Milyen könnyen megfeledkezhetünk az igényeinkről, és milyen csoda az élet, hogy erre rögtön fel is hívja a figyelmünket….
Az elmúlt egy évem eredményekén elég sok elhatározás született meg bennem. Nem olyan újévi, “na holnaptól nem cigizem”, “nem eszem cukrot” – féle, jobb ember akarok lenni-fogadalmak szintjén, hanem pusztán felfedeztem, ami nem jó nekem, azt nem akarom tovább pörgetni, bízva és tudva azt, hogy igen, lehet ez az élet csodálatos. Azaz többé nem vállalom mások helyett a felelősséget, nem mentek meg senkit magam helyett, nem vállalok részt számomra idegen dolgokban, csak azért mert így szokás, nem szögezem a figyelmemet érdektelen hülyeségekbe, nem kerregek nem fontos dolgokon, nem teszek meg olyat, amit nem akarok, amitől szenvedek, csak azét mert mások elvárják tőlem, vagyis lerombolom azt az Eszter-képet, amit csak mutatóba raktam ki a világnak, hogy elfogadást találjak. És ami a legfontosabb, nem szentelek figyelmet annak, hogy nem lehet mindezt, hogy nem csinálhatom azt minden téren, ami boldoggá tesz. Mert felfedeztem, csak ebben az esetben van energiám másokra is, és adok lehetőséget valós és értelmes kapcsolódásokra az életemben.
Az egyik ilyen lépés az volt, hogy beismertem, borzasztóan korlátozom magam jelenlegi munkámmal, és egyáltalán nem tudok megfelelni az ott elvárt képnek. Hosszas töprengés és az egyre stresszesebbé váló helyzet nyomása miatt aztán meg is tettem a lépést: felmondtam. És huss, távozott is jó adag ideges vibrálás belőlem, szabadultak fel bennem az eddig lekötött kreatív ötletek. Gondoltam, de jó, akkor most hátradőlök, és szépen, nyugodtan töltöm utolsó heteimet, hiszen ez már úgyis a vége, és jó döntést hoztam, majd mindjárt el is áraszt az univerzális igazságszolgáltatás, és a béke jutalmával ajándékoz meg. Vállveregetés, finom simogatás helyett azonban az Élet egészen mást tartogatott, még több elfoglaltsággal és stresszel vágott pofán. Nem elég, hogy lakásfelújításban vagyok, még innen és onnan is ezt meg azt kérik mihamarabb, beáztatom a szomszédot, helyettesítenem kell két kollégámat, nem beszélve arról, hogy szombaton is munkanap van, meg lomtalanítás a 13. kerületben, és meg kell még írnom 4 cikket. Ázok a kádban, engednek fel a begörcsölt izmaim, míg a fejemben újabb teendők sorakoznak fel, majd támadásba lendülve addig-addig nyomulnak a homlokom felé, míg kiszakad belőlem a József Attilai-i kiáltás, Levegőt! Roppant kényelmes ember révén ez az ütem igen sokkoló. Az meg aztán végképp, hogy hosszú évek után újra jegyzetelnem kellett a naptáramba, és to-do-listet gyártanom: “ne felejtsd el felhívni, megírni, kipakolni, megnézni”.
Mi a fene történik itt? – vonyítottam az egyik délután két elintézendő között, amit ráadásul csak plusz, rám kényszerített feladatnak éreztem. Már-már direkt szívatást sejtettem a háttérben, és elkezdtem az összeesküvés elméleteimet gyártani, mikor egyszer csak leesett:
Ha azzal szeretnék foglalkozni, ami örömöt okoz, akkor lehet, azzal kéne foglalkoznom – tudom, ez annyira bölcs, hogy az OraveczCoelho szintet ütögeti, de attól még tökigaz, nem? Aztán az is eszembe jutott, hogy mégis jó dolog a to-do-list, mert lecsekkolhatom, vajon ez az igazság mennyire nyer teret a hétköznapjaimban. Hááááát, úgy tűnik, nem nagyon, mert egy olyan dolgot sem írtam fel a cetlire, amit szívesen csináltam volna, vagy ha mégis szerepelt rajta, arra nem mentem el. Mondván sok lenne, spóroljunk abból, amiből lehet. Vagyis a valós igényeimet még mindig parkoló pályára helyezem. Hogy kínálhatna az élet olyan dolgokat, amiket szeretek, ha a kötelezőket rakom előtérbe? Ahelyett, hogy azokat a másodlagos dolgokhoz csoportosítanám, pusztán csak elintézném, és kész.
Az van, amire figyelek. Ha a teendőket állítom az első helyre, akkor csak nőnek mint a dudva, előbukkannak a legváratlanabb helyekről, és mindig találok újabb elintézni valót, pl. szabadidőmben rendszerezni fogom a ketyeréimet, kipucolom az ezüstöt – ahogy ezeket mind meg is tettem, aztán pedig nyálfolyatva pihegek a kanapén, és több időért rimánkodok, mert azt csak úgy adják, nekem nincs benne felelősségem. Ha viszont arra figyelek, ami örömöt okoz, akkor ezek másodlagossá válnak. Amit el kell, amit el tudok, azt úgy is elintézem. A frusztrált helyzet tehát meglepő ajándékot tartogatott: visszaterelte az igényeimre a figyelmemet, és megmutatta, saját magam áldozatává teszem magamat. Hogy is várhatnám el, hogy szálljanak már le rólam, ha magam nem tudok leszállni magamról?
A dolgok pedig megvárnak – azt mondják. Mondjuk hétfőn. Most vasárnap este van, mindjárt eszünk pesztós tésztát. Odakint lomtalanítás van. Bennem pedig szintén: Mi a fontos?
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: