Szabadságra mentem!

Kedves Olvasóim!

Egy ideig nem olvashattok tőlem írásokat a blogon. Mégpedig azért, mert nem voltam hozzátok teljesen őszinte. A Már megvagy blogot ugyanis olyasvalaki kezdte el csinálni, aki csupán érzi, de nem tudja, hogy már megvan. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az itt felmerült gondolatok, iránymutatások nem az igazság felé vezetnek. Mindig is törekedtem arra, hogy ne mások (akár Buddha) igazságait adjam át nektek (hiszen abból, annyi van), hanem az önmagam által megérlelt igazságokat, melyek persze egyezhetnek akár Buddháéval is. Csakhogy ezek a saját kis igazságfélék intuíció szintjén működtek, nem, vagy csak ímmel-ámmal, félig, de nem egy totális megélt tudás alapján. Hit, intuíció, belső hang kontra tudás. És egyre rosszabb volt így írni nektek. Kicsit a bort iszik, vizet prédikál kelepcéjébe estem. De szeretném ezt Nektek és persze Önmagamnak is kicsit bővebben kifejteni, nemcsak azért, hogy itt nagy vallomásokat tegyek, hanem a vágy miatt, hogy ezt ti is esetleg magatokra vonatkoztathassátok.

Kicsivel több mint három éve meglettem. Tisztán, világosan tudtam, hogy a Határtalanság, Szabadság, Szeretet, Tágasság vagyok mindennel Egységben. Ezt nem lehet ezekkel a szavakkal igazán kifejezni, ha mögöttük egy igazán megélt tudás van. És amint ez megtörtént, társamul szegődött valaki, aki szintén tudta magát. Tudtuk egymást. És mindez egyáltalán nem probléma. A probléma akkor jelentkezett, mikor az ego akarva-akaratlanul értelmezni kezdte a dolgot, és belekapaszkodott, mondván: A másiktól függ a teljesség érzetem, a másikban találom meg magam. Hiába történt meg az önmagamra ébredés, az ego erősebbnek tűnt. Két világ között őrlődtem sokáig. 

Aztán az események, az élet egyre inkább kezdte bebizonyítani, hogy ez nem így van, nem függhet. Ami egyrészről, egy bizonyos világi nézőpontból maga az összeomlás és fájdalom, másrészről egy csoda, hiszen egyre inkább visszavezet önmagadhoz, a mindentől való feltételnélküliséghez. És egyrészről mindenbe belekapaszkodtam, ami ezt az egységtudatát visszateremtheti, másrészről mégis egyfajta hagyás, fokozatos önátadás történt.

Az ego cseles egy tolvaj. Még a belső intuíciómat is arra használta, hogy megalapozza azt, másoktól függ a boldogságom. És bár intuíció, az egészben látás, a sorsom megérzése lehet igaz, még mindig nem az a lényeg. Az egóm, de nevezhetjük akár egy gépies beidegződésnek vadul el akarta engedni a negativitást, és vadul kapaszkodott az intuícióba, ami bár nem belőle származik, mégis magának akarja. 

A folyamat során egy tetoválás került a csuklómra, “hagyd” felirat. Az elmém pedig ki akarta zárni ebből az elengedésből, hagyásból az igazságok, intuíciók, örömök, meglátások, megvilágosodások hagyását is. Hogy igazából mindegy, hogy mi felé megyek a világban, mit kell beteljesítenem, miért történnek a dolgok, a fontos csupán az, hogy tudjam KI vagyok, hogy ne kössem magam semmibe bele azért, hogy “megtaláljam magam” vagy hogy boldog legyek.

Mooji mondja, hogy ne kóstolgasd a mézet, legyél te a méz. Én még nem tudtam, ki az a Mooji, amikor ebben a Minden állapotban egy Barackhoz hasonlítottam magam. Ám egy ideje már csak kóstolgatom a Barackot, és nem én vagyok a Barack. Jó, tudom, tudom, hogy az vagyok, blablabla, de nincs meg ennek a mély, mindentől független átélése. Nincs meg a Jelenlét, mert még ez-az ide-oda húzza a figyelmet.

Egészen biztos vagyok benne, hogy aki már unja a banánt, a vekengést, szenvedést, őrlődést, és közben vágyat érez végre tényleg Önmagának lenni, annak mindent egy lapra kell tennie. Megy ez Byron Kativel, Moojival, vagy bármivel egy ideig, de ők is azt mondják, hogy úgyis az Élet irányítja majd úgy a körülményeket, hogy végre eldobd magad, vagyis amit magadnak hittél. 

Nálam most ennek van itt az ideje. Annak, hogy semmibe se kapaszkodjak, csakis annak biztos tudatába, hogy felismerem, a boldogság TÉNYLEG bennem van. (Aztán majd ehhez sem…) És hogyha ezt TÉNYLEG, fülemtől a bokámig, áttól-cettig, oda-vissza tudom, akkor megélhessek egy olyan életet, amiben nem kell azon paráznom, mit tudnék nem elveszíteni, vagy mit tudnék megtartani. Valahol önző dolognak látszik ez az igény, holott ezzel adom a legtöbbet másoknak is. De most még ebbe sem kapaszkodom… Jöjjön, maradjon, menjen, történjen. És igazság szerint a mély szomorúság helyett valami felettébb csoda érzésem van emiatt. Mert ezt az egészet valami Nagyobb mozgatja, maga a Kegyelem, bárhogy is néz ki a “valóságban”.

Fontosnak tartom még elmondani nektek, hogy nem feltétlen a spirituálisnak tűnő út visz felismerésre. Néha a nagyon gorombának tartott történések szakítják le rólunk a felesleget. Mindenkit más út vezet erre: valakinek szatszangra kell menni, valakinek jól bele kell menni a hülyeségébe. Ennek a csodának a folytán tudom azt mondani, hogy ez így van, mert nincs bennem ítélkezés mások “hogyanja” felé. A hogyan-t szintén nem te határozod meg, hanem az Erő, az Élet, ami lehet, hogy neked nem tetszően, de épp rád alkotva fogja kivarázsolni belőled magadat. 

Rövidre zárva, szabadságra megyek. Most úgy érzem, van egy utam ehhez. Ha pofázni akarnék tovább a spiritualitásról, akkor mondhatnám: nincs utazó stb., stb., de nem hazudok. Mert úgy érzem van. És nem lehet másképp tennem, mert valahogy tevődik helyettem. Mert még hiszek benne, még írom a sztorit. 🙂 És a felemelő az egészben az, hogy nem érzem magam ezért hibásnak. Tudom, hogy tévedek abban, hogy meg kell találnom magam, mert még nem vagyok meg, de szeretem magam emiatt a “tévedésért”. És rá akarok jönni erre a tévedésre. Mégpedig úgy, hogy belemegyek”.

Köszönöm nektek a figyelmet. Egy tévedő, bolyongó ember:

Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!