Ha szeretni akarsz egy férfit 1. – A Nagyapák

„Ha szeretni akarsz egy férfit, szeresd magadat. Az apádat, a fiadat, a volt szerelmeidet… az első fiút, akit megcsókoltál, és az utolsó férfit, akit elsirattál.” – Katinka Soetens

Anyai nagyapámmal igen szokatlan a kapcsolatom, lévén, hogy sosem ismertem. Csupán 1-2 családi legendárium kapcsán merült fel a személye, de alakját valahogy mindig valamiféle titokzatos homály fedte, aminek megvolt az oka. Gyermekkoromban pár mondatban össze tudtam volna foglalni, amit róla tudok: néptáncos, koreográfus, majd rendező, aki hűtlensége miatt sosem nyert megbocsátást anyai nagymamámtól, hiába füttyentgetett az ablaka alatt visszakönyörögvén magát. És bár utána két feleséget is elfogyasztott, Nagymama fényképével a kezében halt meg. Ő volt az igazi neki – mondták, és nekem nagyon tetszett ez a regénybeillő történet, a büszkeséggel, a balítélettel, na meg a megvalósulhatatlansággal egyetemben, semmint hogy a felszín alatt áramló, profán dühöt és sértettséget tekintettem volna a történtek mozgatórugójának. Ám Nagyapáról inkább a „nehéz ember volt a Karcsi”, nosztalgiával vegyített neheztelés jut eszembe, ami néha-néha elhangzott egy-egy családi összejövetelen. És persze a néptánc, amire Anyám az apja iránt érzett kiengesztelő, tudatalatti hűség okán, és nem önmagam örömére íratott be. Mondanom sem kell, nem igazán jött be a néptánc, ahogy akkoriban gúnyosan hívtam, a hejderütyütyű.

Nagyapából több nem jutott, gondoltam nem lényeges, nincs közöm hozzá.

Aztán betöltve a 18. évemet megjelent egy könyv és egy kisfilm is a munkásságáról – magával ragadó koreográfiák, és „Karcsi, a nehéz ember” személyes vallomásai. Ezek közül a legmegérintőbb az a pár sor, amit az önmagát túl komolyan vevő emberről, vagyis magáról írt. „És amikor rájött, hogy túl komolyan vette önmagát, azt is túl komolyan vette. Ez lett a veszte.”

De hát nem így van ez mindenkivel? Túl komolyan vesszük, ezért belebonyolódunk a drámába. Nagyapa egyre közelebb került hozzám…

Az egyetem vége felé történt meg a „második látogatása”. Épp Weöres Sándor egy színdarabjából készítettem a szakdolgozatot, és anyagkeresésem közepette egy színházi programfüzet került a kezembe a 70-es évekből: „Koreográfus: Szigeti Károly”. Gyermeki ujjongással mutogattam a témavezetőmnek, „ő a nagyapám, a nagyapám”, és teljesen magával ragadott a párhuzam, hogy ugyanazzal a darabbal foglalkoztunk egy teljesen más létsíkban, éjt-nappallá téve, elmerülve a mű lényegében.

Amikor aztán színikritikus lettem, a vidéki színházak folyosóin az ő arca nézett le rám a tablókról. Idegen városokban éjszakázva, az évkönyveket lapozgatva szinte mindenhol ott állt a neve.

Mostanában pedig a férjem hozza haza róla a sztorikat a színházból. „A feleségem a Karcsi unokája” – mondja a színészeknek, ők pedig azonnal nyomják róla a sztorikat, és emlegetik fel kedélyesen az inspiratív együttműködéssel megtöltött éveket.

Sosem kerestem vele tudatosan a kapcsolatot, alig kérdeztem róla a családban, mégis figyelő nagyapaként végigkíséri az életemet.

Üzen nekem vagy sem, hiszek abban, hogy ami így előbukkan a legváratlanabb helyekről, azt érdemes ízlelgetni. És ahogy ápolom magamban ezeket a furcsa, nem hétköznapi „találkozásokat”, arra jövök rá, hogy egyfajta letisztulás megy végbe. Mintha azt mondaná:

„ismerd meg az én verziómat, és ne csak a nők dühén és sértettségén keresztül láss. Hadd legyek újra egyenlő fél a családban. A férfi-női viszályokhoz neked nincs közöd. Legyen a mi kapcsolódásunk tiszta.”

Egyike vagyok azoknak, akik a „nőuralom” mintáit örököltem: a férjek és nagyapák mindig távoliak, elhagyók, utazók, megfoghatatlanok voltak, és leginkább csak az aggódó nőkön keresztül alakítottam róluk ki képet. Fiak ritkán születtek. Családom férfi tajgai sosem lehettek tehát igazán biztonságos figurák, akikre szívesen ráhagyatkozhatnék. De ez nem jelenti azt, hogy sosem voltak azok! Egyszerűen a nőkből hiányzott a bizalom, a saját szerethetőségükben való hit, mely befogadóvá teszi őket a férfiak iránt. És ha ez meggyökeresedik, a férfiak visszahúzódnak. Aztán már jöhet a jogos dac, hibáztatás és sérelem…

Pedig ezek a „nagyapák” szerettek, vártak, bocsánatot kértek, és utolsó szavukban, vagy utolsó kézszorításukban mindig benne voltak ezeknek a szeretett asszonyoknak a nevei vagy fényképei. Csak néha „túl komolyan vették a gondolataikat”, és belegabalyodtak a történeteikbe. De hát ebbe a gödörbe sokan esünk bele, ugye…

„Ha szeretni akarsz egy férfit, szeresd önmagadat”, tudj a szerethetőségedről. A női befogadás itt kezdődik…

Ha tetszett a cikk, szeretettel várunk facebook oldalunkon is!

Ha olvasnál valami idevágót: A “Halál és a lányka – avagy a távolság és végesség illúziója