“Köszönöm, hogy megérdemeltelek” – egy csodás lélek távozása

A fény ünnepe volt, az év leghosszabb éjszakája, amikor Nagyanyókám levetette magáról életét. Gyásszal tele írom ezeket a sorokat, és nem csak azért, hogy lemásszon a mellkasomról az a fura súly, ami pár napja ránehezedett, hanem hogy megnyugtassam az olvasókat is: láttam a halált, és csodálatos volt. Olyan hatalmas, amiről képtelenség írni, így picit írnék arról, amiről talán képes vagyok – az életről, az életéről.

Paradicsomos húsgomboc, sajtos pogácsa, finomság, lágyság, sok-sok aggodalom, őz és vaddisznó a kert végében, praktikusság, beteg rokonok, család, család, család. Fura, hogy ilyen képek jönnek fel bennem Nagyanyómról, na meg a simogatása, és az a hülye lavór, amit mindig az ágy végébe tett, hogy ne kelljen belemennem a sötétbe kisgyerekként, ha pisilni kell. Utáltam azt  az ütött-kopott lavórt, miközben úgy gondoltam rá, mint “ami megmentette az életemet”. Hisz ki tudhatja, mi van a sötétben. Hát Nagyanyó már tudja, talán azt is, nincs is sötét.

Ami igazán megmaradt, hogy Nagyanyóm tulajdonképpen már legalább 20 éve készült erre. Albumokat gyártott az útókornak, és büszkén mutogatta, milyen gyönyörű volt hajdanán, mint Tolnai Klári, és minden héten megkérték a kezét. Persze ezt nem ő mondta ki, a hőzöngéshez ő túl előkelő volt, inkább csak mosolyogva hagyta, hogy ámuljunk szépségén. Az utolsó szavam hozzá, amit még biztosan hallott, is ez volt: olyan szép vagy Nagyanyóm, és végre megint nevetett, legyintve mosolygott. Nagyon jó humora volt, ami sokszor az öniróniában öltött testet. Sokat kacagott magán.

Szóval igen, megnyugtató, hogy készült erre: túlvilágról szóló könyvekből írta ki a számára fontos mondatokat. Nem igazán értem, mondta, de lehet benne valami, érdekes. Nagyanyókám szépen-finoman, mintha csak egy csomagot bontana gondosan, úgy hámozgatta le a halálról alkotott református-polgári elképzeléseit, és elmondta, hogy már kétszer álmodott ezzel. Egy lépcsőn ment le – le, nem fel, milyen érdekes! – és ott várták a rokonok, olyanok is, akiket már rég eltemetett. Egy másik álmában egy szobába ment be, ahol elhunyt férje, Laci papa várta, és azt mondta: nem hagytalak el, visszajövök hozzád. Érted, Esztókám, visszajövök hozzád! Milyen fura, nem? Hiszen meghalt. Akkor éjjel a kórházban, amikor már csak aludt, elmeséltem neki a saját szavait, és arra bíztattam, menjen le a lépcsőn.

Egy hónapja még Nagyanyó, a maga finom fáradságával is maga volt az élet. Nem igazán hittem, hogy ez megtörténhet, ő is számomra az örökké élők táborába tartozott. Aztán elesett, combnyaktörése lett, de mivel cukros volt, és amúgy sem látták el gondosan, sorra mondta fel a szervezete a szolgálatot. Valahogy már az elején tudtam, hogy ezt nem akarja nekünk: még ha fel is épül, akkor is folyamatos ápolásra szorulna. Bár az állapota akkor még nem jósolta meg azt, ami aztán bekövetkezett, azt éreztem, hogy fáradt ehhez. Mert neki mindene a család volt, és valahogy azt érezte talán, hogy nem kell értünk aggódnia már.

Különös kapcsolatom volt vele, és ezt eddig is sejtettem, de csak most vált olyan érzékelhetővé. Mintha valami közös karmánk lett volna: Nagyanyó nagyon sokat adott, mindenkiről gondoskodott, szeretett, de azt hiszem, nagyon nehezen fogadta be mások szeretetét. Játszmázott is érte a maga módján, mert a szeretet adásáról volt egy elképzelése: ezt így szokták, ezt így illik, ez így van jól. Első házassága is hasonlóképp ért véget, mint az enyém. Amikor magamban megláttam ezeket a vonásokat, tudtam, hogy Nagyanyómtól kaptam örökségbe, és amikor mindezt letettem, tudtam, hogy Nagyanyóm is valahol felszabadul ez alól. Elég, hogy tudta, jó helyen vagyok, most már tudom hagyni, hogy szeressenek, épp ezért nem is engem kívánt az ágya mellé. Mert ő mindenkiről gondoskodni akart, s szenvedése talán ezért is húzódott el pár napig, mert tudni akarta, el merjük-e mindannyian engedni, az összes lány a családban.

Igazán hosszú éjszaka volt az év leghosszabb éjszakája. Nagyanyóm, ahogy kiderült, nagy szervező, mert végül mindannyian úgy döntöttünk, hogy szeretnénk vigyázni rá, mégha nagyon féltünk is attól, mit fogunk látni, hogy nem lesz méltó ez az egész esetleg hozzá. De a kegyelem már ekkor működött, hiszen megint együtt volt a család, bár a sajtos pogi most elmaradt. Ültem az ágya mellett, és láttam már nem szenved, ám mégsem akartam elfogadni, hogy még nem ment el. Igen, furán hangzik, azt akartam, hogy elmenjen, és ne kelljen egy cseppet sem szenvednie. Nem akartam a szenvedést az élet végének a részeként elfogadni, holott talán, ki tudja, valószínű nem véletlen, hogy van, és ugyanúgy a kegyelem része. Hiszen ki tudja, milyen elszámolások, rájövések vannak benne. Mindenkinek olyan, amit nem spórolhat meg az elmenetele előtt. Ami talán felkészíti őt a belépésre. Nagyanyót a család érdekelte, így talán arra várt, hogy mindenki elengedje. S mikor a drága nagynéném, akinek közülünk a legnagyobb szüksége volt Nagyanyóra, aki jobban kötődött hozzá mind bármelyikőnk, elaludt az egész napos “várakozástól”, Nagyanyómnak lelassult a légzése. Minden tökéletes rendben történt.

És ekkor Nagyanyó kifújta az életét. Míg a többieket elöntötte a félelem, a sírás, a riadalom, és mindaz a kép, amit a halálról gondolnak, én csak megmerevedve álltam, és csak annyit hajtogattam, csönd, csönd, csönd.  És nem a fájdalom, hanem valami hihetetlen megkönnyebbült örömérzés öntötte el a testemet, valami megfoghatatlan, hatalmas, szentség történt, és végtelen tiszteletet és alázatot éreztem a halál és Nagyanyó élete előtt. Láttam, amint kisurrant a lélek a száján, ő elmosolyodik, és hogy az ágyát valami csodálatos ölelés-szerű szeretet veszi körül. A halál, ami nem fekete, nem súlyos, hanem maga Isten. Hogy írhatnám le, hogy láttam, nincs halál, vagy legalábbis egyáltalán nem olyan, amitől félünk?! Hogy írhatnám le, hogy az élet, akármit is képzelgünk róla, akárhogyan is éljük meg azt, olyan könnyű, hogy szimplán kifújható?! Nagyanyóm halála egyben ezt is megmutatta, a túl komolyan vett életünk eszméletlen könnyedségét. És azt is, hogy nem a test vagyunk. Nem láttam semmi misztikusat, de egyértelműen állíthatom, hogy valaki kijött a testből! Ami pedig az ágyon feküdt, csupán a lélek ruhája volt, akárcsak egy levetett hálóing. Eszembe sem jutott odahajolni a test fölé, és búcsút venni tőle, mert egyértelműen tudtam, hogy az olyan, mintha egy levetett hálóingtől búcsúznék. Odaültem, hogy egy imát mondjak, de az ima viccesnek, esetlennek, értelmetlennek, hóbortosnak tűnt. Mert abban a pillanatban azt éreztem, csak és kizárólag egy szerepnek van vége, és hogy Nagyanyó lelke valahol itt leng a szobában, és talán azon tanakodhat, hogyan lehet, hogy nem halt meg. Volt bennem egy olyan, hogy meghajlok a darab előtt, amit írt, akárcsak a színházban, és megköszönöm neki, hogy az egyik szereplője lehettem. Hiszen valahol az én szerepem is meghalt távozásával, ahogyan mindegyikőnknek.

Bárcsak a családom is látta volna ezt, de beborította őket a gyász. Nem hallották azt a végtelen csöndet és azt a földöntúli békét, ami megnyílt abban a pillanatban. Ezért döntöttem úgy, hogy elmesélem nekik és nektek is azt, ami ott történt. Mert ha figyelek arra, ami tényleg, a valóságban történik, nem látok semmi borzasztót. Minden szörnyűség csupán a fejemben van! Köszönöm Nagyanyónak, hogy általa megláthattam azt a csodás szeretetet, ami a halálban van. Megláthattam, hogy a halál szeretet.Aki pedig kaszásokról hallucinál, az – bocsánat – de egy barom. 🙂

Gomolygott a köd azon az éjszakán, és valami végtelen csend és megkönnyebbülés volt mindenkin. Azt hajtogattam, nem halt meg, még mindig van. A lelke örök, “szerepének” emléke pedig szintén bennünk él, miközben talán a sírás, a gyász kicsit a saját szerepeink emúlásának is szól. Hogy nem vagyunk többé Nagyanyó unokái, csupán ha mi tudunk így tekinteni magunkra attól függetlenül, hogy ezt ő már nem mondhatja nekünk.

Azóta folyton vele álmodok, mert elalvás előtt azt kérem, nyugtasson meg. A szobájában ülünk, és valakinek eszébe jut hirtelen, Nagyanyó te tudsz repülni, ha akarsz. Nagyanyó egy pillanatra elgondolkodik, majd amolyan nagyanyósan felreppen, mint egy tündér. Megnyugodtam. Aztán persze jön a sírás, ha egy pillanatra azt hiszem, elvesztettem őt, de ez már csak ilyen.

Nagyanyó azt mondta az unokatesómnak a végén, “köszönöm, hogy megérdemeltelek titeket”.

Én is köszönöm, hogy megérdemeltelek téged.

Lekúszott a súly a mellkasomról…

Esztókád

Fotó: Julie Fain Art

Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!