A „szeretet nevében” sok hülyeséget teszünk/mondunk, a keresztes háborúktól kezdve a szimpla párkapcsolatokig. Persze ne legyünk túl drasztikusak, beszéljünk csak azokról a hétköznapi dolgokról, amik felett észrevétlen elsiklunk. Például, hogy folyamatosan meg akarjuk határozni ezt a valamit, eldöntjük, milyennek kell lennie (természetesen feltétel nélkülinek leginkább), hogy milyen testi-lelki tünetekkel kell járnia, hogy milyen típusai, fokozatai vannak. Irdatlan mennyiségű megállapítást teszünk róla: „az igaz szeretet az, amikor fontosabb a másik boldogsága, mint a sajátodé”, „az igaz szeretet megtanít szenvedni”, „akkor szeretsz, ha nem birtokolsz”, „ha nem viselsz álarcot”, „ha viszonozva van”… stb. Vagyis – talán már szemet szúrt – folyamatosan feltételeket állítunk neki: a szeretet akkor teljesül, ha én/másik ezt és ezt csinálja, mondja…stb. Akkor szeretek, ha elhiszem ezt a sok zagyvaságot a szeretetről, és szarul érzem magam, ha igenis rejtegetek egy-két dolgot a másik elől, ha fontos a saját boldogságom épp úgy, mint a másiké, vagy netalántán még a zöld szörny is felbukkan a kapcsolatban.
De induljunk ki először is abból a tézisből, hogy a szeretet feltétel nélküli. Ez tulajdonképpen mit jelent? Megnyugszunk ettől a megállapítástól, vagy inkább félreértések és leginkább önmagunk, a saját szeretünk irányába tett elvárások melegágyát vetjük meg vele? Nem tudom, ki hogy van vele, de nálam ez az állítás így mutatkozott meg:
Egyszer volt, hol nem voltam, elhittem, hogy nekem „feltétel nélkül kell szeretnem”. Hogy miért hittem el, arra piciny mese végén térnék vissza, a lényeg, hogy – és szerintem ezzel nem vagyok egyedül – oltári fontossá vált, hogy megvalósítsam, gyakoroljam, áramoltassam, sugározzam ezt a fajta magas szintű szeretetet. A feltételnélküliséghez persze már tartozott egy jelentésmező a tudatalattimban, vagyis bizonyos dolgokat „csinálnom”, „éreznem” kellett ahhoz, hogy elmondhassam, én igenis így és nem máshogy szeretek, nem úgy, ahogy az előttem lévő mintáim. Például azt hittem, ha feltétel nélkül szeretek, akkor nem lehetek dühös a másikra, akkor mindent megengedhetek (mert a „szeretet megengedő”, tehát egy ilyen feltétele is van 🙂 ), akkor nem eshet rosszul az, amit megengedtem a másiknak, akkor nem kéne fájdalmat éreznem, hogy megteszi, mert megengedem…stb. Ehhez képest a mítoszok és mesék hét próbája csak egy kisiskolás fejtörő: a bennem lévő szeretetet borzasztó megpróbáltatások alá vetettem – énem egyik része, a „nem szeretek” volt a sárkány, a másik a lovag, aki árkon-bokron átvergődi magát a szép és tiszta királylányhoz, a „szerető” énrészemhez. Hát mit ne mondjak, annyira mégsem volt olyan szeretettel teli érzés ebben a szeretet-ingoványban kóborolni.
Ennek érdekében észrevétlen egy furcsa ördögi körbe kerültem, melynek löketét, az „akkor is szeretek, ha…” feltétel adta, ezért a kapcsolatok végén mindig elhagyva, kizsigerelve, kihasználva találtam magam. Ha ekkor is éreztem, hogy szeretek, a kör ideig-óráig bezárult, a feltétel teljesült, hiszen még így is szeretek. Valahol számomra az jelentett beteljesülést, ha elhagynak, hiszen akkor elmondhatom magamról, hogy én még bezzeg így is, bár nyilván erről a rejtett nyereségről mit sem tudva, teljes beleéléssel űztem a játékot. No persze, eszméletlen dühöt is éreztem, amit aztán egy újabb körrel próbáltam oldani így vagy úgy (mert ugye “a negatív érzet távol áll a szeretettől”), egyre meggyötörtebben és sikertelenül. Mikor is a végén eljutottam oda, hogy a fene vinné el, hát mi az ördögöt teszek én magammal, mely felismeréshez nyilván az is hozzá járult, hogy a másik ezúttal abszurd módon kihasználta a jóindulatomat. Végre! Mert bármennyire is volt gyötrő, hogy a másik azt hiszi, nekem ez tényleg jó, amit művel (helyesebben: amit megengedek neki, hogy műveljen) egyszer valahára be kellett látnom, hát persze, hogy azt hiszi: mondtam én mást? Döbbentem álltam a tükör előtt, totálisan elfáradva ebben a körben, és feltettem a kérdést: mégis mit tettem magammal? Nem a másik! Én! Hát ennyire nem szeretem magam? Hogy mehettem bele ennyi hülyeségbe csak azért, hogy jó legyek magamnak és neki, hogy teljesüljön a feltétel nélküli szeretetem? Vagyis, amire a kis történet elején is utaltam, rájöttem, a feltétel nélküli szeretetemnek való feltételrendszer felállításával és teljesítésével csupán el akartam kerülni a nem vagyok elég jó érzetét. Feltétel kell a feltétel nélküli szeretethez? – hát nem egy paradox agyrém!? Csak mert egyszer elhittem, hogy nem szeretek igazán. És aki nem szeret, az nem jó. És aki nem jó, azt nem szeretik. Tehát még az elvárás, mely arra irányul MI mikor szeretünk jól és eléggé is abból a félelemből táplálkozik, hogy Minket nem szeretnek. Ez a kör, mégha az én szeretetemről is szól látszólag, megint csak a mások szeretetének elvesztése, a másoktól való elkülönülés miatti félelemből adódik.
Na és ekkor aztán nagyon, de nagyon dühös lettem, és jól kiosztottam a másikat. Ha nem is igaz dolgokat, jogos dolgokat csapva a fejéhez. Tomboltam. Hisztiztem magamnak, neki. Megmondtam a magamét! És ami a legfontosabb, kiléptem az „én mindig megértő, megengedő, szerető, elfogadó vagyok” játékomból, amit a félelem táplált. A másik persze megijedt, és gondolom világok dőltek össze benne, vagy legalábbis a képről, ami rólam benne élt, és amelyet együtt alkottunk, építgettünk ebben a játszmában. És váratlanul, ebben a vad ösztönösségemben, elutasításomban, dühömben egyszer valami csodálatos történt velem: SZERETTEM. Magamat, hogy kijelöltem a határaimat, és kinyilvánítottam, mi nem jó nekem, és őt, hogy kijelöltem a határaimat, kinyilvánítottam, mi nem jó nekem, és hogy nem áltattam tovább őt az ellenkezőjéről. És ennek semmi feltétele nem volt, csak úgy jött, ömlött, zúdult, a düh útján, majd aztán egészen lecsillapodva, beleomolva a békébe.
A szeretetből nem csinálok azóta ügyet. Már nem kell, hogy teljesüljön a „mindent megteszek-te nem honorálod-de így is szeretlek”, valljuk be, elég pocsék dramaturgiával megírt drámajátékom. Mert úgy jó nekem, ha szeretet csak van, mindegy, hogy éppen hogyan nyilvánul meg, vagy hogy épp mi nyilvánul meg benne. Csak merem hagyni, hogy megtörténjen, minden moralizálás, bölcselkedés, rózsaszín szíves nagy igazság nélkül. Persze, lehet, hogy ez nem az IGAZI. De az biztos, hogy jó.
Fotó: Oleg Oprisco
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: