Deréktól felfelé mindent lehet. Érezni meg aztán pláne!

Marietta 2007 szeptemberében a Komjádi uszoda tetején lévő szórakozóhely teraszáról esett ki úgy, hogy deréktól lefelé lebénult, és azóta kerekesszékben él. Őszintén. Hogyan máshogyan – vetődhetne fel a kérdés, hiszen ez pont egy olyan helyzet, amit nem lehet elmismásolni: a láb nem mozog, a székben ülni kell, mindenki előtt. A sorstársai közül mégis sokan inkább túlzott optimizmussal takargatják be a sérülést, még maguk előtt is. Marietta viszont nem áltat senkit, miközben nem akar próféta sem lenni, aki brandet csinálva az állapotából elhiteti facebook-posztokkal a nagyvilággal, hogy mindent lehet. Mert ki tudja, talán pont abban van a béke, ha belátjuk, mindent azért mégsem lehet. És még így is jut annyiféle dolog: színpompás frizurákat hordani, szerelmesnek lenni, megélni az életet az érzések teljes skáláján. Deréktól felfelé. Jót és rosszat egyaránt.

Jó az, ha mindig jól kell lenni?

Nem rég voltam egy gyászfeldolgozásról szóló kurzuson, ahol arról is szó esett, hogy ennek a folyamatnak is mennyi fajtája van. Például, akinek a gyereke már eleve fogyatékosként született, nem egyszer éli meg a gyászt, hanem folyamatosan, hiszen eszébe jut, hogy most mehetne a gyereke óvodába, most házasodhatna. Nekem egyszer kellett nagyon megfájni a tragédiámat, de azóta is vannak időszakok – most pont egy ilyenben vagyok –, amikor iszonyúan utálok kerekesszékesnek lenni. Valahogy mostanában a maradék önbizalmam is elszállt, és folyamatosan szorongok a kerekesszékességem miatt. Ezt sok minden okozhatja, például amikor a környezet felől jövő apróbb megjegyzések felhalmozódnak. Már egy éve van egy komoly párkapcsolatom, és minél többet olvasok vagy hallok arról, hogy én kicseszek vele a „fogyiságommal”, annál inkább bele tudom forgatni magam egy olyan képzetbe, hogy komoly gondot okozhat, ha neki sok dologban segítenie kell nekem. Vettünk például egy handbike-ot nekem, hogy majd járunk el tekerni, és már az is iszonyat kínlódás volt, amíg lecipeltük az emeletről. Ilyenkor megfordul a fejemben, hogy kereshetne magának valakit, aki felpattan csak úgy a biciklire. Ő meg nem érti, mit hisztizek, amikor neki nem kínos, hogy velem legyen. Úgyhogy most minden ilyet nehezen élek meg, pedig nincs is egyéb fizikai bajom hozzá.

Ez a párkapcsolati téma korábbi interjúkban is felmerült, és mondtad, hogy sok támadás ért.

Az egyik riportban azt mondtam, hogy én ép emberrel szeretnék együtt lenni, és ebből aztán volt problémám, mert sokan azt gondolják, hogy így a „saját fajtámat” zárom ki az életemből. Nem konkrétan nekem címezték, de volt olyan ítélet is, hogy az a kerekesszékes, aki ép embert szeretne társnak, az olyan, mintha ápolót keresne. Holott én is megcsinálok mindent, Tomi, a párom maximum bezárja az ablakot. Volt olyan is, aki megkérdezte, nem gondolom-e, hogy tönkreteszem a párom életét azzal, amilyen vagyok, mert ha ép barátnője lenne, mennyi szexuális pózt ki tudna próbálni vele, így én meg csak egy nehezebben mozdítható teher vagyok. És bár tudom, hogy hülyeség, nem rólam szól, de amikor rosszkor talál el, hazamegyek, üldögélek, és rázúdítom az egészet a páromra, majd megkérdőjelezem, miért van velem. Ő könnyen lép túl ezeken a hülyeségeken, ad egy puszit, és le van tudva. Akik engem választanak, azoknak ez a helyzet nem kényszer. Nagy téveszme a társadalomban, hogy nem normális az, aki kerekesszékessel kezd.

De ott van a másik oldal is: sok kerekesszékes azt is mondja, azért nem lennének párkapcsolatban egy ép emberrel, mert fárasztó huszadjára is elmondani ugyanazt a problémát, amit a másik nem ért meg. Én úgy gondolom viszont, hogy

ha félünk elmondani az épeknek, mi a bajunk, akkor hogyan várjuk, hogy megértsenek minket.

Mert sokan csak azt látják, milyen rossz nekünk, hogy nem mozog a lábunk, pedig számos más probléma is jár ezzel, olyan evidens dolgok, melyekre egy ép ember nem figyel fel. Persze ebből adódnak kedves helyzetek, amikor simán elhívnak korcsolyázni, vagy úgy indulnának el, hogy nem tették be a kerekesszékemet a csomagtartóba, vagy esetleg nem értik, miért nem guggolok le a bokor tövében, ha nem tudok WC-re menni a lépcső miatt. Ebben jó szándék és szeretet van, még ha bugyutaság is. De azon sem sértődök meg, ha valaki olyanban akar segíteni, amit magam is el tudok végezni.

Könnyű azt mondani, hogy leszarom, mit gondol a másik. Divatos lett az ilyen mindennapi frusztrációkat egy váll-legyintéssel elhessegetni, mondván, csak a pozitívra koncentráljunk, miközben mégis ott keringenek bennünk ezeknek az ítéleteknek a visszatérő emlékei.

Ilyen nincs, annak az életében sem, akinek – legalábbis a külvilág szerint – minden jó. Ott is megvannak azok a dolgok, amikkel küzdeni kell. Az olyan nagy tragédiákat, mint amilyen az enyém is, nem lehet nem feldolgozni, és évekbe telik, mire eltudja gyászolni az ember a történteket.  Annak a legnehezebb egy ilyen után, aki nem megy át a gyászfolyamaton. Ha valakinek például amputálják a lábát, és úgy tesz, mintha örülne, hogy legalább megmaradt két karja és él, annak egy idő után biztos ki fog jönni valamilyen módon az, hogy mekkora tragédia érte. Sok olyan kerekesszékes fiút ismerek, aki próbálta elhitetni magával, hogy igazából csak az számít, hogy életben maradt, mégis úgy vettem észre, hogy közben orrba-szájba csajoztak, tették tönkre a családjukat csak azért, hogy a megmaradt férfiasságukat igazolják. Hiszen egy idő után kevés lesz az, hogy nem úgy érzi otthon férfinak magát, mint eddig. Van olyan, akinek csak a szemén látni, hogy bele van halva, de csinálja a dolgát, neveli a gyerekeit, mert úgy hiszi, nincs más választása, vagy többre értékeli a feleségét annál, minthogy megcsalja. Persze a lányok közül is sokan a nőiességüket azzal próbálják kihangsúlyozni, hogy rengeteg pasit elfogyasztanak, mire megállapodnak egy mellett. Pedig nem kell átjáró házzá válni, nekem a balesetem után sem lett kevesebb párkapcsolatom, mint előtte volt, csak a kapcsolat milyenségében lett némi változás, hiszen pár dolog bonyolultabb lett. Megváltoztak, átformálódtak dolgok.

Például sokat kell tervezni egy napomat. Kontrollálnom kell, mennyit iszom, hogy el tudjak menni a mosdóba, vagy ha el kell mennem három boltba, akkor számításba kell vennem, hogy olyan helyre menjek, ahol csak egyszer kell kikelni a szélből. A spontán dolgok nagyon elvesztek, és hangulatfüggő, hogy ez mennyire érint meg. Általában az éltet, ha kihívások vannak, túlpöröghetek, mert akkor nincs időm gondolkodni. Ha csak a mókuskerékben tekerek, akkor elkezdem jobban érezni a kerekesszékes lét súlyát, ha viszont olyan tevékenységet is végezhetek, ami ebből kizökkent, például interjúra, fotózásra megyek, vagy előadást tartok, akkor van programom, és nincs időm sajnálni magam.

És ha semmi nincs épp?

Akkor van időm végiggondolni az egészet. 2007-ben volt a balesetem, de még a mai napig képes vagyok sírásig beforgatni magam abba, hogy mi történt akkor szeptemberben, milyen volt az agyhártyagyulladás, milyenek voltak az orvosok…stb. Nem tudom, hogy valaha fellehet-e ezt teljesen dolgozni. Végigmentem mindenen, amin kellett: sírtam, hisztiztem, utáltam, törtem-zúztam. Azt nem tudom, hogy hibáztattam-e valakit, mert az én balesetemért nem konkrét ember a felelős. Ezért nincs, akire haragudhatnék, mint például az autóbaleseteseknél, akiknek lehetőségük lehet arra, hogy találkozzanak a baleset okozójával. Az például nehezebb is lehet.

De könnyebb is. Nemcsak azért, mert hibáztatni lehet, hanem mert lehetőség van a megbocsátásra is. Magadat nem hibáztattad?

Néha igen, de mivel hiszek a sorsban, és kapaszkodnom is kell valamiben, elfogadtam, hogy így van dolgom, ennek így kellett történnie, és ha nem esek le, akkor hazafelé üt el valami. Akkor este ennek meg kellett történnie, mert ha nem találnék okot, akkor beleőrülnék abba, hogy még ennyi év után is azt keresem, miért történt ez velem.

Amikor egy forgatás során visszamentünk az uszodához megnézni hol estem le, akkor valami egészen furcsa bizalom öntött el. Egy vascső állt ki a falból, volt lent egy betongödör kőtörmelékekkel, én mégis hét métert zuhantam úgy, hogy nem karcolt szét a fa, nem vertem szét a fejem a vascsövön, nem estem bele a gödörbe, hanem derékszögben estem úgy, hogy életben maradtam, és nem lettem szellemileg sérült. Anya ezért is imádkozott, amíg a kórházba ért.

És találtál okot, amiért hasznodra válhat ez a helyzet?

A személyiségem jobban fejlődött. Nem tudom, ha nincs ez a baleset, akkor eljutottam volna-e erre a szintre. A balesetem előtt felszínesebben éltem meg a kapcsolataimat, most viszont megbecsülöm őket. Érdekes egyébként, hogy volt egy baráti társaságom, akikkel akkor voltam jóban, amikor szar volt az életem, összekötött minket a közös elégedetlenség, hogy pl. nincs akadálymentesítés, szemetek voltak a kórházban, fáj ez-az, vagyis ha tudjuk szidni a rendszert, van közös ellenség, akkor jóban vagyunk. Aztán a párkapcsolatom révén eltűntem ebből a közegből, de nekik sincs arra már szükségük, hogy az én örömömet hallgassák. Lassan ráébredtem, mire van igényem az emberi kapcsolatokban. Sokan például csak a jó tanácsokat osztogatják. Most pont abban a hangulatomban vagyok, amikor elegem van az elvárásokból. Mindig jókedvű voltam, és vidám, ehhez szoktattam őket, és amióta bevállalom a rossz passzokat, többekkel szakad meg a kapcsolat.

Nagy erőfeszítés amúgy is mindig a jó oldalunkat kidomborítani mások előtt.

Mások előtt felvállalni a gyengeségedet baromi nagy erősség. Nálunk a családban minden nő nagyon erős, nagy fegyelem volt otthon, sokszor hallottam gyerekkoromban, hogy ne sírjak. De miért ne? Baromi jó és hasznos dolog. Milyen sokáig fáj valami, amíg nem búcsúzom el tőle, és ez az apró dolgokra is igaz, azok is annyira tudják feszegetni az embert. Rengeteg sírtam régebben a balesetem miatt, és akkor is mennyit mondta anya, hogy ne tegyem.

Valaki melletted volt akkoriban, aki teret hagyott ezeknek az érzéseknek benned?

A kórházban volt egy pszichológus, akihez mennem kellett, de az kötelező jellegű volt, ráadásul az emberben ilyenkor van egy nagy adag lázadás is: ott fekszel egy szál pelenkában, egy lepedővel letakarva, és betipeg egy cicababa magas sarkúban, legyint egyet, „nyugi, lehet így élni”, és akkor mindent akarsz, csak beszélgetni nem. Lehet jó szakember, de ebben nincs semmi hitelesség.

Amikor már segítőként jártam rehabra a sérültekhez, csak arra figyeltünk, mit lehet ebből kihozni, ezért nagyon kevés ember van, aki bensőségesen tud a problémájáról beszélni. Volt bent egy férfi, akivel éjjel egy órakor kellett beszélgetnem, mert nem akarta, hogy hallják, amint arról érdeklődik, ki tudja-e majd elégíteni a feleségét. Csináltunk egy olyan csoportot, ahol régi sérültektől lehetett bármit kérdezni, de nem mertek, mert valahogy az van beütődve, hogy nem beszélhetnek olyan „kínos” témákról, mint az inkontinencia vagy a szexualitás.

A tapasztalat átadása megnyugtató, de a rosszkor jött jó tanács nem igazán segít…

Nem is tudom, mi a jó ilyenkor. A rehabon például elvették azt a kis reményt is, hátha meggyógyulunk, és megmondták, mire készüljünk, milyen életünk lesz így. Volt akkor egy srác, akivel randizgattam, ott volt a balesetemnél, és gyakran bejött a kórházba, nagyon sokat segített a feldolgozásban. Akkor még fél-hulla voltam, három ápoló kellett ahhoz, hogy hajat mossak, és az egyik azt monda, én már nem leszek többé nő. Erre vagy az a reakció, hogy dacból megmutatod neki, igenis nő vagy, vagy elhiszed neki, és beletörődsz. Nagyon nehéz ebben megtalálni a köztes utat, de nekem az volt a szerencsém, hogy nagyon makacs és dacos vagyok, nem mondhatja meg senki, hogy fogok kinézni, milyen lesz az életem.

Vagyis két véglet volt: valaki vagy nagyon negatív, vagy nagyon pozitív, de egyik sem reális. Mi volt neked a reális?

Pár kerekesszékesről tudok, aki megmaradt olyannak a balesete után, mint amilyen előtte volt, de a gyakori az, hogy otthonba megy, onnan nem mozdul ki, sajnálja magát, depressziós, nem lát rá esélyt, hogy kilépjen ebből, és a facebookon szidja a rendszert, hogy semmi sem akadálymentesített, még akkor is, ha meg sem nézi, hogy van ez a valóságban. Én a baleset után nagyon sokat dolgoztam, tanultam, sportoltam, sorstárssegítettem, hogy bebizonyítsam leginkább magamnak, ugyanolyan értékes vagyok, mint a baleset előtt. Akkoriban pont a túlhajszoltság miatt is kerültem folyamatosan kórházba, mert nem láttam be, hogy a kerekesszékes testem már nem bírja úgy a strapát, ahogy annak előtte. Mindenkinek meg akartam felelni. Sokan esünk ebbe a hibába, ami valahol viszont jó, hiszen így lesz annyi paraolimpikon, és lehet ezt ésszel is csinálni. Én nem az a típus vagyok. Ismerek olyan balesetest, aki azt állítja, azóta teljes az élete, amióta kerekesszékes. Ebben én nem hiszek. Lehet, hogy az élete épp remekül alakul, de nem tudhatja, mi lett volna most, ha nem bénul le.

Ismerek olyanokat is, akik nem tudták jól kezelni ezt a gyászt, mert nem néztek szembe a realitással, és ugyan a világ felé példaképekké váltak egy időre, pár év múlva eltűntek a süllyesztőben. Ideig-óráig tényleg erőt tud adni, ha elhitetjük másokkal, hogy minden szuper, minden jó, de hazug az egész, amire épül.

Minden sérülés feldolgozásának más a módja: nekünk például hosszú a rehabilitáció, van idő megszokni a megváltozott élethelyzetet, míg például az amputáltaknak ez kiesik, nincs átmeneti idő.

Te hogy találtad meg ebben az egyensúlyt?

Három napig nem voltam magamnál, és amikor felébredtem, tudtam, hogy le vagyok bénulva. Abban a hitben voltam, hogy ez elmúlik. Aztán jött a megalázottság érezte: a pelenkázás, hogy ki van kötve a kezem, tele vagyok csövekkel. Tudtam, mi van velem, de nem tudtam, mi történik. Az intenzívet végigbőgtem, csak akkor tartottam magam, amikor a barátaim bejöttek, anyámnak meg azt mondtam, kapcsoljon le valamit, mert én így nem akarok életben maradni. Nem is az volt a legrosszabb, hogy kerekesszékes lehetek, hiszen azt hittem, az elmúlik, hanem hogy bevizesedett a tüdőm, és nagyon fájt, ahogy a csöveket ki-behúzzák a bordák között. Ezzel a fájdalommal, plusz a szövődményekkel nem akartam együtt élni. Az volt az egyik fordulópont, amikor megláttam apát és anyát folyamatosan fogyni, tíz évet öregedni egy hónap alatt, ezért úgy éreztem, nem engedhetem meg magamnak, hogy tönkremenjenek ebbe az egészbe. Akkor abbamaradt a tehetetlenség érzete. Amikor bekerültem a rehabra, annyira egy közösség lettünk a kerekesszékessel, hogy eltávolodtam a járóktól. Talán az irigység miatt, talán mert nem értették a problémámat. Teher volt, amikor látogatóba jöttek. Ekkor alakult ki a véd- és dacszövetség: mindenkit szidtunk, és csak arról szólt az életünk, hogy sérültek vagyunk. Aztán hazaköltöztem Mezőkövesdre a szüleimhez, ahol végig gyógytornára jártam, mert azt hittem, hogy felállok. Két és fél év után egy táborban jött a felismerés, hogy már nem fogok felállni, de annyira tele voltam tervekkel, hogy nem volt időm ebbe szomorúan beletörődni.

Aztán amikor meglett az autóm, megtanultam vezetni, apa folyton azt kérdezte, mikor tanulom már meg önállóan betenni a székemet. Ezt tanultam meg a legnehezebben, mert ezzel az egész helyeztem véglegessé vált. Addig mintha lett volna lehetőségem a változásra. Az egészhez képest ez olyan apróságnak tűnik, de ebben szimbolikusan minden benne volt.

Van rengeteg módszer, melyek szerint csak a képzelet szab határt abban, mit tudunk elérni. Az agykontrollal fogakat növeszthetünk, a teától meggyógyul a rákunk, a pránanadival összeforrasztjuk az eltört csontot, és sokunk ebbe nagyon belepörgeti magát…

Sokan akartak már felállítani úton-útfélen. Volt pár dolog, amibe kapaszkodtam, rengeteg pénzt költöttem mindenféle vacakra, amit nem bánok, mert a lelkemnek jó volt, hogy mindent megtettem, amit csak lehet. Kis dolgokban persze ezek összejöhetnek, de nekem 5 csigolyám eltörött, és nincs benne egy ép rost sem. Hiába magyarázom, hogy attól még, hogy nekem nem hiányzik látványosan egy végtagom sem, mégis hiányzik a gerincvelőmből egy darab. Nem értik meg sokan ezt a bénulásos dolgot. Ezen sajnos még a gerincvelőmbe képzelt apró manók sem tudnak változtatni…

Pedig a békésebb lelkiállapot felé mégiscsak az vezet, ha elfogadjuk azt, amin a legjobb tudásunk szerint sem tudunk változtatni, és érzékeljük, meddig terjed a hatáskörünk, felelősségünk bizonyos dolgokban.

Amikor felköltöztem Pestre, úgy éreztem, enyém a világ, mindent meg tudok változtatni. Mentem a kocsival, és odajött hozzám egy csávó rózsaszínruhás csivavával, és elárulta, azért lettem kerekesszékes, mert nem hiszek istenben. Nem az volt a baj, hogy leszólít, hanem hogy meg sem kérdezi, amúgy hiszek-e. Aztán sokan mondják, isten arra mér ekkora terhet, aki elbírja, és kiválaszt embereket, akiknek ezt kell csinálniuk. Én ebben nem feltétlen hiszek, inkább abban, hogy ez a sorsom.

Mondhatod, hogy így is teljes az életed?

Igen, de mostanra eléggé realista lettem. A hétköznapi dolgokban törnek fel inkább a hiányok: ha valamit elfelejtek a boltból, nem tudok visszaszaladni, és ötször annyi idő akadálymentes szállást találni, ha utazni akarok. Ezekkel együtt lehet élni csak.

Néha átfut az agyamon, milyen lenne, ha ezt meg azt érezném. Például amikor a párom fekszik mögöttem, fogja a lábam, és tudom, hogy ott van, de nem érzem. Emlékszem arra is, milyen érzés volt egy fárasztó nap után bemerülni egy kád forró vízbe, és egy pohár borral relaxálni, most pedig úgy tudok a kádban maradni, ha tartom magam. Nyáron jó lenne belecsobbanni a hűvös vízbe, érezni a homokot a talpam alatt. Ezekben az apróbb dolgokban nem lehet teljes az élet, mert megéltem azt, hogy milyen ennek az ellentéte.

Aztán ennek persze van ennek jó oldala is. Az egyik barátom például azt mondta, azért szeret velem lenni, mert miattam lassul le, és velem másképp működnek a dolgok, például előre kell terveznie miattam.

Keresem, de nem találom annyira benned a nagy, lázadó aktivistát, aki úgy érzi, kiválasztott, és küldetése, hogy sorstársain segítsen.

Volt bennem ilyen. Azt hittem, én leszek az a kerekesszékes, aki majd megváltja a világot, bebizonyítom, hogy normális életem van, kiharcolok mindent. Most már ez elmúlt, bennem van a segítés szándéka, de nem életcélként. Nem várok a segítségért vállveregetést. Sokat jártam egy időben a rehabra friss sérülteket támogatni, és bár magam nem vettem észre, de anya mondta, hogy rossz hatással volt rám, mert mindenki baját magamra vettem, és háttérbeszorítottam a saját életemet. Ez persze védekezés is, de nem egészséges nem megélni ezért a saját életemet. Tudom, nem menekülhetek el az érzelmeim elől, előbb-utóbb szembesülni kell mindennel.

Bánosi Eszter

Fotók: Kaunitz Tamás

Ha tetszett a cikk, lájkold a facebook oldalunkat is! 

Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!