyzetekbe kerülnek. De azt kell inkább felfedezni, hogy mindez teljesen értelmetlen, mert nincs ilyen ok. A büntetéssel önmagunkat ostorozzuk úgyis végül. Ez csupán egy óriási félreértés, egy jól elhitt tévképzet. Vegyük észre ezeket a mechanizmusainkat, és ne adjunk neki többé erőt.
A kilépés másik gátja a már említett „női sorsközösséghez” való tartozás, a csoport húzóereje, a kiközösítéstől való félelem. Tagnak lenni egy ideig nagyon megnyugtató: ó, hát ő is szenved, ő is megtapasztalta, ő is átéli. De aztán történik valami, és fontosabb lesz a belső boldogság. Egy ilyen tagságival azonban ez nehezen elérhető. Hogy miért? Mert folyamatosan erősíti a benned fészkelő szenvedő nő képzetét.
Épp ezért fel kell ismerni, hogy ez nem igazi összetartozás, és ezt lehet másképp is csinálni. Nem ettől leszünk igazi vagy jó nők, hanem pont attól a belső szépségtől, mely minden ember közös „tulajdona”. A legjobb, amit tehetünk, hogy ha felismertük és tudatossá váltunk a „szenvedő nő” személyiségére, akkor nem harcolni kezdünk ellene, hanem megpróbáljuk megérteni. Megérteni, de nem képviselni többé! Megérteni, de nem mellé állni, a zászlónkra tűzni, ahogy eddig tettük. Ez a képzet, ez a személy bennünk csupán egy rengeteg gondolattal és érzettel körbevett, történelmileg is megerősített sztori háló, nem egy létező valami. A közös ego műve, és nem a férfiaké. Meg kell ezt értenünk, de nem kell tovább hurcibálnunk, okot és jogot adni a létezésére. Mert a fal mögött valami sokkal jobb található: ezektől a kondícióktól mentes önmagunk. És ezáltal találhatjuk meg az igazi közösségeket is, ahol inspiráljuk, kibontakoztatjuk egymást, és valódi segítséget tudunk nyújtani azoknak, akik még mindig átvert Éváknak hiszik magukat.
Csepegtesd ki magadból ezt és fedezd fel önmagad! Mert már megvagy…
A cikk végére persze nagyon érdekel, mi fáj a férfinak. Mert a megértéshez és elengedéshez ennek ismerete is hozzátartozik. Ezért várom a válaszokat a témában, a legjobbak pedig természetesen megjelennek az oldalon!
Goldman
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Ráadásul nem is gondoltam volna, pedig tényleg ígyvan
Ez nagyon igaz, köszönöm 😉
A nő éteri fájdalomteste lesugárzik a fizikai síkra, de jellemzően lelki természetű marad, a férfi fájdalomtest szintén lesugárzik, és a fizikai sík is válik a domináns természetévé.
A férfi fájdalomtest pedig inkább fizikai síkon nyilvánul meg, jellemzően a harc vagy fizikai munka közben szerzett sebek, sérülések formájában. A nő fájdalomteste éteri, bár fizikális megnyilvánulásai is vannak (menstruáció, szülés, mellek), a férfié ezzel szemben 3D-sebb – még a mentális eredetű erekciós zavar is erősen látványos, anyagi természetű.