“Szeretlek-Kérlek, bocsáss meg-Sajnálom-Szeretlek” – hajtogatja a laikus (negatív gondolat)programozó, aki a Hop on, Hop off…, ja nem, a Hopono-popó…, szóval a Ho’oponopono módszerében jártas. És hopp(onopono), máris bevonzza a boldogságot! Vagy megszereti a kaprot. Mert kérem itt azt is szeretnünk kell, amit utálunk, különben kiesik az egó az egységből, pedig a kapor jó, az undor pedig hiba, a hipodrom, vagyis a ho’oponopono pedig azt jelenti “hibát javítani” ősi hawaii nyelven persze, hogyan máshogy is. Szóval ha valami gebasz van, el kell mondanom annyiszor ezt a négy szót az isteni részemnek, amíg meg nem változik a szeretetem által a helyzet… Ha ezt előbb tudtam volna…
Megmondom őszintén nem végeztem széleskörű tanulmányozást ez ügyben, kb. 3 éve elolvastam a könyvet, és magam is hoppjuliskáztam egy időben – végig azt kérdezve magamtól, normális vagyok én? Hát persze, hiszen a technika profin vegyíti az íncsiklandozó igazságokat, a megváltás ígéretét, és logikusan elmagyarázza, hogyan működik mindez. A “problémamegoldó művészet” nagyon egyszerű és érthető, ezáltal pedig (fél)igaz dolgokkal kecsegtet:
“A Ho’oponopono segít elengedni, ami nem te vagy, hogy megtaláld, ki is vagy valójában, és megszeresd magad. Csak aki szereti és elfogadja saját magát, az képes szeretni és elfogadni másokat. Ahogy megtalálod saját magad, meg fogod találni a szenvedélyed. Amint megtalálod a szenvedélyed és a bizalmat, meg fogod találni a célodat. Ha megtaláltad a célodat, és azt csinálod, amit szeretsz, a pénz is áramlani fog. Amint azt teszed, amit szeretsz, boldog leszel. A megfelelő helyen a megfelelő időben fogod találni magad, és a többiek képesek lesznek ugyanerre. Rájössz arra, hogy a 100 százalékos felelősség A legkönnyebb út a Békéhez, a Boldogsághoz, a Szeretethez, a Jóléthez és a Sikerhez.”
Igen, van benne igazság, ahogy a csoki is tartalmaz nyomokban mogyorót. Szép felismerésnek tartom azt is, hogy az elakadásokat lehetőségnek láttatja az életben, ahogy a felelősség vállalásának hirdetését is nagyon szükségszerűnek tartom.
Csakhogy két hatalmas csapda is rejlik mindjárt ebben a módszerben: az egyik az, hogy azokat a kis énrészeinket fogjuk kiszolgálni és táplálni ezzel, amelyek eleve a legtöbb galibát okozzák – a takarítónőt, aki retteg a hibától, és mindent mániákusan ki akar pucolni, amit helytelennek talál, és a serpát, aki mások terhei alatt roskadozik, csak hogy jó ember legyen. Vagyis azokat a bűntudatos kis részeinket, akik belehalnak, hogy nem lehetnek elég jók! És ezt megspékelve még bocsánatot is kérünk… Ez ám az önszeretet! 
Az irányzat remek lehetőséget ad arra is, hogy ez elől az én rész elől mások problémáinak kijavítgatásába meneküljünk, mondván “minden, ami felbukkan az életünkben, emlék, programlejátszás (egy hiba) és azért bukkan fel, hogy lehetőséget adjon elengedni, tisztítani, törölni”. Ódákat zeng azoktól a hop-mesterekről is, akik úgy javítják meg mások hibáját, hogy csak elmantrázzák párszor a négy varázsigét, és persze pszichiátriai klinikák keresik meg őket, hogy súrolják ki már a bajt, hiszen “ami az enyém, az a tied is, egyek vagyunk”. Csakhogy ez nem az empátiáról szól, mely által képesek vagyunk átérezni a másik gondját, és esetleg enyhíteni azon, hanem arról a szuperképességünkről, hogy megváltoztathatunk másokat is a saját akaratuk ellenére. Sőt nem csak, hogy megtehetjük ezt, hanem másokkal kell magunk felelőssége helyett foglalkoznunk, mert ez is a miénk. Ó, milyen kincsesbánya ez egy magát megmenteni nem tudó Teréz anyának!
Érdekes módon, mindamellett, hogy a másoktól átvállalt felelősség szörnyű zsákutcájába kerülhetünk, a cselekvéstől is megfoszt minket, mert ugye, csak mondogassuk a mantrát, attól majd az isteni énünk mindent átvarázsol. Én aztán imádom, amikor nem kontrollálok, és hagyom (hisz tudjátok, még a csuklómra is fel van varrva ez a szó), csakhogy ebbe a hagyásba az is beletartozik, hogy teret engedek magamnak a cselekvésre, ha épp az jön. Itt azonban még munkát sem kell keresnem, az majd jön magától, elég ha a munkanélküliség ellen elmondom a szavakat az isteni énemnek. Ülök a kis fám tetején, és onnan nézek szerteszét, osztom az észt, szórom az igét, és én igenis teszek érte, hiszen egy autentikus hawaii imát mormolok, ami megoldja a problémákat. Mi van?
És ha már a szavaknál tartunk, időzzünk már el egy kicsit ennél. Tegye fel a kezét az, aki bármit felülírt, elengedett, megoldott azzal, hogy egy bizonyos szót hajtogatott magának! Igen, lehet, hogy a végén ösztönből vágtuk rá, “szép vagyok”, de ez nem több, mint amikor a diák megtanulja, hogy ebéd után a konyhás néninek mindig el kell mondania: “köszööööönjük szépen, viszooooooont kíííííííííívánjuk”. De szereti ettől a konyhás nénit, aki épp az előbb erőltette bele a kapros tökfőzeléket, és nem adott repetát a császármorzsából? Vagy jó színész lesz-e abból, akinek szimplán csak jó a memóriája, de nem tudja átérezni azt a gondolat-érzés kombót, amire a szöveg hívja a figyelmét? Az én véleményem az, hogy semmit nem lehet átírni: a negatív érzések elmúlhatnak, ürességbe fulladnak, majd maguktól alakulnak ki az új, pozitívabb érzetek annak köszönhetően, hogy lehetőséget adtunk magunknak felfedezni, ami van, mindenféle múltbeli sztori hatása nélkül. Vagyis ezek önmagunkból megszülető érzetek, nézetek, és épp ezáltal lesznek a miénk. A mantrázás csak az érzetet tuszkolja vissza belénk újra és úja, csak ezt nem elfojtásnak, hanem a jól hangzó átprogramozásnak nevezzük.
Végül pedig egy kérdés maradt, ami nekem a legnagyobb baki ebben az egészben: Ki szereti meg bennem azt, aki utálja a kaprot? Vagyis miért nem lehet nem szeretnem valamit? Miért olyan istentelen dolog a negatív hozzáállás valamihez? Miért bűn, hogy bocsánatot kell kérnem érte és sajnálom, hogy bennem van? Isten vajon sajnálja bennem ezt vagy épp hogy ez is az Egységhez tartozik? Ha egység van, kilóghat onnan bármi is? Vagy az egység egy szűk cipő, és ha kilóg belőle a bokám, akkor azt le kell vágni? Márpedig azt gondolom, hogy ezzel a módszerrel nem teszünk mást, csak levágjuk a számunkra nem passzentos dolgokat.
A Hop on hop off számomra az érzésgyilkolás művészete, és pont abban a korszakomban végeztem, amikor semmi de semmi általam mélyen megvetett negatív érzetet nem bírtam elfogadni magamban. Csak mert azt hittem az Egységben minden csilingelő, fényes sziporka, szeretet és béke. Most már inkább azt gondolom, hogy az Egység minden, amiben utálhatom a kaprot boldogan. 🙂 Mert mégis mi a boldogság? Megengedni magamnak, hogy utáljak valamit, vagy inkább magamra erőltessem azt, amit amúgy utálok? Hogy lenyomjam a torkomon a kaprot és a hopláhoppot, vagy inkább hagyjam meg másoknak, akik örömüket lelik benne. Hiszen ez a technika is az egység része. Semmi sem lóg ki a cipőből. 🙂
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: