Viszlát Elengedés Éve!

Valaki azt mondta, az elengedést is el kell tudni engedni. 🙂

Elengedésből nekem kijutott ebben az évben: kívül válás, nagymamám halála, belül pedig lejárt minták, mechanizmusok, hitrendszerek elengedése. Világ életemben tartottam attól, hogy lesz egy ilyen időszak, hiszen nem voltam az az “elengedős-típus”, ami abban is megmutatkozik, hogy kisgyerek koromban teljes testemmel védtem a játékaimat a homokozóban, és az azt megközelíteni vágyó pajtásaimat rúgással, harapással, sikítással távolítottam el. Mondjuk, ha jobban belegondolok, megszületni sem igen akartam, császármetszéssel húztak ki végül a vackomból. 🙂 Az elengedés nekem egyenlő volt az elmúlással, elenyészéssel, legfőképpen a veszteséggel. Mégis ki akarna ezek után elengedést tanulni?

Ebben az évben aztán közelebbi tapasztalatot szereztem erről, és már egyáltalán nem olyan félelmetes dolog ez, ahogy gondoltam. Hogy miért is?

Mert csak az megy el, ami már lejárt és nem szolgál minket, amire már nincs szükségünk. Amit persze nehéz meglátni, mert gyakran foggal-körömmel ragaszkodunk egy helyzethez, hátha az jobb lesz, vagy olyan, mint hajdanán volt. Épp ezért, ha mégis kikerül a látómezőnkből az adott dolog/személy, szörnyű igazságtalanságnak érezhetjük, hogy “elvették tőlünk” azt a valamit/valakit. De ezt az érzést csupán az a képzet táplálja, hogy nem vizsgáltuk meg úgy az adott helyzetet, ahogy az van, csupán annak láttuk, ahogy az ábrándaink varázsolták számunkra jóvá, elviselhetővé.

Mert semmi sem megy el, ami bennünk kel életre, ami belőlünk születik, maximum az, akitől/amitől elvártuk, hogy majd közreműködik azok kiteljesítésében.  Pl. nekem az elválásban az volt a szörnyű, hogy azt hittem, vele együtt mennek azon vágyaim, amit csak egy másik emberrel tudok megvalósítani. Aztán idővel ráébredtem, azok a vágyak nem tűnnek sehová, épp csak alkalmatlan személytől vártam el, hogy együttműködjön velem ebben.

Mert semmi lényegi nem veszik el, sőt. Ami valójában elengedésre kerül, az a sok elképzelés. Én legalábbis ezt vettem észre. Hiába nem érintkezem pl. azokkal a személyekkel, akik már nincsenek jelen az életemben, a kapcsolódásom irányukba megmarad, sőt akár még tisztábban, ártatlanabbul is, mint ahogy előtte volt, hiszen nem árnyékolja be, temeti be a kapcsolatot a sok képzet, elvárás. Egy percig nem érzem, hogy megváltozott volna az a lényegi kapocs, ami valójában összeköt velük, maximum csak a forma múlt el. Épp ezért nem érzek hiányt, bár lehetőségem volna megteremteni azt, ha ragaszkodnék a kapcsolat egy bizonyos, általam elképzelt megvalósulásához.

Mert először mindig belül jár le valami, mielőtt kívül is felbomlana az azt tükröző dolog. Vagyis valahol mindig felkészülten ér minket valaminek az elmúlása. Amint nem figyelünk magunkban valamire, ami szenvedést okozott, úgy az e köré csoportosuló helyzetek, emberek, dolgok is lassan elbandukolnak a látómezőnkből. Vagy ha nem mennek el, valamiképpen megváltozik a kapcsolatuk hozzánk, sokkal jobbá, őszintébbé válnak.

Mert mielőtt valami elmúlna, már érezhető, látható, hogy jön helyette valami új. Valójában nem marad tátongó üresség, ha merjük megfigyelni ezt a folyamatot, hanem ahogy mosódik ki a régi, úgy kúszik be valami csodás új. Pont olyan ez, amikor még csak sejteni véled a levegő illatából, a fényekből, hogy zápor készülődik. Épp ezért nem hiszek abban, hogy a sötétbe ugrik az, aki hajlandó valami újat kezdeni az életében. A Nagymamámon is azt láttam, hogy mielőtt elengedte volna az életét, már kapcsolatban volt az újjal, valami egészen mással, ami bátorságot adhatott neki a belépéshez. A létezés olyan, mint a folyó, nem szűnik meg folyni csak azért, mert új utakat tőr magának. A folyó csak ideiglenesen rekedhet meg, ahogy az élet is – a ragaszkodással, az elengedésre való képtelenséggel szabhatunk csak neki gátat.

Mert az elengedés megkönnyebbülés, mikor rájössz, miért JÓ neked ez a helyzet. És ezalatt nem önmegnyugtatást értek, hanem valós válaszokat arra, hogy miért nem szolgál az, ami már nincs az életedben. Amikor igazán leültem magammal, rájöttem, egy valami valóban elveszett: a lehetetlen helyzet megoldani akarása miatti görcs, szenvedés, az ellenállás annak, ami van.

Mert ebben a nagy jövés-menésben tudunk csak rádöbbenni, hogy van bennünk valami, ami tudatában van ennek a körforgásnak, épp ezért változatlan. Ezért ahelyett, hogy ráugrunk a dolgokra, visszatartani, vagy épp sürgetni próbáljuk őket, csak azért, hogy biztosítsunk valami állandót az életünkben, úgy is dönthetünk, hogy megismerkedünk azzal, aki elengedhetetlen, biztos, stabil, változatlan, elmozdíthatatlan, kiiktatathatlan, mozdulatlan ebben a nagy változásban. Amiben ez az egész elengedés megtörténik, aki csupán hagyja, szemléli mindezt.

És mert az elengedéssel válunk képessé a befogadásra is. Mert a kettő mindig együtt működik, ezért az egyensúly kedvéért érdemes erre is figyelni.

Ahogy elmúlik az óév, azon nyomban megszületik az új, és ez a világ összes dolgával így van. Azt hisszük, valamit elveszítünk, látjuk, hogy menthetetlenül múlik ki a világunkból, és egyszercsak van egy pillanat, amikor a halál és a születés összeér, eggyé válik, megadva nekünk annak biztos tudatát, hogy igazából nincsenek végpontok, a dolgok csupán lezárulnak, de soha nem semmisülnek meg igazán. Ahogy a világegyetemnek sincs vége, úgy az életünk is egy folyton táguló tér – és ha merjük hagyni, hogy elmenjenek azok a dolgok, melyek beszűkítenek, elzárnak minket ettől, úgy egyre szabadabbá válunk.

Azt mondják tudni kell elengedni, de én ezt megtoldanám azzal, tudni kell befogadni is! A kettő mindig együtt jár, és ha arra is figyelünk, ami jön, sosem keletkezik hiány.

Lovasi azt énekli: “aki vissza akar jönni, azt engedjétek vissza, aki el szeretne menni, azt engedjétek el.” Szerintem is ennyi. 🙂

Egyensúlyban gazdag Boldog Új Évet kívánok! 🙂

Fotó: Alicia Savage

Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!