Bocs, most bunkó leszek, nem mentelek meg. Inkább szeretlek

Az egyensúlyon tűnődtem, mármint, hogy mikor nem billeg alattam semmi, mikor vagyok rendben, biztonságban, feszültségek nélkül. Mikor is, valaki jól kibillentett ebből azzal, hogy “segítséget kért”. Szívesen segítek, nem érzem tehernek általában. Valamikor azonban mégis. Ebben az esetben például rögtön éreztem, kár volt rávágnom egy átgondolatlan igent, mégis, mivel ígéretet tettem, hát belevágtam, megoldottam, épp úgy, mint akinek a fogát húzzák. De hiába is húztam magam bele a csőbe, tudatában voltam annak az automatizmusnak, ami bennem működött tudattalan, amiért gondolkodás nélkül rávágtam az igent, és hirtelen az is leesett, miért vagyok ettől feszült. Az illető ugyanis nem segítséget kért valamiben, hanem azt várta, hogy megoldjam az ő feladatát, amire ő is képes lett volna…

Elgondolkodtatott az eset, hiszen milyen finom határ húzódik a segítség adása és a más feladatának megoldása között. Mivel most már tudom (és ez az eset végül aztán világosan megmutatta), hogy eddig egyfajta tudattalan életfeladatként akcióztam a világban, hogy másokat megmentsek, ezért úgy éreztem, le kell írnom minden terézanyunak, assissiszentferencnek, miért is nem jó, ha ezt tesszük. Sőt nem hogy nem jó, roppantul káros.

Ehhez azonban először jó, ha világos, mi a különbség a segítség és a megmentés között.

A kettő összekeverése tipikusan a nevelésben érhető tetten, például amikor a szülő gyereke valamit tett, amit helyre kell hoznia. Ha a szülő tisztában van azzal, hogy a gyermeke már képes mérlegelni egy-egy döntésének a következményét, akkor tanáccsal segítheti a gyermekét. Mégis sok esetben az történik, hogy kezébe veszi az irányítást, és ő intézkedik a gyereke helyett, ezért a gyermekből egy felelősségáthárító felnőtt válik, akit majd mindenből meg kell menteni, ráadásul kellő tapasztalattal sem rendelkezik az ok-okozati világ működését tekintve. Más eset, amikor a szülő nem méri fel, hogy mennyi az, amit egy gyerek elvisel, és önmagával egyenlő szintre helyezi őt – így “születnek” a megoldó emberek. Mindkettő a szülői, leginkább anyai szeretetért ragad bele ebbe az egész életen át fenntartható, megmentő-megmentési ringlispirben – ha megoldják nekem szeretnek, ha megoldhatom helyette, szeretnek.

A segítségkérés és adás két ember szabad döntésén alapul. Az egyik kér, a másik pedig mérlegelni tudja, miben tud segíteni, illetve azt is, a másik tényleg segítségre szorul-e, vagy maga is képes lenne a helyzetet megoldani, csak épp hárít. A segítségben az adó fél mérlegelni tudja azt is, neki van-e szabad kapacitása erre, egyáltalán kompetens-e a dologban, szabadon ki tudja jelölni a határokat , vagyis nem a maga rovására segít, hanem saját magát is figyelembe veszi, egyenlő félnek tekinti. A segítség kérőben nincs elvárás, a segítség nem egy kötelesség, ezért a végeredmény sem számon kérhető. A segítség szívesség, szívből jön, és mindkét fél számára felszabadító. A szabadság mint alapvető mozgatórugó abban is tetten érthető, hogy legtöbbször nem is vagyunk tudatában, hogy segítünk, vagyis nincs bennünk önös szándék, megfelelés, jónak lenni akarás, egyszerű természetességgel, jelenlétünkkel, példánkkal segítünk a másiknak.

Ezzel szemben a megmentés játszma. Alapvető és legfontosabb jellegzetessége, hogy a másik feladatát oldjuk meg őhelyette. Ezzel együtt a feladattal járó felelősséget is a vállunkra kapjuk. A megmentendő fél vagy ennek hagyásával passzív módon vagy ennek szigorú elvárásával, követelésével, érzelmi zsarolással aktív módon teszi hozzá a magáét a színdarabhoz, a megmentő fél pedig az irányítás, az uralkodás, a megfelelni vágyás, a szeretet elvesztése miatt érzett félelem miatt vagy lelkesedéssel, vagy kénytelen-kelletlen rakja bele a sajátját. Az egyik nem képes felelősséget vállalni az életéért, és ugyanígy a másik sem, hiszen nem a saját dolgaival foglalkozik, hanem inkább a másikéval. A megmentő csak azért jár roppant rosszul ezzel az üzlettel, mert nem veszi észre, hogy lehetetlen a másik feladatát megoldania, és a másik feladata az előtérben, valamint a sajátja valahol a háttérben elég nagy kupac ahhoz, hogy végül ne görnyedjen meg alatta.

Miért akarunk megmenteni?

Először is nyilván valamikor régen belekeveredtünk egy ilyen körbe, azt hihettük, így kapjuk meg a szeretetet, elismerést, figyelmet a külvilágtól. A gyerekek nagyon sokszor teszik magukat felelőssé a felnőtt világban történt dolgok miatt, ezért tévesen magukra vállalják mások felelősségét. Amíg nem tisztázódik a lelkünkben, hogy bizonyos dolgok nem a mi hatáskörünkbe tartoztak/nak, amíg nem vagyunk képesek elválasztani azt, mi az ami a miénk, mi a másiké, és képtelenek vagyunk saját hibáinkat megértéssel elfogadni, addig állandóan beleesünk ebbe a jóvá tevő körbe. Ez a megmentési vágy pedig végül mindig óriási teherré válik: kapcsolataink egyenlőtlenek lesznek, kibillent szerepekbe kerülünk, végtelenül kihasználhatóvá, kiszolgáltatottá válunk, és a lehetetlent próbáljuk megoldani – olyan dolgokon akarunk változtatni, melyek nem a mi feladatunk, így aztán folyamatossá válik a kudarcélmény is, hiszen senki sem tudja olyan jól megoldani a másik feladatát, mint az, akié a feladat. Persze ezeket a negatív hozományokat nem biztos, hogy ennek a szerepnek a velejáróinak tulajdonítjuk, ugyanis a megmentés mindig jár némi pozitívnak tűnő, rejtett nyereséggel is, mert enélkül a kutya se akarná ezt magának. Ilyen rejtett nyereség: a mindig jófej vagyok, rám mindenki számíthat, vagyis a pozitív önkép illúziója, vagy például az “én mindent megtettem érte, mégsem értékel”-mártír szerep, amitől szintén Jónak érezhetjük magunkat.

A megmentő nem ment meg, inkább akadályoz

Azzal, hogy más dolgával foglalkozunk, hogy más életét próbáljuk megoldani, megfejteni…stb, tulajdonképpen annak a bizonytalanságnak adunk néma hangot, hogy egyáltalán nem bízunk a másikban, és megfosztjuk attól a lehetőségtől, hogy szabadon végigjárja a neki szánt utat. Eközben pedig lekerülünk a saját utunkról, kikerülünk a saját életünkből is, elhanyagoljuk önmagunkat. Mégha a megmentési kísérleteink látszólag hoznak némi röpke, elillanó eredményt, nem ritka, hogy nálunk valahogy semmi nincs rendben. Mindenki a házunkban vendégeskedik, csak magunknak nem adunk helyet.

Vagyis, ha rádöbbenünk, bizony hajlamosak vagyunk-e a felelősség átvállalásra, és szeretnénk levedleni magunkról végre a megmentő gúnyáját, érdemes utána járnunk: miért nem hisszük magunkat elég jónak? Mi az, amit szerintünk elkövettünk, egyáltalán a mi hibánk volt-e? Tehettünk-e mást? És most, ha nemet mondunk, ha többé nem tesszük meg más helyett, amit neki kell, ha nem ugrunk rögtön segíteni, ha nem mi vállaljuk az összes feladatot, vajon mi történik? Mi történik, ha nem próbáljuk meg kontrollálni azt, ami nem a mi kezünkben van? Mi történik, ha azt mondjuk, elnézést, most ezt nem tudom megtenni? Mitől félünk?

Mi történik, ha fokozatosan visszaadjuk a felelősséget annak, akié?

Nem fogok hazudni, botrány lesz! 🙂 Ha kiállunk egy játszmából, az először mindig nagy fejetlenségét, értetlenséget, hisztit hoz magával. A megmentésre váró úgy fogja érezni, cserben hagytuk, nem szeretjük, hiszen a szeretetet ezidáig mindig abból szívta le, hogy megoldotta az életét másokkal, és ezáltal váltak az emberek számára “megfelelővé”. Mi pedig szintén szeretetlennek érezzük majd magunkat, mert azt fogjuk látni, a másik nem törődik velünk, nem kellünk neki feltétel nélkül. De hiába teljes a zűrzavar, végre megláthatjuk, mi szövi egybe ezt a káros játszmát, és mindketten szembenézhetünk egyik legnagyobb félelmünkkel, a “szeretet” elvesztésével. Persze felelősségünk van abban, hogy a tőlünk telhető legtöbbet megtegyük, hogy elmagyarázzuk a másiknak, mi történik, de hogy megérti-e, az már az ő felelőssége.

Akár együtt maradunk új alapokon, akár elválunk egymástól, végre visszaszerezzük a saját életünk feletti uralmat, és a másiknak is lehetőséget biztosítunk erre, akár magunk mellett, akár külön. És a végén még az is kiderülhet, a szeretetet nem, csak a megfelelést veszíthetjük el.

Szereted-e magad annyira, hogy ezt kiderítsd?