Mennyire lepődnél meg, ha azt mondanám, hogy százszor izgalmasabb vagy Edward Christian Grey-nél? Hülyén hangzik? Mindjárt elmagyarázom.
A cikk szempontjából teljesen mindegy, hogy szeretem-e, tetszik-e bármelyik történet amiről éppen szó van. Nem fogom méltatni egyiket sem, sokszor lefutott kör, hogy jól megírták-e őket, milyen lett a film, és kinek kell ez az egész. Ezt mindenki eldönti magának úgyis. A miértekre lettem nagyon kíváncsi.
Rengeteg cikkben és videóban
találtam szembe magam azzal az aprócska ténnyel, hogy férfiak sokaságának halvány lila gőze sincs, hogy vajon mit esznek a nők A szürke ötven árnyalatán. Volt olyan cikk, ahol az író arra lett figyelmes, hogy valamiért a feleségének nagyon megnőtt a szexuális étvágya a könyvek olvasása közben, pedig határozottan nem érdeklődik a BDSM kikötözős, szerepjátszós kultúrája iránt. (Amit a könyvsorozat nagyon tévesen mutat meg, mert éppen a lelki érettségben is egyenlő felek felelősségteljes, kölcsönös döntését hagyja ki. Amit Christian Anával művel, az sokak szerint csak aláássa a bizalomra építő szerepjátékok hírnevét. De ez másik történet.) Évekkel ezelőtt ugyanez volt az Alkonyat-trilógiával, csak abban még nem volt se plüssbilincs, se szembekötősdi, de a lényeg ugyanaz mindkettőben. Az már csak hab a tortán, hogy a szürke az alkonyat mintájára elkezdett fanfictionnek indult. (Ez az a műfaj, amikor egy létező írás vagy film szereplőivel/világában/hangulatában írnak történetet, legtöbbször rajongásból.)
Adott egy főhősnő,
aki valamilyen oknál fogva tizenkettő egy tucat. Tök mindegy, hogy ennek köze nincs a valósághoz, hiszen mindenkiben van valami, amitől érdekfeszítő. Ő feltételezi magáról, hogy jelentéktelen, addig a pillanatig amíg a milliomos/csillogóbőrű/bugyiolvasztós tekintetű másik meg nem jelenik, és gyorsan rá nem önti szegény penészvirágunkra a különlegesség ragyogó cukormázát. Innentől kezdve tenyéren hordozódik, kinyílik a harmadik szeme, repülni viszik, és minden harc érte folyik. Hiszen jééé, különleges. Mert ezt más mondta.
Szerintem abszolút érthető,
hogy miért rajong ennyi nő ezekért a történetekért, és miért zavarnak össze ugyanennyi férfit. Valójában csodavárás ez. A figyelemről szól minden, és arról, hogy ki adja kinek. Találkozásuk előtt a nő nem adja meg magának, hiszen ő “jelentéktelen” és egy társ figyelmétől várja ezt a csodát. Nem direkt, de egyáltalán nem néz körül magában, amíg nincs kinek villantani valamit, nem tudja, milyen értékes és szeretetreméltó, amíg ezt határozottan, már-már agresszívan az arcába nem tolják. A figyelemre mindenkinek szüksége van, de először önmagától, hogy ne sírás legyen a vége.
A férfiak talán valamivel hajlamosabbak
tisztában lenni saját érdemeikkel, bár ez sem törvényszerű. Szerencsétlenségükre, vagy épp szerencséjükre mindig ott pörögnek a figyelem középpontjában, tőlük várja a társadalom a teremtést. Ezért a nők figyelemigénye nem ugorja meg az ingerküszöbüket. Szóval amikor az imádott férfi nem annyira filmbe illő módon halmoz el a figyelmével, az nem jelenti azt, hogy nem érdekelné élete nője. Csak nincs felkészülve arra, hogy csodát teremtsen, és a nő helyett is figyeljen a nőre. Bocs, ha kavarodunk, lényeg, hogy először magamról, magamtól higgyem el, hogy érdemes vagyok a figyelemre, aztán figyeljek oda a másikra is, akárhánnyal kezdődik a személyi számom.
Persze jogos a kérdés, hogy mitől olyan izgi
mégis a sötét erotika. Minek nekünk kigyúrt szadista/belőtt hajú vámpír? Egyszerű: szeretünk tabukat döngetni. A vámpírok évszázadok óta az elfojtott vágyat testesítik meg, azt a részét, ami messze túlmegy a szalonképes fogalmán. A szadistát is értelmezzem? Ezek az arcok vadak, féktelenek helyettünk, és nem maradunk ki semmiből, közben viszont biztonságosan hátradőlünk a kényelmes fotelban, és ha elég volt a vadulásból, félretesszük őket.
Kép innen.
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: