Egy kis dombra lecsücsülök, csüccs!

Avagy mielőtt tovább rohannánk a vágyott dolgok felé, melyek valamiért még nem jöttek össze, érdemes megállni és megnézni, jelen helyzetünkben tényleg szükségünk van-e arra, hogy beteljesüljenek. Legalább megpihenni egy dombon, még mielőtt szeméthegy lesz belőle, még mielőtt a sors egyre hülyébb helyzetekkel kopogtatna a fejünkön, hogy lássuk már meg végre, mi az, amire most igazán vágyunk.

Ha nincs az ember életében az, amit tiszta szívvel kíván, nem jön össze annak ellenére, hogy a lehető legtöbbet meg is teszi érte, vagy legalábbis nem akadályozza annak bekövetkeztét, akkor hajlamos belehajtani magát egy egyre kényelmetlenebbé váló ördögi körbe. Jómagam legalábbis így vagyok ezzel, kosként száguldoznék előrefelé, ha épp elememben vagyok: ne nézz hátra, most ennek van itt az ideje, miért nincs már itt, azonnal, azonnal, gyerünk! Ha pedig nem tudom elérni, akkor meg jön az önmarcang, és beakadok, mint egy gép. Mégis, ha egy valamit megtanultam az előző évből az az volt, hogy a dolgok inkább csak úgy beérnek, miközben én ezzel párhuzamosan szintén megérek, mint egy finom barack a fán. Vagy fordítva inkább, szóval értitek…

Ez persze most esett le reggel. Az történt ugyanis, hogy megjött. Már megint. Mert hogy miután megtaláltam a társamat, szinte egyértelmű volt, hogy utat nyitunk a babának is. Nem volt “még korai ez”, “legyünk még ketten”, “talán ezt még nem kéne”…stb kételyek, csak a bizonyosság, és persze a sok-sok évnyi tapasztalat is, hogy ez most tényleg nem volna légből kapott ötlet, alaptalan vágy, vakvágány. Utat is nyitottunk ennek a lehetőségnek, miközben megéljük az életet, és szemléljük, hogyan alakul, változik az élet velünk. Na de persze, ami már nem a mi kezünkben van, arra nem lehet hatásunk, és úgy tűnik, hogy ebből a sokösszetevős vágyból egy igen fontos rész még nem gondolja úgy, hogy itt az idő: a baba.

“Akkor jön egy újabb hónap, hátha most…”, “Úristen, mi van, ha valami gond van egyikőnkkel”, “Most kéne együtt lennünk, hátha”, “Basszus, megjött”, “Mi lehet a gond, gond van-e egyáltalán” – azaz, amint látjátok, kezdtem magam beletekerni valamibe, aminek – már előre tudom – nagyon rossz vége lesz. Ha esetleg ráparázok, hogy ilyen kevéske idő alatt még nincs semmi, ismerem magam, elkezdek majd oknyomozósdit játszani, és újra beakadok ebbe a spirituális-egészségügyi oldás-kötés játékomba, aminek persze mindig az a vége, hogy kiderül, képzelt gátak vannak a háttérben, valójában minden rendben van. De addig is akár hónapokig-évekig kérdéseket fogok feltenni arról, mi az, amit még nem tanultam meg, vajon él-e még bennem olyan minta, ami miatt tudat alatt elzárom magam ettől az egésztől, majd a végén jól megháborodom. Vagy elindulok a párom irányába, és kórosan vele fogok foglalkozni, ahogy régen volt szokásom, esetleg elkezdem megkérdőjelezni a párkapcsolati egységünket, és jól elbizonytalanítom magamat azzal kapcsolatban, amivel amúgy rendben vagyok. Minden történést az életemben a “miért nem vagyok még nyitott az anyaságra” szemszögből fogok figyelni, minden eseményre úgy tekintek majd, hogy “na, vajon ez közelebb hozott-e a célomhoz”, és minden hónapban eljátszom a reménykedés, bizakodás, ellenőrízgetés és csalódás drámáját, vagyis MINDENT alárendelek ennek a vágynak.

Ülök ma puffatagon, gőgicsélve, hogy jaj, de csalódott vagyok, és már kezdtem is elhasználni az itthon fellelhető összes papírzsepit, mikor is jött a döntés: elég! Már most elég! Nem kell megvárnom, amíg begolyózom.

