A bűntudatkeltő ezozizi – Nem muszáj hinni benne!

“Hogy meddig forgunk még körbe-körbe, valójában egy valami dönti el. Nem, nem az, hogy milyen feladatokat jelöltünk ki magunknak a leszületési szerződés akárhányadik paragfrafusa alatt, hogy “fiatal vagy öreg” lelkek vagyunk-e, hogy királynők vagy rabszolgák voltunk-e előző életünkben, vagy mekkora karmikus batyut képzelünk a hátunkra, esetleg milyen “tudatszinttel” születtünk… Ami eldönti, az az igényünk és elemi vágyunk, hogy rájöjjünk arra, kik vagyunk valójában.”

Az úgynevezett spiri csapdákról már írtunk, de a téma – úgy tűnik – kimeríthetetlen. A spirituális egó rettentő trükkös, és milliónyi eszmét, módszert, elképzelést és hitrendszert tud felsorakoztatni létjogosultsága bebiztosításának érdekében. Természetesen ezek a meglehetősen tekervényes, és gyakran önellentmondásos eszmerendszerek a maguk módján mind nyomokban igazságot is tartalmaznak, mégis sokszor inkább félrevezetőek, és csak a lényeget hagyják ki a számításaikból.

A facebookon van egy kedvenc, az ezotéria eme furmányos irányzatain élcelődő csoportom, melyben nem rég egy cikket posztoltak a lélek vállalásáról. Az írás kínálja magát arra, hogy kicsit jobban kielemezze az ember az esetleges félreértéseket, de legalábbis elgondolkodjon, tényleg úgy van-e, ahogy azt megmondják nekünk. Van-e olyan, hogy feladat, vállalás, szerződés, és ha igen, ezek megnyugvást, vagy inkább mély szorongást idéznek-e bennünk elő? Hogy lehet az, hogy az ilyesfajta ezozizi “nem hisz a hibában”, mégis alapvetően hibaorientált és feladatcentrikus? Nézzük csak meg jobban!

Robby Cavanaugh

1. “A lélek vállalt egy pontos életfeladatot, amivel az ember nincs tisztában. Ezt a feladatot teljesítenie kell a leszületési szerződése szerint.”

Erre mondta egy kedves kommentelő, hogy ez “kicsit olyan, mintha szkopolamin hatása alatt aláírtál volna egy szerződést, és azt számon próbálnák rajtad kérni.” A másik probléma ezzel az, hogy gyermekded elképzelés, mely szerint a formák világán túl is formák és fogalmak vannak, cuki kis fénylények felhőkön, kiértékelő, rögtönítélő bizottság, és persze te, aki önként írja alá az odavetett papírlapot fényceruzával. 

2. “Ha nem teljesíti, elbukik, majd kap egy másik lehetőséget egy másik életben. Mert Isten jóságos…”

Ezzel több probléma is van. Elbukik a jóságos Isten előtt… Döntsük el: Isten a szeretet, vagy a matektanárom, aki mindig szívatott, amiért képtelen voltam megérteni az trigonometriát? Azt gondolom, hogy a nyereség-veszteség fogalmi keretein belül csakis az emberi elme képes gondolkodni, és ebből talán érzékelhető, mire akarok kilyukadni: aki feladatot állít, az az egónk, az a valami, amivel mi magunk azonosítjuk magunkat. Aki próbára tesz, az az elménk, aki belebonyolódik ebbe az egészbe, az szintén nem Isten, mégis abból származik. Épp ezért eljön az idő, – elménk befolyásának elhalványulásával -, amikor felébred magára ebből a sok-sok téves azonosulásból, és már nincs szükség arra, hogy tovább álmodja a formákkal való azonosulás játékát, ezért akármilyen bőrbe bújva tisztában van saját természetével.

3. “A lelkek igen kevés százaléka tudja megoldani a feladatát, amire leszületett”

Vagyis kevesünknek sikerülhet teljesíteni azt a feladatot, amiről azt sem tudjuk, micsoda. Persze ilyenkor hívhatnánk az angyalokat, a különféle entitásokat, húzhatunk kártyát, hátha felfejtjük végre ennek a szörnyen bonyolúlt életnek a szövevényét, hogy még egy pillanatra se lazuljunk el benne. Ha nem így teszünk, vessünk magunkra, mert…

4. “Aki tévúton van, azt visszahívják.”

Menthetetlenül elcsesztük tehát. Ja nem, elnézést, van más lehetőségünk egy másik életben. Ezt persze nem cáfolom, hiszen valóban rengeteg idő áll a rendelkezésünkre, hogy fussuk az önköreinket, de vajon miért jó nekünk ez, és mi vele a célunk? Megnyugtató-e a tudat, hogy ha nem most, majd máskor? Megkönnyebbülünk-e attól, hogy ha nem felelünk meg valami hatalmas nagy elvárásnak, akkor eltávolítanak az útból? Nem inkább arról van szó, hogy bugyutaságainkért szívesen hárítjuk át a felelősséget fénymunkásokra, egy meghatározhatatlan ezoistenképre, vagy egy elkövetkező életbeli önmagunkra, aki már úgysem tehet arról (mivel amnéziás), amit most épp elkövetünk?

De mit is akarunk igazából ezzel az élettel?

Hogy meddig forgunk még körbe-körbe, valójában egy valami dönti el. Nem, nem az, hogy milyen feladatokat jelöltünk ki magunknak a szerződés akárhányadik paragfrafusa alatt, hogy “fiatal vagy öreg” lelkek vagyunk-e, hogy királynők vagy rabszolgák voltunk-e, vagy mekkora karmikus batyut képzelünk a hátunkra, esetleg milyen “tudatszinttel” születtünk… Ami eldönti, az az igényünk és elemi vágyunk, hogy rájöjjünk arra, kik vagyunk valójában. És abbahagyjuk önmagunk determinálását. Mert ha abban hiszünk, hogy ezt és ezt a feladatot kell most megoldanunk, aztán ülhetünk vissza megint a tanulópadba, akkor ez így is lesz. És ez a csodálatos álom ennek megfelelően fog előttünk kibontakozni. És még ekkor is, az élet rengeteg lehetőséget fog adni nekünk arra, hogy mindezt félretéve, önmagunk felé forduljunk.

Nem hiszek abban, hogy Istennek (vagy nevezzük akárhogy), lenne más, illetve több célja velünk, minthogy kis lényünkönk keresztül önmagára mosolyogjon… De mivel mindent lehet, hihetem másképp is, és akkor úgy is lesz: halálomig azonosíthatom magam valaminek, amit csupán elképzelek magamról, és folytathatom a sort, amíg meg nem unom, vagy rájövök,  hogy ez nem ad teljességet. De akkor is én csinálom, én döntök így, enyém az egyedüli felelősség. És ezzel semmi baj nincs. 🙂 

Szóval mit is akarsz valójában? 

Fotó: Alex Andreyev

Hasonló cikkeink: 8 tipp hogyan éljünk spirituálisan életidegenül – a leggyakoribb spiri csapdák

Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!