Szeretetautomaták

De miről írjon valaki, aki spirituális témákban bontogatja írói vénája szárnyait? Sokat agyalok ezen, mert sok téma jön szembe, válik aktuálissá, majd tűnik érdektelennek néhány nap múlva. Ami ma foglalkoztat, nem biztos, hogy holnap is fog, és amiről most még azt gondolom, hogy semmi közöm hozzá, lehet, hogy kis idő múlva életem nagyon fontos részévé válik.

Ez most olyan okosan hangzott, hogy majdnem leírtam még egyszer. A lényeg, hogy az elmúlt hetekben két dologra jöttem rá.

Egy. Amit ma leírhatsz, ne halaszd holnapra és kettő, érdemes olyan témákba vágni a klaviatúrát, amik tartósan aktuálisak. Meg persze az sem árt, ha az adott témában minél többen érintettek, főleg, ha kíváncsi vagyok más emberek véleményére is.

Na. Ilyen téma asszem már nem annyira sok van. Ezek közül pedig az egyik, ha nem a legszebbik ilyen örökzöld, a  szeretet.

A spiritualitás kanyargós ösvényeire lépve két témával csaptak arcon minden kanyar után. Az istenhittel, és a szeretettel. A nehezített szakaszokon pedig e kettővel együtt. Az Isten nevében, feltétel nélküli szeretetből rám osztott vélemények elég sokszor padlóra küldtek, ugyanis furamód pont ezekből hiányzott az elfogadás arra nézően, hogy esetleg nem mindig, nem mindennel, nem mindenben értek egyet. Isten is piszkálja ugyan a csőröm, futjuk egymással a kis köreinket, de az utam jelenlegi szakaszában, jobban szeretnék szeretni tudni, mint a Főbakterral pertuban lenni. Ezért arra jutottam, hogy Istit egyelőre a fiókba teszem, és megnézem, mit vagyok képes összehordani szeretetügyileg. Illetve, ezért is.

Meg azért is, mert már a kétoldali szemforgatás kerülgetett attól, hogy  spirituális botladozásom során bárhova vetődök, mindenhol a feltétel nélküli szeretettel traktálnak. Kaptam már kis dózisban, nagy adagban, becsomagolva, egyben vagy szeretelve, ha kértem, és akkor is, ha nem akartam.

Olvastam egyszer a facebookon, hogy egy okos ember szerint a legkissebb probléma is a végletekig bonyolítható, ha eleget agyalunk rajta. Innen üzenném neki, hogy tökigaza van. Kipróbáltam a módszerét, működik.

Ugyanis kis idő múlva már annyira felhúztam magam ezen, hogy elkezdtem én is a szeretetről beszélni. Lépten nyomon mindenkihez hozzávágtam a kérdést, hogy “Te, figyumá, szerinted mi fán terem a szeretet? Eszik-isszák, vagy érzik? Feltéttel, vagy a-nélkül?

Nagyjából egy kisebb városka lakosságát faggattam ki szeretet ügyben, több-kevesebb sikerrel. Inkább csak kevesebbel. Válogatás nélkül bárkinek nekiszegeztem a válaszadás lehetőségét. Érdeklődtem a sarki közértesnél (ijedtében majdnem elejtette a párizsit), a húgomnál (ő csak simán lehülyézett), utcaseprőnél és filozófusnál, gurunál jártam, lámát hallgattam, kineziológushoz, coachoz és pszichológushoz fordultam, megkérdeztem a beosztottamat, és a főnökömet (ez az eset megérne egy külön írást), beszélgetésekre mentem, agórákon ültem, felvetettük a témát több önzőkörös találkozón is, de semmi. Érted!? Semmi! Persze, mindenki tök szépen és marha jól elmondta, hogy számára mit jelent a szeretet, de valahogy az összes válaszból hiányzott az a valami, amire csak most találtam rá.

Ez a valami pedig a saját válaszom volt.

A felsorolás nagyjából másfél évet foglal magába, (merugye ráfeszültem pöppet a kérdésre), és bár tudom, hogy csillagászati mértékkel ez még egy rövid és halk pukinak sem felel meg, de mégis, hát, na…

Nemrég már úgy voltam vele, hogy mostanra talán azért halványan derengenie kellene, hogy mi a fene az a szeretet. De nem derengett. Én pedig nagyon elszontyolodtam emiatt. Annyira, hogy már a brassóim sem esett jól, az pedig egy szörnyű állapot, még az ellenségeimnek se kívánom.

Ám ekkor az történt, derült égből ukmukfukk, amire sokan szemükbe csíptetve a monoklit, hűvös eleganciával csak azt gőgösködnék, hogy: “mert véletlenek nincsenek”.

De, szerintem vannak, de mindegy, mert most nem ez a téma, csak mondom, hogy szerintem vannak véletlenek. Na.

Szóval az történt, hogy végre szembe jött velem valaki az ‘úton’, akinél pont ott volt a probléma a megoldásomra. Illetve fordítva, köszi, hogy figyelsz. Az illető egyébként Közép-Európa legcsinosabb pszichológusa, ráadásul még nő is, és úgy hívják, hogy Nemmondhatom Meganevét. Pár hete neki is feltettem a kér(d)ést, legyen olyan jó, és mondja el nekem, hogy mi a szeretet

Hetekig lestem epekedve a válaszát, de megérte, mert türelem rózsát terem, esetemben pedig még egy olyan választ is, amely végre áttörést hozott a szeretet jeleit vizslató ‘nyomozásomban’.

Hosszan ecsetelte, hogy ő mit gondol, mit tesz, mit érez, amikor szeret-nemszeret, s hogy szerinte is milyen fontos önmagunk szeretete ahhoz, hogy másokat is képesek legyünk szeretni.

A hosszan ecsetelős levél után csöppet csacsogtunk még chaten a témáról. A csevej közben, egyszer csak hipp és hopp, mintha valaki szikrát csiholt volna a homloklebenyem környékén, szembe jött egy felismerés. Az, hogy ma még nem is ettem semmit. Mármint nem ma, hanem aznap, amikor ráeszméltem, hogy ma még semmit nem ettem. De NEM MA! Hanem akkor. Akkor ma. Na. Azon a mán. Egy másik mámán. Ehh…

Tehát ott ültem a monitor előtt, és hirtelen megéheztem. Harminchét vagyok, és Joci. Egy tök nagyfiú, aki lassan félautomata már. Vannak dolgok, amiket egyedül is megcsinálok, és ha épp nem néz senki, akkor nem is jövök zavarba. Az egyik ilyen dolog a vajas kenyér. Vajas kenyeret úgy főzök, hogy észre sem veszem. Most is, mármint akkor most, aznapma, amikor megéheztem, olyan automatikusan és gyorsan  rittyentettem magamnak két vajasmárót, hogy Nemmondhatom Meganevét észre sem vette virtuális hiányomat. Mire annyit írt, hogy “itt várlak negyven perce, de ha nem akarsz beszélgetni, akkor szia”, már vissza is tértem. Két vajasdeszkával, és egy felismeréssel gazdagabban, ami a kenyerek professzionális, és automatikus, vékony vajréteggel történő bevonása alatt szegődött mellém, s van azóta is nálam.

Elmondom, hogy hogy volt. Úgy volt, hogy valamit írni akartam, de váratlanul ott találtam a kezemben – vajas felével fölfelé – a kenyeret. Nem tudom mikor, azt sem, hogy hogyan, de odalett. A most következő két mondat pedig meghozta a már említett áttörést a szeretettel kapcsolatban.

Így:

Én és a vajaskenyér: “(…) aszem szeretni sokkal könnyebb, mint beszélni róla…” (itt leírtam pár példát erre, amit majd ide is mindjárt…)

Nemmondhatom Meganevét: “mert ami természetes, arról nem beszélünk, azt csináljuk.”

Mint a vajaskenyeret, ugrott be hirtelen.

És tényleg.

G. Róbert nevű barátom egyszer azt találta mondani, hogy ” talán azért nem vagyunk képesek szeretni, mert nem tudjuk, hogy hogyan működik a szeretet.” Akkor azt hittem, hogy ezt nem hittem el, de úgy tűnik, valamennyire azért mégiscsak beépült. Azt meg ugye mondanom sem kell, hogy amiről elhiszem, hogy nem tudom, azt nem is fogom tudni. Úgy értem, ha beveszem, hogy azért vagyok képtelen szeretni, mert nem tudom, hogyan működik a szeretet, akkor tényleg nem fog menni. Vagy mégis?

Vagy mégis. Mert lehet, hogy GéRobi tévedett…

Mert a vajas kenyér, és Nemmondhatom Meganevét válasza elgondolkodtattak picinyit, s mert hiszem, hogy a saját tapasztalás a leghitelesebb, fogtam magam, és megvizsgáltam, vajon az életben mindenről, amit teszek, amit használok, amit megélek, tudom, hogy hogyan működik?

Távolról sem.

Gyengébb idegekkel bíró olvasóknak ajánlanám a következő bekezdés csukott szemmel történő olvasását. Itt most borzalmas sorok következnek, amelyekben bevallom, hogy elég sok dolog hogyanjáról lila fin… gőzöm sincs. A helyzetemet súlyosbítja, hogy ezek ráadásul olyan dolgok, amelyeket hétköznapi létem folyamán elég gyakran használok.

Az egyik ilyen például az autóvezetés. Életem számottevő részét töltöttem, és töltöm most is volán mögött. Több mint kilenc évig pizza futárként harácsoltam össze a napi betevőt, heti 4-6 napon, átlagosan 100 km-t vezettem, és mostani munkahelyemen is megesik olykor, hogy volán mögé osztanak be. Egy alkalommal – futár éveim derekán – végeztem egy hozzávetőleges számítást levezetett kilométereim köböjéről. Akkor tartottam a kétésfeledik földkörüli utamnál, ami azért is durva, mert ennek jó részét Budapesten belül tettem meg. Jó sokat vezettem tehát, méghozzá általam okozott baleset nélkül. Ehhez pedig számos autót használtam / használok.

De ha most nagyon csúnya alakok lefognának, és egy extra nagyon csúnya alak, egy gőzfelhőket pöfékelő vasalótalppal közelítene az arcomhoz, miközben kuk lux klános hangszínt használva azt duruzsolná a fülembe, ugyan, csicseregjem már el neki a négyhengeres motor gyújtási sorrendjét, hát, nagyon meg kellene vernem őket. Mert elsorolni ugye nem tudnám, a vasalótalpat meg nem arcon hordom, pláne nem melegen.

Tudok autót vezetni, használom az autót, de NEM TUDOM, hogy hogyan működik az autó.

Egy másik olyan dolog, amit a-nélkül használok, hogy tudnám, hogyan működik, a torrent. Jó néhány évvel ezelőtt kettős bokatöréssel nyomtam az ágyat pár hétig, mert egy átok következtében elmentem táncolni, pedig nem is tudok. Jó, oké, tudom, ez így nem egészen világos, de most nem is annyira a tánc és a vörösbor, mint a gipszelt lábak, és az illegális filmletöltés kapcsolata a lényeg. Szóval otthon feküdtem ágyhoz gipszelten, és azon törtem a fejem, mihez kezdjek azzal a hat hétnyi szabadidővel, amit a szitu, a gipszek mellé mellékelt. Baromi jó dolgok sültek ki belőle. Komolyan. Felfedeztem például, hogy egy jó karaoke partihoz egyáltalán nem kell társaság, hangosítás, vagy alkohol. Bőven elég a youtube, és az a tény, hogy anyád, meg a közvetlen szomszédok nincsenek otthon. A hatás ugyanaz. Én énekeltem, falak repedtek, poharak törtek. Nem egyszerűen dalolásztam, hanem komplett koncerteket adtam elő, amelyek repertoárjában az LGT nekedíromja ugyanúgy szerepelt, mint Faithless almatlansága. Magam voltam a csillag születik.

De hát, hat hét nem kevés, és a legnagyobb tenorok hangszálainak is szüksége van pihenésre. Így egy idő után az ágyban turnézás mellé valami más elfoglaltságot is keresnem kellett. Az online póker, az olvasás, a chatsex és a világ körüli Google Earth utazás után, végül rábukkantam az illegális filmletöltésre. A torrentezés talán az egyetlen olyan elfoglaltság volt ágyas-gipszben töltött heteim alatt, amely a későbbiek során fizikai (anyagi) síkon is hasznosnak bizonyult. Rövid időn belül tökélyre fejlesztettem a film, zene, és játékletöltés, és a cd / dvd írás tudományát, amelyről így, TÚL AZ ELÉVÜLÉSI IDŐN, már nyugodt szívvel mesélhetek. Persze, az alábbi  sorokhoz a következő megjegyzést hozzá kell fűznöm, már csak az illetékes hatóságok megnyugtatása végett is:

Lehet, hogy ezt az egészet csak most találom ki, vagy, hogy ezen sorok csak valamelyik előző, vagy következő életem emlékei, netán egy párhuzamos létsík párhuzamos dimenziójában élő párhuzamos Joci tér és időhurokban rekedt evilági, alomszerű megnyilvánulásai, amelyeket nem saját akaratomból írok most le, hanem mert engem és a Patakit elraboltak az ufók! Most is itt ülök Edda Attilával a felhők peremén, egy tölgyfa íróasztalnál, aminek egyik lába alá a jelenések könyvét tette valaki, és amíg ő azt álmodja, hogy táltos, és beszéli a szürkék nyelvét, addig ET és társai velem azt az álmot íratják le, hogy valahol, egy messzi-messzi galaxisban, fekete filmkereskedelembe keveredtem.

Na. Ez csak azért volt fontos, mert szeretném kihangsúlyozni, hogy állapotom beszámítható, az ügyvédem, Pataki táltos testvér, és Mr. Szürke társaságában bármikor hajlandó vagyok vallomást hazudni.

De a lényeg, hogy másfél elévülésnyi idővel ezelőtt, letöltöttem, és lemezre írtam párezer filmet, nem mindig magamnak. Ez az időszak szintén egybe esik futárkodással töltött kalandos éveimmel, így történhetett meg az, hogy az Irinyi János laktanyában szolgálatot teljesítő zászlóalj parancsnokság, és teljes legénysége azokat a filmeket nézte, amelyeket tőlem megrendelve, a magyaros pizza, és a carbonara spagetti mellé kaptak. Árukapcsolással. Öt pizza, és öt dvd után, a hatodik ingyen volt. Legalább is, most azt álmodom, hogy ezt írom.

Elég jól nyomtam tehát a torrentezést. Néhány hónap alatt több ezer filmből álló adatbázisom volt. De fontos elmondanom, és itt most vissza is kanyarodok a témához, hogy, bár tudok torrentezni, használtam a torrentet, de NEM TUDOM, hogy hogyan működik a torrent.

Nah… ki lehet nyitni a szemeket, bár a folytatás sem lesz kevésbé sokkoló.

Mert a vajas kenyér, és Nemmondhatom Meganevét segítségével, na meg persze a hugom, a főnököm, a kukás, a guru, a coach, és a táncbaleset által arra jöttem rá, hogy fogalmam sincs, hogyan működik a szeretet. Te tudod? Ha igen, légy olyan édes, és komnenteld majd be, ha rám érsz, mert én nem tudom.

Nem tudom, hogy hogyan működik, de tudom, hogy mindannyian képesek vagyunk szeretni. Automatikusan. Mert arra is rájöttem, hogy szeretet-automaták vagyunk. Jó, nem okoskodok a nevedben, akkor csak én. Szeretetautomata vagyok. Egy olyan valaki? valami? Akinek/aminek a működésébe bele van integrálva a szeretet. Akinek lételeme a szeretet, mert erre, és csakis erre teremtetett. Mert más dolga nincs is, rövid itt tartózkodása során, mint szeretni, és szeretve lenni. Tudom bakk… izé, banyek, nehéz szavak ezek, egy írásban az ágyban karaokeval, de gondolj bele, kurv… na, nagyon egyszerű. Minden, ami szeretet, az az életet támogatja, és  bármi, ami ‘életellenes’, annak köze nincs a szeretethez. Nem kell tudnom, hogy hogyan működik, és még csak nem is kell értenem a szeretetet. Ezek nélkül is tökéletesen képes vagyok szeretni, mert a szeretet automatikusan történik. Úgy, hogy energiát sem kell bele fektetnem, nem úgy mint abba, ha valakit, vagy valamit nem szeretni akarok. Szeretetautomata vagyok. Szerintem Te is, és mi mind, de ha még mindig azt hiszed, hogy ez túlzás, figyelj, megmutatom, mit találtam.

Ígértem, hogy ide is leírom, amit Nemmondhatom Meganevétnek, mikor rájöttem, hogy szeretni könnyebb, mint beszélni róla. Tényleg könnyebb, hiszen alapvetően mindig ezt tesszük, egészen egyszerűen azért, mert a szeretet mindig, mindenhol ott van. Hogy hol? Nézz körül!

A szeretet ott van egy mosolyban. Ott van egy ölelésben. Egy érintésben. Egyetlen kedves szóban, vagy az első összenézésben. Benne van egy elfelezett alma mindkét felében, pont úgy, mint a könnycseppben, amit az öröm fakaszt. A szeretet teszi a veszekedés után első belátó gondolatot, a vihar utáni csöndet, a háború halálát hozó békét. A szeretet ott van a gyermeked szemében. Ott van a gondoskodásban. Az esőben tavasszal, pont, mint egy kézfogásban a vita végén. Benne van az elfogadásban, hogy Te Más Vagy mint én, és a megértésben, hogy mégis, mind Ugyanazok Vagyunk. Mert én szeretetautomata vagyok, és tudom, hogy Te is az vagy.

ezt a képet is a netről, innen csórtam.

Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!