Önkutatás helyett inkább élek – avagy miért nem tudunk érezni?

Egy ideje gyakran ütközöm abba a meglepő kérdésbe: “Hogyan kell érezni?” És általában nem tudok erre mit válaszolni. Hát hogy? Egyszerűen csak érezd! – ez jönne automatikusan, de túl egyszerűnek találtatik a válasz. Mintha legtöbbünkben egy ponton kikapcsolták volna ezt a pofonegyszerű érző-funkciót, mintha azt tanultuk volna meg, hogy bizonyos érzelmek helytelenek volnának, főleg ha azok rossz gondolatokkal tapadva öntenek el minket. Olyannyira menekülünk ezek elől, hogy gyakran még az önismeret fegyverét is arra használjuk, hogy végre teljesen megszabaduljunk emberi, érző mivoltunktól.

Nem kielégítő válasz, hogy csupán érezzük, éljük meg. “Attól még nem oldódik ki a gyökere a dolgoknak” – vágjuk rá ellenérvként, miközben nem is sejtjük, hogy megint csak menekülünk az élet elől. Ugyanezt tanították anno a jóakaró pedánsok: “a sírás nem old meg semmit”. Szerintem pedig szinte mindent megold, de nem szaladok ennyire előre. Ott tartottam, hogy “nem oldódik ki a gyökere”, vagyis kutassuk, szedjük szét, térképezzük fel, ássunk mélyebbre, hívjuk a tündéreket, menjünk le alfába, ismerjük meg önmagunkat, tudjuk meg, kik vagyunk, vessük ki kártyából, vagy ne tegyük ezt, ne keressünk, legyünk az érzelemmel, nézzünk rá, ismerjük fel, hogy tudatában vagyunk, mi zajlik bennünk, tehát nem lehetünk egyszerre két dologgal azonosak, lássuk meg, hogy az érzelem jön-megy, de a tudat állandó…stb. Most jött el az idő, hogy kimondjam, mekkora bullshit ez az egész! Nem azért, mert nem igaz, nem hasznos, hanem mert egész iparágakat építenek fel ezekre a tanácsokra, technikákat dolgoznak ki rá, majd jól lehúznak minket. És valami oknál fogva, akik ezeket az irányzatokat követik, nem változnak. Tudom, mert én is így voltam vele…

Amikor még a napom 60%-át (most azért hazudok az arányt illetően) tette ki önismereti ténykedésem, veszett szarul éreztem magam. Azt mondták, nyugodjak meg, mert csak “feljött a trutyi” a lélek pöcegödréből (te jó ég, mennyiszer hallottam a trutyi szót), és majd “kitisztul” (ezt is mennyiszer…), és majd eliramlik “ami engem nem szolgál már”… Na meg eliramlik az élet is – teszem hozzá így utólag. Ez persze igaz is volt, meg nem, a lényeg azonban az, hogy semerre sem haladtam. A csodás felismeréseim, az AHA-élményeim, a “gyökérkezelés”, az ilyen-olyan rejtett személyiségeim megismerése által persze mindig abban a hitben voltam, hogy igen, az élet halad valamerre velem, meg én is vele, és igen, valami azért változott. De nem, egyáltalán semmi nem változott. Annyira rettegtem az ezerszínű élet megélésétől, hogy abban reménykedtem, hogy az “oldozgatások” hatására egyszercsak majd kiürülnek belőlem a fránya érzelmek, és megtisztulok, rettenthetetlenné és sérthetetlenné válva. Elárulom, az érzelmek azóta sem fogytak el, és amíg élünk nem is fognak. Ez a helyzet, megvilágosodás ide vagy oda. Azt hiszem, minden öntisztogató, önismerkedő valahol rejtetten erre az élményre vágyik, hogy kiürüljön mint egy lefolyó, és nyugton hagyják a gondolat-érzés kombók. Sose fogják, szerintem. 

Szóval, ott tartottam, hogy önismeret ide vagy oda, vekengtem. Olyannyira ezt tettem, hogy az egyik barátom azt mondta, a vekengés tipikus Eszter-szó. Én pedig azt válaszoltam, legyen inkább a játék az, mert jobban tetszik. És igen, itt a lényeg. Bármennyire magasztos is az önismereti irány, hirdesse azt bármekkora szent, mester, angyal, szeráf, manó, az is CSAK egy játék. Nem komolyabb más játékoknál. Egyszóval, ha jön az érzelem, eldöntheted, hagyod-e, hogy legyen, és amellett is dönthetsz, hogy Columbo leszel ballonkabátban és nagyítóval ráfókuszálsz, megkeresed a belső gyermekedet, kideríted, anyádtól vagy apádtól örökölted-e. Élsz vagy agyalsz? Mindig van választás…

Most persze jogosan teheted fel a kérdést, hogy nem fontos-e számomra az önismeret. Fontos persze, de nem az élet maga. Fontos sok szempontból: elengedhetetlen a normális, intelligens interakcióhoz, a párbeszédhez, a dolgok azonosításához, megmagyarázásához, a felelősség vállalásához, a döntéseinkhez, választásainkhoz, a tudatossághoz. De most komolyan! Ha a napunk 90%-át nem önreflexióval, oknyomozással, sőt már-már önmarcangolással töltenénk, akkor sügérekké változnánk? Ha nem tudnánk, hogy azért félünk a számonkéréstől, mert kiskorunkban Petike felrótta nekünk, hogy nem mentünk el a zsúrjára, akkor valami nagyot vesztenénk? Fel tudjuk-e ismerni, hogy játékból és kíváncsiságból önismerkedünk, vagy inkább olyan erős félelmek motiválnak erre, mint pl. hogy enélkül esetleg gátlástalan vadállatokká változnánk, megbántanánk másokat, vagy esetleg rosszak és ostobák lennénk, ne adj isten, elvesztenénk a biztonságot. Tegyük fel a kérdést: azért kérdezzük meg magunktól napjában több százszor, “ki érzi ezt”, “ki gondolja ezt”, “mi van emögött”, “mit mond ez nekem”…stb, mert ez igzi, vagy mert el akarunk valamit kerülni? És ha utóbbi, akkor mit akarunk elkerülni? Az én válaszom az, hogy az érzelmet. És egyben az életet is, mert míg válaszolgatunk, nincs érzet, nincs látás, ezáltal pedig nincs cselekvés. Hámozzuk a hagymát, de mi van az utolsó hagymahéj alatt? Elárulom: semmi! De ezzel a válasszal sem elégedünk meg, mert “biztos kell ott lennie még valami sérülésnek, karmának, akárminek”. Elbüszkélkedhetünk, mennyi mindenre jöttünk rá, mekkora evolúciós ugrást tettünk meg az emberi tudat fejlődésében, de közben meg, hol van az élet? Ez szerintem iszonyatosan fárasztó. És nemcsak az, nincs benne igazi, megélt öröm. Mindegy, hiszünk-e a reinkarnációban, ezt az életet tényleg ezzel akarjuk tölteni? Vagy inkább ellazulunk, és érzékelünk. A halál után ez nem valószínű, hogy test és elme nélkül megadatik nekünk többé…

De még mielőtt úgy tűnne, hogy az önismeret ellen demonstrálok, inkább elmondom, hogy saját tapasztalat alapján én hogy lettem ezzel a kérdéssel. Kutakodás, nyomozás ide vagy oda, az érzelmekkel való találkozás egy idő után elkerülhetetlen, mert gyűlik-gyűlik, és szétreped egyszer csak a képzeletbeli lefolyócsövünk, történik odakint valami, ami megrenget. És hiába az önismeret, önuralom, magas spirituális fejlettségi szint, káromkodni, anyázni, vádaskodni, dühöngeni, torkunk szakadtából, sírva üvölteni fogunk. Én legalábbis nagy “bölcsességemben” és emelkedettségemben eljutottam erre a csodás szintre. Miért is csodás? Hát mert olyan emberi. És miután kielégítettem ebbéli igényemet, egyszeriben mély nyugalom lettem. Semmit nem tudtam, nem voltak már kifundált válaszaim a dolgokra. Mondhatnám azt, “ostoba” lettem én, a nagy Önismeret Istennő. De talán jobb szó az, ha azt írom, gyerekké váltam. Jött, éreztem, elment. Osho ezt hívja az élet totális megélésének, a teljességnek. “Figyelj meg egy kisgyermeket, akit még nem rontott meg a társadalom. Amikor haragos, akkor igazán haragos; kitör belőle. Egy apró gyermek, de olyan hatalmassá válik, mintha elpusztítaná az egész világot. Kivörösödik a hévtől, mintha lángolna. Csak figyeld a gyermeket, milyen gyönyörű – olyan életteli. És a következő pillanatban játszik és nevet, nyoma sincs a haragnak. Alig hiszed el, hogy egy pillanattal korábban haragos volt. Most tele van szeretettel, olyan, mint egy virág – és egy pillanattal korábban egy lángnyelv volt!”

Egyetértek vele. Mert ez az, amit a nagy önkigubancolásunkban elfeledünk, a spontaneitásban kivirágzó életet. 

Civilizált lényekként persze van annyi önuralmunk, hogy ezt a megfelelő helyen és időben engedjük el, de az is tapasztalat, hogy minél inkább hagyod, annál kevesebb lesz a drasztikus érzelemmegnyilvánulásból. És ahogy apad, úgy jelenik meg a béke, és ezzel egy időben a Látás maga, amiben felismerjük, hogy állnak össze a dolgaink, mindenféle kattogás, kérdés nélkül. Egyszerűen, mintha csak tükörbe néznénk.

Ez számomra az érzelem útja az igazi önismeretig, amihez nem technikák útján jutottunk el, még csak meg sem kellett vásárolnunk, rendelnünk, hanem hagytuk, hogy leapadjon, lecsillapodjon, ülepedjen, és maga spontán idejében kibontakozzon a válasz is. Saját válasz, és nem mások válasza. Egyébként is: hogyan máshogy ismernék meg magunkat, mint az élet által?

Szóval, ha megkérdeznéd, hogyan érezz, akkor azt mondanám, légy újra gyermek. Ha pedig azt kérdeznéd, hogy ismerd meg önmagad, hogyan nyerjen értelmet aktuális helyzeted, akkor is ugyanezt válaszolnám. 

Egyszerű?

Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!