A legnagyobb guru

Pár nappal ezelőtt cirkuszban voltunk mindjárt öt éves kislányommal. Hihetetlen ez a gyerek. A kelleténél kicsivel korábban érkeztünk, s némi tébláb után helyet foglaltunk a nézőtéren, úgy fél órával az előadás kezdete előtt.

Beszélgettünk, majszoltunk, bámészkodtunk, és vártuk, hogy kezdődjék a műshowr, közben pedig tettem szépen a kis felismeréseimet. Az egyik ilyen, hogy Selyemtalpú hihetetlen mennyiségben birtokolja azon tulajdonságokat, amikkel én, az apja, csak szeretnék rendelkezni.

A türelmet, a figyelmet, és a jelenlétet.

Emlékszem, amikor minket cirkuszba vittek a szüleink, egy percig sem tudtam megülni a fenekemen. Minden pillanatban azt lestem, mikor jönnek már az artisták, mikor vonul be a zenekar, vagy mikor kapcsolják le végre a világítást, hogy a felvillanó reflektor fényében elinduljon a csoda.

Lilien viszont egyáltalán nem ilyen. Mialatt beszélgettünk, semmiféle jelét nem adta annak, hogy mennyire várja már az előadást, pedig tudom, hogy gyermeki rajongással szereti a lovas számokat, a borotváló elefánthölgyet, az idős maminak öltözött bohócot, vagy a cicanadrágos erőművész fiúkat. De, ahogy ott ültünk és csacsogtunk, az izgatottság, vagy a türelmetlenség legfakóbb árnyalata sem mutatkozott rajta. Nem kapkodta a fejét a porond bejárata felé, nem ugrált föl percenként, és egyetlenszer sem hagyta el a száját az a bizonyos kérdés, amit én anno, negyvenhatmillió per perc átlaggal vágtam a szüleimhez.

“Mikor kezdődik már?”

Egyetlen pillanatra össze is rezeltem magam, azt gondolván, hogy talán nem is akar itt lenni ez a gyerek, talán mást akar csinálni, máshová szeretne menni, satöbbi…

Pár perc után azért leesett, hogy nem erről van szó. A kislányom egész egyszerűen türelmes volt. Tudta azt, aminek elfogadása nekem gyerkőcként nem annyira ment, hogy tudniillik, az előadás akkor kezdődik, amikor elkezdődik. Se előbb, sem később. Szóval csak üldögélt ott, lógatta a lábát, vagy éppen összecsuklott a felhajtható ülőke erős rugójának köszönhetően, és ha újra kihajtogatta magát, trécseltünk. Kis idő után feltűnt, hogy a szokottnál is jobban figyelünk egymásra. Ott és akkor csak ketten voltunk, és ebben a cirkusznak mindössze annyi jelentősége volt, hogy épp ott volt az a két üres szék, ahová a jegyeink szóltak. Ám én úgy szagolom, nyugodtan üldögélhettünk volna egy stadion lelátóján, vagy egy erdei patak partján is.

Még csak nem is az a lényeg, hogy miről beszélgettünk, bár a barnamedve téli álma, vagy a Tyrannosaurus  rex harapásának következményei kétségtelenül érdekes témák. Ezúttal azonban a jelenléten, és az egymásnak adott, tiszta figyelmen volt a hangsúly.

Az Itt és Moston.

Nemegyszer észrevettem már – többnyire játék közben – amikor csücsöri egy adott dologgal foglalkozott, úgy bele tudott merülni abba, amit éppen csinált, hogy szinte képtelenség volt kizökkenteni belőle. Amikor rajzol, babázik, vagy éppen a szobában fellelhető több-ezer méter magas hegyeket (a szekrényeket) mássza meg, nem létezik számára a külvilág. Csak ő van, és a ‘feladat’. S bizony előfordul, hogy, ha ezen alkalmakkor szeretnénk őt zavarni, holmi bugyuta kérésekkel, mint pl. a kézmosás, a fürdés, vagy az ebéd elfogyasztása, többször ismételnünk kell önmagunkat. Nem azért, mert nem hallja, amit mondunk neki, hanem, mert annyira el tud merülni a jelenben, hogy úgy kell őt ‘kirángatni’  onnan.

Olyan szinten tudja a figyelmét annak szentelni, ami éppen érdekli, amit én felnőtt fejjel is csak erős koncentrációval tudnék produkálni. Bizony, nagyon úgy tűnik, hogy Lili, és általában a gyerekek, két lábbal állnak a jelenben.

Később, az előadás alatt, figyeltem őt és a körülöttünk ülő lurkókat, és egy tökérdekes felfedezést tettem. A manézsban éppen egy akrobatikus-rúdtáncos fiúpár (de most komolyan) adta elő a kimittudot. Fel-le szaladgáltak egy kábé hat méter magas, peckesen álló póznán, átugrálták egymást, kergetőztek, ilyesmi…
Jobbnál jobb kunsztokat produkáltak, a közönség pedig, beleértve a gyerekeket is, minden mutatvány után tapsolt. Az egész hasonlított a “két kecske a hídon” című mesére, csak itt nem kecskék és híd volt, hanem srácok és rúd. Tehát hasonlított, csak teljesen más volt. Na. A műsorszám végén persze megint kaptak egy rakás tapsot, de ezúttal a gyerekek közül jóval kevesebben csapták össze tenyereiket. Csücsöri sem adta semmi jelét, hogy le lenne nyűgözve az imént látottaktól, pedig par perccel korábban még úgy tátotta a száját, hogy attól paráztam, egyben bekapja az előtte ülő kislány fejét. Nem kapta be, ami baromi nagy mázli, mert kifejezetten nehezen tudtam volna beadni a kiscsaj szüleinek, hogy gyermekük feje az oroszlánnál van, mivel ebben a szezonban nem szerepelnek oroszlánok, az előző szezon óta pedig már biztosan észrevették volna a hiányzó testrészt. Megúsztuk botrány nélkül, és a kecskés fiúk után következhetett az angol nevű erőművész, aki két dologban különleges.

Erős, mint az állat, és angol neve van. Utóbbi azért fura kicsinykét, mert a műsor címe: MAGYAR CIRKUSZCSILLAGOK. Csak mondom.

A deres hajú, bitangerős bácsi jött, malomkereket egyensúlyozott hurkapálcikán, autópályaként funkcionált egy terepjáró alatt, és unalmában elkapott egy 30 kilós ágyúgolyót, amitől még a terminátornak is nyenyerészett volna a processzora. Közben pedig ugyanaz történt, mint a rúdugró srácok attrakciója alatt. A kunsztoknál mindenki, a szám végén pedig többnyire csak a felnőtt közönség tapsolt.

Miután a szintén magyar nevű RIPPEL BROTHERS-nél harmadszor is megismétlődött a jelenet, és a kíváncsiság már úgy fúrta az oldalam, hogy alig fértem el a székemben, az alábbi párbeszédet folytattam jobbomon ülő véremmel:

– „ Mi a baj kicsim, nem tetszett?

– „De tetszett.”

– „Akkor miért nem tapsolsz, szívem?”

– „Hát, mert most nem történik semmi.”

Hja persze, gondoltam egy hirtelen ötlettől vezérelve. Hiszen az adott műsorszám végén, a meghajláson és a pózoláson kívül már tényleg nem történik semmi. Akkor meg miért tapsolna egy gyerek, akinek a jelen pillanat az egyetlen, ami számít? Miért játszaná el, hogy tetszik neki, ahogy a cicagatyás erőcsóka pukedlizik és hajlong, ha egyszer nem tetszik? És mi van velünk felnőttekkel? Mi vajon miért nem vagyunk képesek olyan szinten átadni magunkat a jelennek, ahogy azt bármelyik gyerek lazán megteszi, két gombóc fagyival a kezében is?

Ugye hogy!?

Nem csavarom tovább. A lényeg, hogy a cirkuszi napon sokadszor is megfogadtam, én biza, a továbbiakban egyetlen petákot nem vagyok hajlandó kicsengetni semmiféle gurunak, mesternek vagy boszorkánynak, annak érdekében, hogy tanítson meg a jelenben lenni, mostra meditálni magam, vagy a pillanatban pislogni.

Ha kérdésem merülne fel a fenti tudományok valamelyikével kapcsolatban, egyszerűen megkérdezem, vagy megfigyelem az egyetlen gurut, aki mindezidáig hiteles tudott maradni a szememben. A kislányomat.A képet a netről loptam. Innen.

Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!