Egyszer mesélt valaki egy kísérletről, melynek során kisgyereknek kellett egy játékalagúton átkúszniuk. A kutatók arra a megállapításra jutottak, hogy a császármetszéssel született babák be sem másznak a csőbe. Életem során már többször “csőbe akartam magam húzni”, megnézni, vajon tényleg nyomot hagyott-e bennem születésem körülménye, és ha igen, akkor bizonyos automatizmusaim vajon visszavezethetőek-e erre a kezdeti élményre. A kísérlet sikerült, tegnap este újra megszülettem, és igen érdekes tanulságokat hoztam fel ennek a tapasztalatnak a mélyéről.
Az első érdekes felismerésem az volt, hogy tulajdonképpen soha nem sikerült igazán kapcsolódnom a születésemhez. Engem csak úgy kikaptak, anélkül, hogy átestem volna ezen a testet-lelket sem kímélő beavatáson. Az volt a gyanúm, hogy ezért ki is fogok maradni a többiek születés-játékából épp úgy, mint kisgyerek koromban olyan sokszor a játszótéren a fogócskából, bújócskából, homokvárépítésből. “Te jó ég” – gondoltam magamban – “Én ezt nem fogom tudni ennyire komolyan venni, megélni, hiszen ez csupán csak egy emberekből épített anyaméh és szülőcsatorna, melynek végén nem is az igazi anyám, csak egy kiválaszott, szimpatikus nő csücsül az érkezésemre várva”. Aztán, ahogy közelgett az én születésem ideje, egyre hevesebb félelmet éltem át… Majd valahogy beszippantott ez a pszeudó-születéstér, és hirtelen valahol egészen máshová kerültem: újra egyedül, az anyaméhbe.
Hiába volt nagyon “kedves és gondoskodó” ez az emberekből összeállított anyaméh, ahogy elfoglaltam a helyemet benne “útra készen”, csak arra tudtam gondolni: “de meleg van”, “de szoros”, “megfulladok”, “hogy kerülök ki innen”, s automatikusan azt vártam, hogy majd megnyílik fölöttem, én kiugrok, és végre fény lesz meg tér. De nem nyílt meg, és senki sem szólt, mit csináljak, merre menjek, mikor induljak el. Aztán valahogy úgy döntöttem, visszafogom a kitörni akaró segélykiáltásaimat, és inkább megiramodok laposkúszásban a szintén ember-hidakból álló csövön keresztül. Akármilyen szűkös is, legalább kijutok ebből a levegőtlenségből. A kúszás már jól ment, eltűnt a bizonytalankodás és tétlenség pánikérzete, és újra a jól ismert önmagammal találkozhattam: azzal, aki úgyis megcsinálja, akinek úgy is sikerül, mindegy, hogy mennyire lapít agyon, nyomorgat a cső, és ezzel kint is voltam drága “anyám” karjaiban. “Ügyes vagy, mindent ilyen jól csinálsz majd az életben” – mondta, és arra gondoltam, hát tényleg, ez nagyon egyszerű. Csak elindulni mindig olyan nehéz…
Ebből a születésjátékból számomra két fontos tanulság is fakad.
1. Nem kell várnod egy helyzet ellehetetlenülésére és senki jóváhagyására ahhoz, hogy végre elindulj.
Az életemben rendkívül sokszor játszottam el, hogy a végletekig feszítettem a húrt a számomra már nem kedvező helyzetekben. Persze úgy tettem, mintha csupán egy megfontolt, megoldáskereső valaki lennék, aki csak átgondolt döntéseket akar hozni, közben azonban iszonyatosan féltem attól, mi vár rám. Mert igenis láttam, merre kell mozdulnom, hogy kijussak, de az úgysem lehet, úgysem sikerül-re hivatkozva inkább a sült galambra vártam. Nem, bocsánat, nem a galambra, hanem azokra a számomra fontos emberekre, akik majd jóváhagyják a döntésemet, és azt mondják: “igen, ez az irány, Eszterkém. Szerintem is szörnyű ez a helyzet, jól teszed, ha elengeded, és tovább mész”. Nehezemre esett megtanulni azt, hogy saját magamra támaszkodjak, biztos legyek a döntéseimben, hogy észrevegyem, mikor érik be valami a változásra, és ezzel egyidőben magamat is megnyissam efelé, hogy aztán csak ússzak az árral, és a lökéshullámok pont oda hajtsanak, ahol dolgom van. Én ehelyett inkább mindig ígéreteket és biztosítékot akartam arra, hogy az ismeretlen helyeken is majd biztonságban leszek. Ez a vekengés, totojázás pedig nagyon sok esetben azt eredményezte, hogy a helyzetem parancsolt ki magából, kényszerített lépésre azzal, hogy nem lehetett tovább elviselni. Ekkor pedig végre megiramodtam, az út végén pedig meglepődve konstatáltam, hogy ez nem is volt olyan rettenetes.
2. Nem csak az elindulás és a megérkezés, hanem a kettőt összekötő út is fontos. De nem csak fontos, hanem biztonságos és támogató is.
Vagyis út közben sincs semmi gond. Ahogy törtem át az alagúton, az jutott eszembe, engem itt is annyira támogatnak. Amíg az anyaméh nem lett fullasztó és szoros, addig mindent megadott, amire szükségem volt, és az anyám öle is megnyugtató, de a kettőt összekötő szakasszal sincs másként. Annyira jó volt ez a felismerés, hiszen az utat mindig meg akartam spórolni, ám ezzel együtt sajnos az azzal járó tapasztalatokat is, melyek mindig formálnak az emberen: nyomnak, löknek, megakasztanak, mégis kisegítik belőled az újat. “Legyek már ott, legyek már ott” – sürgettem az életet, és mentálisan is már a megékezésben voltam, ahelyett, hogy körülnéztem volna, miben vagyok épp, és hogy ez valóban annyira borzalmas-e, hogy túl kell rajta gyorsan esni.
Végül pedig arra kellett rádöbbennem, hogy császármetszés ide vagy oda, a születés újra és újra lejátszódik az életünkben. Hiába ellenkeztem farfekvéssel és egy köldökzsinórral a nyakamon ez ellen, ha visszatekintek az elmúlt 31 évemre, azt kell látnom, hogy számtalanszor mentem át a születés misztériumjátékán. Bármikor, amikor lejárt a régi, “beindult a szülés, a vajúdás”, és bár még most is kedvem lenne halogatni, kijárók után kutatva keringeni, teketóriázni és gyorsan túlleni az egészen, már egyre jobban megy. Már egyre jobban élvezem. Belátni, és meglátni, hogy eljött az ideje a változásnak, bízni magamban, és hagyni, hogy elvigyen az élet oda, ahol dolgom van. Hiszen egyébként az én hozzájárulásom nélkül is ezt teszi, csupán csak nehezebben forognak a dolgok, ha ellenállok. Sőt esetleg még a végén megint kihúz valaki a csávából. Fejjel lefelé lógni más kezében nem valami jó élmény, nem egy építő dolog, ha mások elveszik az én feladatomat, és megmentenek a saját utamtól. Úgyis mindig újra kell kezdeni, míg ezt be nem látjuk. 🙂
Mindig szabad vagyok abban, mit választok, és bármilyen is legyen az út, végigmegyek rajta. Majd megérkezve megint csak azt kérdezem: csak ennyi volt? Kár volt ilyen sokat parázni!
Élni tudni nem más, mint születni tudni. És ez csupán egy játék. Nem érdemes ellenállni…
Kép forrása: boredpanda
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: