A nagytakarításnál aligha van fontosabb modern kori rituálé. Nemcsak segíti az eddig elrejtett érzelmek felismerését, és elengedését, hanem az is kiderülhet belőle, mit tartunk fontosnak magunkból/a másikból, és mi az, amire tényleg szükségünk van.
Akármilyen gyászfolyamatban – legyen szó egy válásról vagy egy szerettünk elvesztéséről – elérkezik a szelektálás, a pakolás időszaka, amikor nemcsak lelki, hanem fizikai szinten is meg kell válnunk a másik tárgyaitól, ruháitól – életének díszleteitől, kellékeitől. Vége a darabnak, és jó színházi kellékes módjára a mi feladatunk eldönteni, melyek a lejátszott dolgok, és melyek azok, amik újrahasznosíthatóak.
A pakolás számomra azóta fontos, mióta elváltam. 3 nap alatt pakoltam össze a volt férjem itt felejtett cuccait, hatalmas doboztornyokká halmozva életének apró szimbólumait. Furcsa módon nem engedtem, hogy ő tegye ezt meg, mert úgy éreztem, nekem kell levennem a vállamról azokat a terheket, amelyeket rám hagyományozott, és én készséggel felvettem helyette. Az itt hagyott töménytelen mennyiségű tárgy pont ennek a mechanizmusomnak volt a jelképe, és ébresztett rá a tanulságomra: én cipeltem az ő dolgát, lelki terheit, feladatait, így hát nekem is kell visszaadnom. Bármennyire is volt fájdalmas ez a folyamat, a pakolás, rakodás pont e tanulságra való ráébredés által lett tisztító hatású. 3 nap alatt több kiló (számomra már haszontalan) csetresszel lettem könnyebb mind lelki, mind fizikai értelemben.
Most az év végén elhunyt Nagyanyóm után kezdtük pakolni, ami kicsit más jellegű, de bőven tartogat tanulságokat, meglepetéseket. Az egyik ilyen az, hogy csak elkezdeni nehéz: félünk a fájdalomtól, ami ruhásszekrény kinyitásával először az orrunkat csapja meg, hiszen mindent áthat a finom Nagyanyó-illat. Mintha itt lenne, pedig nincs – a csalfa kettősség fájdalma ez. Aztán pont ebből fakad a kételkedés is, szabad-e megválni ettől, mert ugyan elnyűtt, fakó és már senki sem hordaná, de hát mégis az övé. Volt – újra egy apró, fájó szembesülés. Aztán az üres ruhafogasok már nem tartanak semmit, ahogy mi is egyre kevesebbet a szomorúságból…
Egy a csipke-mandalák közül 1948/49-ből
Mert ahogy forgatjuk fel a dolgokat, szelektáljuk, és a figyelmünk nem csak a veszteségre szűkül, a tárgyakon keresztül újra megszeretgethetjük Nagyanyót, mert most mintha az ő dolguk lenne, hogy elmeséljék és emlékeztessenek, milyen ember is volt ő. Mennyire rendes, tiszta és gondoskodó, aki selyempapírba csomagolja a fogpiszkálót, kivasalja, kikeményíti az ágyneműt, és minden részletre figyelve apró cetlikre írja, mi, hol található, csakhogy neki és – amennyire készült erre – talán nekünk is majd könnyebb legyen tájékozódni. Aki otthon- és vendégszerető, hiszen 600 kicsomagolatlan ágynemű lapul a szekrényében, és legalább ennyi törölköző. Aztán olyan is kiderül róla, amit eddig nem tudtunk: 1948 és 49 között TBC-ésen szanatóriumban feküdt, és csodálatos csipkéket vert. Nagyanyó türelmes és figyelmes volt, mint egy buddhista szerzetes, és elképesztő mandalákat készített, amiket az “alkotásaimnak” nevezett. És tényleg: csodák teremtek ujjai alatt.
És ekkor már nemcsak sírás van, hanem kuncogás, nevetés, sztorizgatás is. Eltűnik a halál. Hogy miért? Mert ez nem más, mint 68 négyzetméternyi élet!
Melynek egy része elmúlik, más része pedig újrahasznosul. Nagy zacskókban, dobozokban várja, hogy másokat szolgáljon, mások kellékeivé váljon. Olyan helyekre kerül, ahol örömmel fogadják.
Még ha nincs is ilyen apropó, jó, ha időről-időre mi is csinálunk egy ilyen nagytakarítást, kiszelektáljuk a lényegtelent magunkból. Szortírozunk az emlékek közt: a fiókból ki jót is, rosszat is, semlegest, elfeledettet, melyek átfutnak rajtunk, vagy csak elidőznek kicsit, mutatva valami tanulságosat még magukból rólunk, aztán ha nem kellenek, elengedjük őket. Nincs értelme tartogatni, mert nagy málhával nehezebb az út. A végén pedig úgy sem az számít majd másoknak, hogy mennyi mindenünk volt, hanem hogy ezek közül mi volt a lényeg belőlünk: egy szappan illatú takaró, selyempapírba csavart fogpiszkáló, saját készítésű csipkemandalák – otthon, gondoskodás, inspiráció.
A szelektálással nemcsak másokhoz juthatunk közelebb, hanem önmagunkhoz is.
Rólad mit mesél a lakásod?
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek