Akkor akarjuk legyőzni a félelmeinket, ha attól félünk, hogy annak épp aktuális tárgyát úgymond “kiféljük” a világunkba is. Ha ez a hit nem volna meg, félhetnénk “kedvtelésünkre” is. Épp ezért talán érdemes megvizsgálnunk, él-e bennünk egy ilyen félelem-teremtő elképzelés. Hiszen ha nem, s ezáltal szabadon retteghetünk bármitől, amíg csak a kedvünk tartja, időnk engedi, akkor szabadon dönthetünk arról is, hogy csak simán abbahagyjuk a parázást!
Van egy “csoda-könyvkiadó”, ami mindig olyan művek begépelésével fogad fel, melyek épp valahogy párhuzamban vannak azokkal a dolgokkal, melyek jelen életemben futnak. Mostanában a gyermek, hívhatjuk akár belsőnek is, kerül előtérbe, az a valaki, akinek sokáig nem ismertem fel a hangját, amikor épp féltem, szorongtam, vagy valami olyan dologban hittem, ami gátolt a boldogságomban, a jelen megélésében. Sokáig küzdöttem ezekkel a megfoghatatlan érzetekkel, mígnem rá nem jöttem, hogy valójában egy 9 éves kislány érzései ellen küzdök magamban, egy kislány szellemét tartom fogva magamban azzal, hogy nem engedem meg neki, hogy érezzen végre.
Ezért nem is csoda, hogy a “csoda-könyvkiadótól” egy hónapja azt a megbízást kaptam, hogy gépeljem be elejétől a végéig a Gyermeklélektan c. könyvet. Kíváncsian kezdtem bele a munkába, vajon milyen szövetek, rétegek hámozódnak fel azáltal bennem, hogy pusztán – a gépelés által – tudatosodik egy-két, eddig kiismerhetetlen működésmód, vajon melyik lesz az a mondat, amely által megértésre kerül az, ami zavart, ismeretlen volt eddig magamban.
Már az utolsó oldalaknál tartok, és alig-alig tudok felidézni valamit a leírtakból, azonban egy téma erősen megragadott: a mágikus gondolkodásmód.
Szerintem mindannyian – főleg azok, akik belebonyolódtak a spiritualizmusba – szenvedünk egy bizonyos megkérdőjelezetlen hittől: a félelmeinkkel megteremtjük félelmünk tárgyát, gondolataink mágikus erővel bírnak. Vagyis amire sokat gondolunk, az bekövetkezik, anélkül is, hogy tennénk valamit az ügy érdekében. Mindannyian mágusok vagyunk tehát. Persze nemcsak a spirituális önkereső szakkör tagjai vallják ezt a nézetet, tudattalanul például a kényszerbetegek is: bűnös, félelmetes, zavaró gondolataikat kényszeres cselekedetekkel (villanyoltogatással, mosakodással…stb) csillapítják, és próbálják kiküszöbölni vele azt, amitől rettegnek, hogy bekövetkezik.
Nos persze, ez alól fel lehet lélegezni másképp is, gondoljuk, és elővesszük a pozitív gondolkodás fegyverét, vagy órák hosszat meditálunk, hiszen ha negatív irányban működik, akkor pozitív irányba is működnie kell varázsképességünknek.
De merjük-e megkérdőjelezni ennek a sokat hangoztatott tézisnek az igazságtartalmát? Tudunk-e mondani az életünkből példát arra, hogy bekövetkezett az, amitől féltünk, és ha igen, akkor biztos azért következett be, mert féltünk tőle? Mi van, ha félelmeink és a valóságban történt esetek között valójában nincs összefüggés, csak a mi elménk kapcsolja egybe? Vajon miért érzünk zsigeri rettegést a megkönnyebbülés helyett, ha elfogadjuk,benne lehet a pakliban az is, hogy a félelmeinkkel telített puszta gondolatokkal bizony az ég adta világon nem okozunk semmit?
“s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én” (Radnóti)
…kanyarodjunk vissza kicsit a 9 éves kislányhoz, mielőtt a kérdésekre választ adni próbálnánk, sőt még korábbra, úgy 2-3 éves korra. Ugyanis van a gyermek lelki fejlődésében egy olyan szakasz, amikor minden egyes mérges, dühös gondolatának tartalmáról azt hiszi, bekövetkezik. Ha például féltékeny a testvérére, és azt kívánja, bárcsak ne jönne haza, a következő pillanatban mély szorongást fog átélni, amiért veszélybe sodorta a testvérét és szomorúságot okozott a szüleinek. Az ilyen gondolattartalmakat tehát megpróbálja így-úgy semlegesíteni, leginkább másra gondolni hirtelen, a testvér eltűnését kívánó gondolat pedig bűntudattá, félelemmé szorul a tudatalattijában, kiéletlen vágyként beragad. Ez a szakasz aztán elmúlik, ám bizonyos esetek, negatív élmények, traumák kapcsán a gyermek újra regresszív állapotba kerülhet. Sőt – írja a könyv – nemcsak a gyermek, a felnőtt is. Ha a felbukkanó, “bűnös”, “félelmetes” gondolat a valóságban is megvalósul, mondjuk pl. tényleg baja lesz a testvérnek, onnan kész is van a sztori, megvan az ok-okozati összefüggés: A negatív gondolatomat megteremtem a valóságban is. Innentől pedig én vagyok a felelős azért, hogy a másiknak bánatot okoztam, még akkor is, ha valójában nem tettem semmit. Mert elég volt csak gondolnom rá. Rossz vagyok a gondolataim miatt.
Bennem ez a hit 9 éves koromban ütődött be. Egy olyan esemény történt, amiről elhittem, hogy nem történhetett meg, csak kitaláltam, és ezért rossz vagyok. Aztán amikor láttam, hogy az esetnek következményei, további folyományai vannak, nem az volt a gondolatom, hogy na tessék, igazam volt, jól láttam, megtörtént az adott dolog, hanem hogy a gondolattal én vagyok a gerjesztője ennek a külvilági, amúgy rajtam kívül álló történetnek. Gondoltam rá, és tessék bekövetkezett, miattam. Tehát – szőttem tovább – ha nem gondolok rá, másra gondok, akkor befolyásolhatom ezt a rajtam kívül álló dolgot. Kész is volt a hitrendszer. Kontrollálhatom azt, ami történik körülöttem, a kezemben van a hatalom. Tehát a kérdésre, vajon miért érzünk zsigeri rettegést a megkönnyebbülés helyett, ha elfogadjuk, benne lehet a pakliban, hogy a félelmeinkkel bizony az ég adta világon nem okozunk semmit, itt a válasz: a kontroll miatt. Hiszen ha elhiszem, hogy kezemben van a rajtam kívül álló dolgok manipulálásának képessége, akkor megakadályozhatom, hogy bekövetkezzenek a nem kívánt, félelmetes dolgok. Épp ezért érdekemben áll elhinni, miszerint félelmeimmel teremtek. Hisz ha nincs konroll, mégis hogy lehet bármi is kiszámítható és biztonságos ebben az életben?
Holott úgy tűnik, az egésznek a hátterében egy gyermeki regresszív elmeműködés és a kontrollálás vágya áll, mintsem valamiféle bűvös-mágikus léttörvény. És ha ez így van, az egyben azt is jelenti, lekerülhet a vállunkról csomó olyan felelősség, ami sosem volt a miénk. Rengeteg bűntudat, önostorozás hullhat a semmibe, ha felismerjük, hogy a bennünk élő gyermeki hit táplálta csak ezeket az érzeteket. Nem a negatív gondolataink miatt haltak meg a szeretteink, hagytak el minket, nem ezért robbantottak a terroristák vagy zuhant le a repülőgép, ha pedig rettegünk a háborútól, az sem megzabolázhatatlan gondolataink miatt fog kitörni. Nem vagyunk mindenhatók!
És akkor következzen a nagy ellentmondás, mely látszólag kiradírozza azt a nagy eszmefuttatást, amit itt az előbb levezettem. Hiszen nem tagadhatom, látom, érzékelem, hogy mégis van itt valami, ami valamiféle teremtőerővel bír. Nem a gondolat, nem az érzelem, hanem az arra fordított figyelem.
Én legalábbis azt tapasztalom, amire figyelek, az válik majd tapasztalommá, így vagy úgy abba fogok “belebonyolódni”. Nem, még mindig nem úgy értem, hogy ha állandóan azzal foglalkozom, mi van ha beteg leszek, megharap egy kutya, felmondanak…stb, akkor az be is következik, hanem úgy, hogy a figyelmem tárgya szerint “válogatok” aktuális valóságomból, aszerint szűröm a történéseket, és a bennem lévő, sokat járatott téma szerint fogom értelmezni is azokat. Ezek a történések tőlem és figyelmemtől függetlenül is léteznének, bekövetkeznének, mégis ha nincsenek a fókuszomban, nem válnak az életem részévé, nem is hallok róluk, vagy legalábbis nem lesznek rám érzelmi hatással. Például ha rájövök, félni egyáltalán nem kellemes foglalatoskodás, és semmit sem akadályozok, de nem is teremtek meg vele, akkor figyelmemmel nem keresem többé a félelmetes eseményeket, helyzeteket. Pusztán azért mert nem érdekelnek. Ennek következménye pedig az, hogy nem is kerülök nagyon bele.
A világ ezen működése amellett, hogy nagyon egyszerű és logikus, csodálatosan mágikus is. Ha a figyelmem önmagamon, egy szüntelen belső békén, örömön van, akkor igen, változik kint is, és nem azért mert valami külső jóisten, angyal, szeráf megjutalmaz, hanem mert ezt veszem észre, és ezt keresem odakint is, efelé kezdek vonzódni. Természetesen. Mindenféle ima, erőlködés, hókusz-pókusz nélkül. És ehhez csupán talán elég felismernem, miben van az én felelősségem. Tudnom azt, hogy a gondolatom nem okozhat tragédiákat odakint, csupán ha ténylegesen meg is valósítom azokat. Tudnom azt is, hogy ezzel a hittel csupán magamnak halmozok fel még több félelmet, s mivel figyelmem ezen lesz, a világomban is ezt fogom keresni: ha félek pl. a terroristáktól, akkor nézni fogom a tévét, a buszon is ezt fogom kihallani a beszélgetésekből, forgolódni fogok az ágyamban, és esetleg lehurrogom azt, aki nem fél tőlük, akár még össze is veszhetek a barátaimmal. Mert a figyelmem el fogja kerülni a más minőségű, más érzelmekkel telített, más fókuszú témákat.
És ha mindehhez még el is hiszem, hogy miattam robbantanak, akkor aztán tényleg elég nagy mentális ramazuriban találom magam. Talán még találok ehhez a hitemhez igazolást is, pl. ho’oponopono technika, és naphosszat szeretlek-mantrázni fogom a helyzetet, mert elhiszem, miattam van… Brrr, micsoda teher!
Azt hiszem, akkor akarjuk legyőzni a félelmeinket, ha attól félünk, hogy annak épp aktuális tárgyát úgymond “kiféljük” a világunkba is. Ha ez a hit nem volna meg, félhetnénk kedvtelésünkre is. Épp ezért talán érdemes megvizsgálnunk, él-e bennünk egy ilyen félelem-teremtő elképzelés. Hiszen ha nem, s ezáltal szabadon retteghetünk bármitől, akkor szabadon dönthetünk arról is, hogy abbahagyjuk! És ha ez utóbbi mellett döntünk, a bennünk élő, hiszékeny és ártatlan gyermek is végre-valahára megnyugodhat afelől, hogy nem az ő felelőssége, ha rossz dolog történt, még akkor sem, ha egyszer mert rosszra, csúnyára gondolni.
Féltél már úgy, hogy nem hitted, hogy megvalósul? Próbáld ki! Garantáltan jó móka lesz 🙂
Címlap fotó: John Wilhelm
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: