Egy hónapig téli álmát aludta a blog. Fogalmam sem volt, miért akar mormotamód elhúzódni a nyilvánosság elől, de gondoltam, hagyom. Aztán pár napja kiderült: szimplán csak rápihen valamiféle megújulásra, és ha egyértelművé válik, mi ez az új irány, kikászálódik a barlangjából. És ahogy a napforduló után egyre tovább marad fent a nap, úgy válik egyre világosabbá: nem lehet egyedül. Az egyedüllét illúzió…
Mormota
Ez a megállapítás persze fura iszonytató individuális korunkban. A mániás önbeteljesítés, önmegvalósítás közepette azonban valahogy egyre növeljük boldogtalanságunkat, holott nem ez lenne a cél. Elkülönülést teremtünk, és közben azzal vigasztaljuk magunkat, hogy az egyéni boldogulásunk érdekében tesszük mindezt. Ám mindeközben megfeledkezünk arról, hogy akármit is sikerül elérnünk, megvalósítanunk, ahhoz ugyanúgy kellettek mások, akiknek nem kevesebb szerepük volt a sikerben, mint nekünk magunknak.
Érdemes néha ezen elmeditálni, ha nem akarjuk az egocentrizmust tovább erősíteni magunkban. És persze nem azzal az indokkal, hogy az rossz dolog, hanem csupán a puszta felismerés által, miszerint az egoizmus elkülönít.
Mindenhez kellenek mások, és ebben a történetben senki sem elhanyagolható. Mindenkinek megvan a szerepe, még akkor is, ha az jelentéktelennek tűnik. Ha például szeretnél ruccolát venni a zöldségesnél (elnézést a példáért, de a ruccolával előhozakodni számomra mindig örömteli dolog) számtalan tényező együtt-játszása kell, sőt meglehet az is, hogy a zöldséges Marikának épp gorombán kell viselkednie veled azért, hogy máshol, esetleg jutányosabb áron találj rá a vágyadra. Vagy ha csak szimplán egyedül szeretnél lenni, ahhoz is kellenek a többiek, akik egyedül hagynak. Egyszerűen nincs magánakció, és senki sem fontosabb a másiknál. Marika sem… 🙂
A megvalósítás, a harmónia, egy diszharmonikus helyzet kioldozódása akkor sikerül, ha mindenki a helyén van a történetben. A felborulás pedig akkor következik be, ha a belátás, a helyemen lévőségre való ráérzés helyett túlgondolom a jelentőségemet, túljátszom a szerepemet, a dada helyett mondjuk Júlia akarok lenni, a férfi helyett pedig … férfi.
E blog esetében pedig az, aki tudja a tutit, aki majd jól megmondja.
Mindig éreztem, hogy ez nem így van, hiszen a blog valójában maga írja magát, én csak részt veszek benne, rajtam keresztül történik az egész. De ha ez így van, azt hiszem, nem is tarthatom fent tovább a látszatát annak, hogy ez egy magánakció. Ennek az elhatározásnak a következményeként rögtön két ember is társul a bloghoz, akik írásaikkal ugyanazon dolog más és más oldalát képesek majd megvilágítani, nemcsak az olvasóknak kínálva több lehetőséget az adott témában való elmélyedésre, hanem inspirálva, ösztönözve, támogatva is egymást.
Mert játszani is jobb többen. Igaz? A szerepek pedig majd spontán kialakulnak.
A 2015-ös év tehát a befogadás, a ráhagyatkozás, az együtt játszás éve nekünk, és remélem nektek is, kedves olvasók!
Fotó: Hendrik Priyanto
http://www.newslinq.com/surreal-children/
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: