Köszönöm, hogy nem sikerült – az áldozat-elkövető-megmentő játszma hiábavalósága

Életem egyik legrosszabb, legtöbb zavarodottságot, kétségbeesést, vekengést rejtő időszaka a spirituális önkeresésé/gyógyulásé volt. Kicsit fura ez a vallomás annak fényében, hogy ezt pont egy ilyen oldalon osztom meg, épp ezért némi kifejtést kíván, hiszen a spiritualitás csodálatos, kivéve ha fegyverként használjuk a manipulálásra, és elhisszük, valamiért bűnösök vagyunk, amiért további sorsunk a folyamatos tisztogatás, gyógyítgatás, javítgatás ördögi köre lesz…

Már gyerekkoromban érdekeltek a keleti bölcseletek, kedvenc mesekönyvem a piciny, kék Krisna csodatevéseiről szólt, aztán később jött a buddhizmus, egyetemen a jóga gyakorlati és elméleti szinten. Ebben persze semmi gyötrelmes nem volt – szerettem volna felfedezni a világ rejtett szöveteit, igazolni a meglátásaimat, belemerülni az ismeretlenbe, de leginkább megóvni magamat a rossz dolgoktól. Fiatal felnőtt koromban jártam asztrológusnál, érdekelt a mágia, jósolgattam a magam módján – jó volt megszínezni a valóságot, kutatni, felfedezni.

A bökkenő akkor kezdődött, amikor elhittem, hogy ezzel irányítani tudom az eseményeket, kapcsolatokat, és általuk meg tudok szabadulni a bennem lévő nem-szeretett részektől, valami rejtett bűntől, vagyis amikor arra kezdtem el használni, hogy manipuláljam a felém tükröződő külvilágot azért, hogy újra tiszta és jó lehessek. Épp csak azt nem vettem észre, hogy ez a harcba hívó hajtóerő volt az egyetlen olyan ok, amivel érdemes lett volna foglalkoznom: az ön-szeretetlenség.

30 évem úgy telt el, hogy én vagyok az a lány, akit szeretnek, aztán valami rejtett oknál fogva elveszti a szeretet, és mindenáron vissza akarja szerezni attól, aki megvonta tőle– ez a minta persze sokáig felfedezetlen maradt, ezért helyette a “valamit tettem, amiért ez történik”, “ki kell javítanom azt a valamit” (bárcsak tudnám mi az) körök állandósultak a lelkemben, ahelyett hogy önmagam forrásaiból táplálkoztam volna. Az ok persze nem derült ki soha (bár nyilván kerestem), ezért úgy éreztem, nekem kell helyre tennem a másik megmagyarázhatatlan érzelmeit az irányomba, mert biztos az én hibámból adódott a másik eltávolodása. Persze most már világos, hogy az egyetlen ok az volt, hogy ezt “szerettem” játszani, hiszen akkor a kezemben van a kontroll, a jóvátevés lehetősége. Ha nincs ok, ha nem az én hibám, ha nem tudom ráhúzni a másik viselkedését a testem hibáira, egy elkövetett múltbeli bűnre, hogy nem vagyok elég jó ebben és abban, vagy bármi rosszra, amit magamban kitalálok a történtek megmagyarázására, akkor viszont nincs kontroll sem, lehetőség a jóvá tevésre, ezért rendbe tenni sem tudom a kapcsolatot, sosem kapom vissza a másik irántam érzett, kezdeti szeretetet. Szép kör, nem?

A nagy csata egy szakítás után vette kezdetét, emlékszem, egy pránanadi kurzuson vettem részt, ahol tízezerért a kezembe varázsolták az “erőt”, amitől hatalmam lesz. Bár ezzel nem sokat foglalkoztam aztán – főleg, hogy konyítottam annyit a keleti vallásokhoz, hogy elég átverésszagú legyen ez a tízezer forintos megváltás -, mégis kapóra jött az ötlet, miszerint befolyásolni tudom a dolgokat, és ha ilyen-olyan technikával, oldással-kötéssel lelkileg oldom a dolgaimat, akkor a külső világom is változásnak indul. Nos, ma is úgy látom, hogy ez így van, csakhogy ebben mégis sántított valami: azért csinálom, hogy úgy legyen, ahogy akarom, azaz a különböző technikákat egyfajta visszaigazolások elérésére használtam. Biztosítsanak végre a szerethetőségemről! És az tegye, akitől én várom! Vagyis ha megtanulom kontrollálni a valóságot, akkor majd megnyugodhatok e vágyamat illetően. Nem különböztem tehát azoktól a nőktől, akik különféle praktikákkal, hisztivel, fenyegetéssel, szabályokkal…stb próbálják rávenni a férfit arra, hogy több figyelmet és szeretetet adjon, csak bennem annyira dominált a jóság látszata, hogy inkább egy spirituális pongyolában, láthatatlanul tettem mindezt, különféle mágiákat űzve a spájzban, elhitetve mindenkivel, hogy én aztán magamon dolgozom, magamért akarok rendben lenni. Nem csoda, hogy ezek a nők ennyire idegesítettek…

És innentől indult a szenvedés: mert ahelyett, hogy szembenéztem volna az érzelmeimmel, amit az elutasítás okoz, inkább még mélyebbre ástam magam ebbe a spirituális kiúttalanságba, és csak úgy ittam a különféle módszereket. Az illúzió, miszerint én irányíthatom a külsőt, és az akaratom igenis érvényesülni fog (anélkül hogy beláttam volna, a vágyott teljesülés valóban jó-e nekem), annyira erős volt, hogy rászoktam, mint a drogra. Egy perc megnyugvás, megállás nem volt bennem, egy szusszanásnyi időt nem hagytam magamnak, és abszolút képtelen voltam önmagammal kommunikálni, csupán olyan kérdéseket tettem fel: mikor, miért, miért nem még, mit kell tennem, mire kell rájönnöm… Folyton folyvást csak feszegettem, elemeztem a létet, anélkül hogy igazán éltem volna. Már vagy 1000 előző életemben jártam, csak éppen a jelen életembe nem mertem látogatást tenni, s élvezni azt a kényszer nélkül, hogy nekem el kell jutnom valahová. A “még nem lehet”, “még nem vagyok rendben”, “még ezt meg kell oldanom”, “még nem ástam le a gyökérig”, “még nem tiszta, mi az ok”, annyira elhitt gondolatok voltak, hogy teljesen beszorítottak ebbe az elmebörtönbe.

Amikor jól éreztem végre magam, akkor pedig azért csináltam ezeket, mint egy kényszerbeteg a villany le- és felkapcsolást, hogy megtartsam a külső állapotot (valaki szeret), amikor pedig megint azt éreztem, hogy ez a külső visszaigazolás kihúnyni készül, akkor meg azért. Pont olyan volt ez az elmebéli játszma, mint az anorexiásoknál: én is folyamatosan a külvilágot mint tükröt bámultam, s ha nem jött onnan pozitív visszacsatolás, akkor azzal alakítottam magam “jobbá”, hogy “gyógyítgattam”, “oldozgattam” magam, mintha csak folyamatosan tornáztam volna. Persze valahol sejtettem, hogy ez a bökkenő, de nem engedhettem magamnak meg, hogy elengedjem magam, és tegyek arra, ki mit érez irántam, még ha az a valaki épp a legfontosabb is volt.

Nem mondom, rengeteg felismerést hozott ez az időszak, főleg, hogy aztán olyan tanítások kerültek a kezembe, amik tényleg valami többről szóltak, mintsem hogy legyen több pénzem, szerető kapcsolatom, bőségem a világban. Máig nem tudom, hogy a sok oldás, technika, vagy inkább a szerethetőségemről visszaigazolást adni nem hajlandó külvilágom volt-e az, mi végül a tisztább utakra, tanításokra sodort-e, de azt gondolom inkább az utóbbi, hiszen azáltal, hogy nem kaptam meg, amit akarok attól, akitől akarom, lassan elégette bennem a kontroll illúzióját, és fokozatosan rákényszerültem arra, hogy elengedjem ebbéli elvárásomat, és ráébredjek arra, világ-tükör ide vagy oda, hiába oldozgatom-foltozgatom magamat, nem tudom irányítani azt, ami nem az én kezemben van.

Vagyis fokozatos feladás történt, így a technikák, spiriklubokba járogatások is egyre inkább gyérültek, kikopni látszottak az életemből. Az élet a gurud – mondja Mooji, és nálam is ez történt: a sok módszer felesleges körnek bizonyult az élettel szemben, és egyik sem volt ellene hatásos, ezért a változni akarást, elemezgetést egyre inkább felváltotta bennem a figyelem. Persze nem volt ez jó élmény, hisz a szeretet visszaszerzése iránti remény is lassanként elengedődött. Ám a kontroll, hogy igenis úgy lesz, ahogy én akarom, nem volt egy könnyű eset, míg nem szintén az élet (és nem egy újabb spiri technika) ráébresztett, hogy nem fogom megkapni azt, amit elvárok.

Ekkor aztán az eddig lenyomott óriási erővel, gejzírként tört fel belőlem amolyan már úgyis minden mindegy alapon, mégis ebben a sötét érzelmekkel teli állapotban egy dolog megszűnt: a szenvedés. A szenvedés, amit az szűlt, hogy nem magamból, hanem mástól vártam a saját szerethetőségemre való visszaigazolást, és ezért minden tőlem telhetőt megtettem. Mikor az élet ezt nem volt hajlandó megadni úgy, ahogy akartam, nem volt mit tenni, rá kellett ébredni, hogy a nagy spirituális utazás nem feltétlen az önmegismerés szándékával született meg bennem, hanem az elvárásaim beteljesítésére tett kísérletként. Szerencsére ezzel egyidejűleg a másik igény, a ki vagyok én?-kérdésre adott helyes válasz iránti vágy is életre kelt bennem.

Abban a pillanatban, hogy az élet rákényszerített arra a belátásra, hogy a rendben lévőségemet a számomra fontos, ám tőlem független dolgoktól teszem függővé, és hogy ezek az elvárt dolgok nem hajlandóak teljesülni, a megoldás is világossá vált: teljesnek kell lennem minden nélkül, önmagamban is.

Persze ez a felismerés is rejtegetett pár csapdát: például a dolgok, a “világi hívságok” rejtett elutasítását, vagy a vágyak nem teljesülése miatti harag nem elfogadását, végtére is ugyanazt, amit eddig: hogy megfelelővé váljak egy olyan képnek, ami bennem él a jól-létről, a rendben lévőségről, a teljességről, a szerethetőségről, és emiatt a kör, a vizsgálódás, a kutatás, elemzés, oldozgatás csak nem akart alább hagyni. Míg nem az egyik nap valahogy ELÉGGÉ vált: unalmassá, fárasztóvá, teherré.

Emlékszem egy hétvégi ház kertjében üldögéltem egy ismerősömmel és egy ismeretlen férfival, aki szintén követte az advaita-filozófiát, vagyis napjában harmincszor lekérdezett önmagáig, hogy kiderítse, mi ő, mi nem ő. Egész nap spiri kérdéseket boncolgattak a srácok, míg én egyszercsak ráébredtem, hogy az idő csodálatos, a levelek olyan szépen rezegnek körülöttem, és olyan teljes itt és most csak üldögélni egy széken. Aztán felálttam, odamentem a sráchoz, a nagy spiri-szakértőhöz, mert bár kissé idegesítő volt az elemezgetése, valami kellemes nyugalmat és őszinteséget árasztott magából, ezért megkérdeztem:

– Mikor lesz már ennek vége?

– Hát ha abba hagyod.

– De hogy hagyjam abba?

– Nézd – nevetett –, úgy hogy kiszállsz a játékból. Ez a játék mindig három elemből áll: az áldozatból, az elkövetőből és a megmentőből.

– Ez a spiri útkeresés is?

– Igen, maximum nem vagy tudatában. Amint meglátod, hogy egy játékban vagy, szabaddá válsz és eldöntheted, akarsz-e játszani vagy keresel valami más játékot.

