Rendhagyó motivációs levél - avagy frissen szabadult lélek keresi helyét

Sok területen valahogy mindig a külső körülményeket hibáztattam, amiért “nekem nem lehet”. De rájöttem, hogy ezek csupán eszközök ahhoz, hogy ne engedjem meg magamnak, amit igazán szeretnék. Azért még kicsit fáj a rájövés, hogy “mit tettem a lelkemmel”, de már hálát is érzek…

Újévkor csupán azt a fogadalmat tettem, hogy minden nap hálát adok valaminek. Még egy külön blogoldalt is létrehoztam, ahova – egy lopott ötlettől vezérelve – majd feltöltögetem, mit köszöntem meg aznap. Az oldal mégis üresen áll már egy hete. Nem azért, mert ne lennék hálás azért, amim épp van. Hanem, mert elfelejtettem hálás lenni azért, amim épp nincs… 🙂

Izzadságszagúvá és erőltetetté vált ez az újévi törekvés, és már-már lelkiismeret furdalásom volt amiatt, hogy én milyen hálátlan egy dög vagyok. Mégis, valahogy az a szándék, hogy tudatosan összeszedegessem azt, amiért hálás vagyok, botladozott bennem. Nemcsak azért, mert nem vagyok egy precíz típus, hanem mert a hála valahogy mindig is spontán ébredt bennem. Hogy elmondogatom rutinszerűen, mi jó nekem, mi szolgálja a javamat, attól még nem érzem át azt a lelkem mélyéig, csupán üres szavak maradnak, képeslapokon díszelgő közhelyszerű mondókák. Másrészt, azt is felfedeztem, hogy hálám igazi jele nem a dolgaim tudatosításában rejlik, hanem abban, hogy a dolgok annyira elég jók nekem, hogy nem keletkezik bennem vágy, hogy másnak akarjam őket. “Nem akarom, hogy másképp viselkedj – hálás vagyok azért, ahogy vagy”. Persze ha meg úgy adódik, akkor jó az ilyeneket észrevenni és kimondani.

De tudunk hálásnak lenni azért, ami nincs, vagy amit épp rühellünk? Vagy hülye vagyok én, hogy egyáltalán ilyet kérdezek? Hisz miért kéne hálásnak lenni a rosszért? Jogos kérdés, de szerintem a válasz az, hogy a rossz dolgokért való hála annak felfedezése, hogy az valójában a javadat szolgálja, ezért egyben át is látod a történtek miértjét, megérted, felülemelkedsz rajtuk, ezáltal pedig le is tudod rakni. Elmondok erről egy történetet.

Amióta az eszemet tudom, van bennem valaki, aki “nem lehet szabad”, és ez most épp a munkálkodás, karrier területét érinti az életemben. Persze nyilván ez csak most vált láthatóvá, mégis – ha visszagondolok – folyton olyan munkákat választottam, ahol korlátozva éreztem magam, vagy épp teljesen mást csináltam, mint amiben igazán jó vagyok, ami igazán örömet okoz. Eleinte ráfogtam a gazdasági helyzetre, a társadalomra, a “mai világban”-ra, a hülye főnökökre; lázadoztam, puffogtam, ráfogtam arra, hogy még csak keresgélek, hogy nem tudom, mi a jó nekem, és csak nagy nehezen változtattam, végtére is (utólag mindig kiderült) csöbörből vödörbe. Ezek mellett persze foglalkoztam azzal is, amit szeretek, pénzt is kerestem belőle, de ez a kényszer-pálya valahogy megmaradt az életemben. Ahogy nőtt az önbizalmam, ahogy egyre előtérbe helyeztem a “hobbimat”, úgy szűkült a kényszerűség, vagy ha mégsem, legalább igyekeztem, hogy párhuzamosan az engem igazán érdeklő dolgokat is futtassam. (Mint pl. ezt a blogot 🙂 )

Forrás: http://www.boredpanda.com/tribute-to-wes-anderson-films-still-life-photography-dina-belenko/?image_id=The-Letter-sml__880.jpg

Az önátverés akkor tetőzött, amikor elhittem, végre teljes munkaidőben azzal foglalkozhatok, amivel szeretek. Mert ha még így is tűnt eleinte, egyre inkább kiderült, ez egyáltalán nem igaz: meg lenne a lehetőség rá, de nem hagyják. Egy kincsesbányán üldögélek, rengeteg ötlettel a zsebemben, de mindig ott van egy autokratikus STOP, egy “jegeljük még a dolgot”, “most erre nincs pénz”, “neked most ezt kell csinálnod”, “majd”, vagy éppen – és egyúttal a legjellemzőbben – a mélységes hallgatás, a visszaigazolás totális hiánya. Sokáig altattam el magamban ezt a dolgot, mert nem is értettem, miről is szól nekem ez a helyzet, az, hogy nem engednek “kibontakozni”, és a számomra értékes dolgok helyett piszlicsáré hülyeségekkel kell foglalkoznom. Hogy ha leteszek valami értékelhetőt, akkor az nem kap választ, de ha elgépelek egy betűt, akkor abból botrány van. Hogy az fontos nekik, hogy pontosan érkezek-e a munkába, de az kevésbé, hogy pontosan és jól teljesítem-e a feladatot. És persze lehetne még ragozni az értékbeli különbségeket.

Miközben érdekelt persze, mi a fityfenéért élem ezt meg, valahogy mindig sikerült egészségesen leszarnom, mígnem egy napon olyan esszenciálisan kaptam az arcomba a problémámat, hogy nem tehettem mást, minthogy észrevegyem és leessen: az irányítók csupán a kontrollra hajtanak, azt akarják, hogy hatalmuk legyen mások fölött. Mert aki értéket képvisel, aki ezen dolgozik, az igába hajthatatlan. Az veszélyes. Az szabad. Ők nem bíznak ebben. Ők a félelemben bíznak. Nem csak az enyémben, hanem a sajátjukban is. És mivel erre figyelnek, a fontosat nem is biztos, hogy észreveszik, vagy ha mégis, nem biztos, hogy értékesnek tartják. Ha egy dologban öröm van, és ezáltal értéket is képvisel, akkor az már megfoghatatlan, beskatulyázhatatlan, és valami egészen szabad dolog. Nem igazi baszakodás ez a részükről, nem is igazi packázás, nem nyomorgatás, hanem a félelemre való igény. Nem tudnak mást csinálni, mert egyáltalán nem ismerik a szabadságot. Őket is rabságban tartják ezek az elhitt mendemondák az engedelmességről, az illikekről, a kellekekről, az így van rendjénekről, a félelem rendteremtő erejéről.

Mégis – tettem fel a kérdést – mit keresek itt? Miért kell ez nekem? Tényleg azért, mert a munkaerőpaci helyzet nem túl rózsás? Rá kellett döbbennem, miután a kisszerűségükön órákon át bőgtem és dühöngtem, hogy valójában én tartom magam fogva általuk. És ekkor aztán még nagyobb lett a fájdalmam, mert egyszeriben elhittem magamról végre, amit eddig sosem: hogy szárnyaló, kreatív, alkotó, teremtő és káprázatos a lelkem, és hogy nem voltam jó hozzá. Külvilágból tákoltam neki kelepcét, és hozzá ellentmondást nem tűrő főnököket állíttattam őrnek. Bebörtönöztem a lelkemet, ami aztán elkezdett mocorogni, elkezdte magát szűkösen érezni, és amikor elé tették azt, amiben igazán ki tudna teljesedni, és rájött, igen, ez az, amit tennie kell az életben, a börtönőrök elhúzták egy cérnán a vágyakat, mint ketrecbe zárt majom elől a banánt. Mert bármit is csinálnak odakint, bárhogyan is apellálnak a félelmemre, aki rácsokat húz magára, hogy ne tudja megélni a kreatív energiáit, az én vagyok. Ők csupán kiszolgálják ezt a fajta fura szükségletemet, melyet valami hülye, beütődött hit táplál arról, hogy “nem lehetek szabad”, “nem élhetem meg magam”.

Vagyis akkor miért is vagyok hálás annak, hogy mások így viselkedtek velem szemben?

mert ennek köszönhetően döbbentem rá arra a tendenciára, ami már régóta megfigyelhető az életemben: hogy nem hiszek magamban, és ezáltal olyan helyzeteket választok, amiben nem lehetek szabad, és hogy ez mindig is az én döntésem volt, még ha jó is volt azt hinni, hogy mások kényszerítettek rá
mert ezáltal láttam meg a bennem gúzsba kötött, ragyogó lelket, akinek egyáltalán nincs kedve ehhez alkalmazkodni
mert itt ébredtem rá a vágyaimra azáltal, hogy elém tették, de nem engedték megvalósítanom azokat
mert itt értettem meg, hogy ezek a vágyak az ő hozzájárulásuk nélkül is formát ölthetnek, ezért felesleges azt várnom el tőlük, hogy ők adják meg ehhez nekem az engedélyt. Legfeljebb majd máshol, máskor bontakoznak ki.
mert itt ébredtem rá, hogy ezek a vágyak fontosak nekem, mégpedig úgy, hogy túl sok hülyeséggel kellett foglalkoznom ahhoz, hogy rájöjjek, azok tényleg hülyeségek és nem számítanak
mert megértés született azokkal szemben, akik szeretnek hatalmaskodni. Hiszen én is szeretek hatalmaskodni a lelkemen. Ettől persze még nem kell őket jófejnek és igazságosnak tartanom
és mert ezáltal megszületett bennem a döntés, hogy ebből – ha még a módját nem is tudom – ki akarok lépni.
ehhez pedig egyelőre nincs másom, csak egy jó “tollam”, amihez remélhetőleg szárnyakat is kapok,
hogy azt írjam le, azt csináljam, ami nemcsak nekem jó, hanem másokat is feltölt.

Ez az írás, akár egy hirdetés is lehetne: “frissen szabadult lélek keresi a neki megfelelő helyet, ahol megélheti és megmutathatja önmagát”.

Még nem tudom, mi lesz, de hogy megírtam ezt, az már egy lépés… Egy kicsit azért félek. 🙂

De én nem a félelemben bízom. Magamban bízom.