Nem régiben gépeltem egy könyvet meddő nőkről, és szinte az összes közülük az imént leírtak még ördögibb bűvkörében élt, totálisan távol önmagától. Borzasztó hálás vagyok, hogy a gépelés útján lencsevégre kaphattam ezt a bennem is élő mechanizmust, ráadásul óriásira nagyítva, hogy jól látszódjon, ha belecsúszom ebbe a játszmába újra, akkor rám is ez vár. Nyilván már voltam hasonló “akarom-nem bírom elengedni az irányítást” ringlispírben az életemben, nem is egyszer, ezért nagyon is ismerős volt ez a szédülés élmény, amit az összezavarodott elme tud okozni a léleknek. Aztán persze sikerült kiiktatnom magam ebből a játékból, mivel más lehetőségem már nem akadt, mint abbahagyni.

De miért kéne most megvárnom a kényszerítő erőket? Igazság szerint kényelmes lény vált belőlem, és nincs energiám itt köröket futni saját magammal (se az orvosokkal, se a pszichológusokkal), sőt, ha már tényleg ilyen tanulságos lett a múlt évem, talán hasznosíthatnám is a leckét, és a csőlátású, “kosos” (igen ez a csillagjegyem) előremenetelés helyett lecsücsülhetnék egy dombra. Oké, dombom nincs, de van egy olyan nézőpontom, ami elég magasan tud lenni ahhoz, hogy jól átlássa a helyzeteket. Hogy ide feljussak, elő is vettem Byron Katie módszerét, és megvizsgáltam a “teherbe kellett volna már esnem” állításomat, melynek ellenkezőjére, vagyis a valóságra (miszerint nem kellett volna még, hisz akkor már megtörtént volna) jöttek is a válaszok hamar. Először csak felszínes dolgok, miszerint legalább nem növöm ki olyan gyorsan az új promódos ruhám :), aztán az igazi alátámasztás is megérkezett.

Mégpedig, hogy IDŐ KELL MAGAMNAK! Te jó ég, hát nem vettem észre, hogy igazából ezt akarom? És hogy ezt, mert az Univerzum tényleg olyan jó indulatú, folyamatosan meg is kapom? Az utóbbi év tele volt változással: az eslő fele egy férfi, és számtalan illúzió és minta elengedésével zajlott, a második meg egy új befogadásával. Csak kapkodtam a fejem, hogy mi is történik velem. Sok évnyi kilátástalanság , vekengés után, egyszercsak beindult a gépezet. És mennyiszer éreztem, hogy pihenés kell, mert a lelkem azt se tudja mi van, csak botorkál a történések nyomában, hátha végre utoléri magát. Mennyiszer kívántam, hagy legyek egyedül picit, csak lenni, átgondolni az életemet, meglátni azt, egyáltalán mi van most jelen, és hálásnak lenni érte. És a kívánságom mindig teljesült, de én elutasítottam. Inkább azzal foglalatoskodtam, hogy a terhesség tüneteiről szóló fórumok bejegyzéseit olvasgattam… 🙂 Szép! Sürgettem a dolgot, nehogy egy újabb kietlen időszak köszöntsön rám, miközben nem vettem észre, hogy pont ezzel teremtem meg a nem kívánt elakadást és szenvedést.

Ülök a dombomon, egy pokróccal a derekamon, és most már örülök annak, hogy még nincs itt a baba, akit – ha most érkezett volna – talán tudat alatt azért hibáztattam volna, hogy “elvette tőlem” azt az értékes időt, amit a számvetéssel, de leginkább Új Életem ízlelgetésével, befogadásával tölthetnék. Hogy egyáltalán felfogjam, mennyi mindent tudtam le, és mennyi minden adatott meg ezáltalál, például egy olyan ember, aki a társam. Hogy legalább eljusson az agyamig, mennyi mindenem van, amit nem megérdemeltem, hanem amire megértem! Mert azt gondolom, az elakadás időszakait követő megújulás nem jutalom, nem azért kapjuk, mert kiböjtöltük, mert most már kiérdemeltük, hanem épp azért, mert rájöttünk, nincs szükségünk szenvedésre, hogy valahova eljussunk. Mert megértünk rá.

Tél van, én pedig barnamedve módjára bevackolódom, és élvezem, hogy már megvagyok, hogy minden megadatik, amire igazán szükség van. Kipihenni ami elmúlt, feltöltődni arra, ami jön. Mert épp erre vágyom most! Persze az anyaság iránti vágyam sehova sem tűnt, épp csak nem lett belőle börtön. Hálás is vagyok leendő gyermekemnek, hogy már most mennyi mindenre tanít.

És mindezzel, a zsigereimben érzem, valami fergeteges újnak hagytam magam igazán megnyílni…