– Miért, én most játszom?

– Hát persze, hisz tőlem kérdezel. Te vagy az áldozat, aki meg akar szabadulni az elkövetőtől, a csúnya útkereső egótól, én pedig a megmentő. A különbség köztünk, hogy én ezt már felismertem, és imádom ezt játszani.

Na erre aztán elkapott a röhögés. Basszus, hát így áll a dolog! És nem csak ez, hanem az élet más dolgai is mennyiszer kerülnek bele ebbe az áldozat-elkövető-megmentő körbe, például ott vannak a párkapcsolati játszmák, az orvos-beteg-betegség köre, és még annyi minden ebben az életben. Valaki bennem volt az áldozat, akit a szeretetlenség, az elkövető gyötör, a spiritualitás pedig a megmentő. De olykor fordult a kocka: volt bennem valaki, aki magától a spirituális ásástól, önelemzéstől szenvedett – a szerepek sokszor helyet cseréltek ebben a hármasban.

Eddig fogalmam sem volt, hogy így épülnek fel a dolgok, és pusztán a ráébredés által ki lehet szállni belőle, semmit nem kell hozzá legyőzni, gyermeki egyszerűséggel ott lehet hagyni, mintha csak a körhintából szállna ki az ember. Így este már az én új játékomhoz igazodtunk: köveket dobáltunk a Dunába, és megcsodáltuk a csillagokat – a hosszú önkeresés-ególegyőzési játék után felemelő volt ez a súlytalan létezés.

Máig nem tudom mi zárult le előbb: a megokolhatatlan szeretetlenség iránti rejtett igény vagy az azt megszűntetni akaró spiri-játszma, de az biztos, hogy azóta sok mindent igazolt az élet, amit az út során tanultam, például azt, hogy a világ tényleg tükör, és ha te változol, pozitívan, az is változásnak indul, de nem feltétlen a te elképezléseid szerint. Mert a világ nem az akaratodat követi, hanem azt, amire épp szükséged van. Nekem arra volt szükségem, hogy végre egyszer valahára ne higgyem el, hogy valamit csináltam, valami baj van velem, ezért meg tudom változtatni a másik felém irányuló érzelmeit. Vagyis arra volt szükségem, hogy kudarcba fulladjanak a spirituális gyógyítgatásaim, és állandóan a falnak ütközzem, míg nem elegem nem lesz. Ami tehát nem volt jó akkor, a lehető legjobb volt, ami történhetett velem: az élet nem engedte, hogy a spirituális oldozgatás-foltozgatás eredményt hozzon, és visszakapjam a szeretetet, mert akkor elhittem volna, hogy az én hibám, az én felelősségem a másik viselkedése, ezért jóvá is tudom tenni. Így kénytelen-kelletlen én kezdtem el saját magamnak megadni azt, amit másoktól vártam anélkül a rejtett szándék nélkül, hogy ezáltam megkapom méltó jutalmamat a másiktól. Azzal, hogy a másik nem tudott okot adni az eltávolodására, hiába volt akkor szörnyű, értetlenségbe kergető dolog, tulajdonképpen megmentett attól, hogy magamban keressem az okot, és rájöjjek, az egyetlen ok, amiért ez történik az az, hogy “szeretem” nem szeretni magam, és hibákat, bűnöket keresni magamban. A következmény nem az eredendő szeretethetetlenségemből adódott, hanem abból, hogy elhittem, van valami rejtett hibám, és ezért a másik büntethet a viselkedésével, mígnem jóvá nem teszem a valamit. Persze ha a harc helyett inkább arra figyeltem volna, mi történik, sok fáradságot spórolhattam volna meg magamnak. Mégis úgy tűnik, eddig kellett játszani – mert olykor nem az újabb módszer hozza a megkönnyebbülést, hanem az az őszinte ELÉG, amire így vagy úgy, előbb vagy utóbb magától érik meg az ember, hogy új és szabad döntéséből adódó játékokat űzhessen ebben a hatalmas vidámparkban, ahol mindenre fel lehet ülni.

Szóval, köszönöm, hogy nem sikerült….

Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!