Miért maradunk benne egy olyan helyzetben, mely számunkra inkább romboló, mintsem építő? Talán mert nem is tudunk róla? Vagy ha mégis, akkor miért nem tudunk lépni? Megszokásból? Félelemből? Saját tapasztalatom útján azt mondom, ezért is, azért is, de legfőképpen „érdekből”. Na nem a pénz miatt, és nem is azért, mert együtt kell a hitelt kicsengetnünk. Ha az ember lánya/fia tudja, végre rálát arra, hogy igazából árt magának a helyzet fenntartásával, akkor így vagy úgy, de lépni fog. Ha azonban az „érdek” erősebb a mindenki, beleértve önmagunk boldogságát is szolgáló döntésnél (már pedig gyakran az, főleg azért, mert tudat alatt tartjuk), akkor képtelenek leszünk mozdulni, átveszi felettünk az irányítást. Akárcsak egy rossz szokás.
A rossz kapcsolat tehát azért van, mert szükséged van rá. Hogy miért is? Összeszedtem néhány példát a saját megtapasztalásomból.
- Az önmagunkba vetett hit hiánya
„Biztos én látom rosszul”, „velem van a baj”, „én tehetek róla” – vagyis hiába nehezményeznénk a másik viselkedését, ez a hitrendszer annyira belénk van „állva”, hogy magunkat kezdjük el hibáztatni. Mi vagyunk a házisárkányok, amiért dühösek vagyunk, hogy a másik folyton kimaradozik, mi vagyunk az önzőek, amiért épp nincs kedvünk megint elé rakni a vacsorát, túlságosan függünk és birtokolni akarunk, ha féltékenyek vagyunk, amiért másoknak csapja a kedves a szelet…stb. Az ítélőképességünk elbizonytalanodásával már nem vagyunk képesek felmérni, hogy a másik cselekedete valóban joggal bánt-e minket, önértékelési problémánk miatt pedig nem is tudjuk a másik felé kommunikálni, ha rosszul érezzük magunkat az adott helyzetben, így megoldásokat, kompromisszumokat sem tudunk kialakítani a másikkal együttműködve.
A haszon: Ha velem van a baj, meg is tudom oldani, a kezemben van a kontroll
- Megmentési vágy
Nem is olyan nagy baj, hogy a szerelmünk egy önpusztító alak, hiszen majd mi kisegítjük őt a csávából. A másik támogatása persze természetes, de nem kell csak erről szólnia a kapcsolatnak. És az is szép dolog, hogy látjuk a másikban a potenciális lehetőségeket, de nem a mi dolgunk kinevelgetni azt belőle, hiszen akkor mi lesz a mi veteményes kertünkkel – ha már a kertészeti hasonlatoknál tartunk. Persze ezt könnyebb mondani, mint megtenni: öntudatlan anyáskodásunk/apáskodásunk a másik felett az egyik leggyakoribb marasztalóerő a lócitromban.
A haszon: Ha megmentem, jó leszek
- Remény
Na meg ez az érzés, amiről ódákat szokás zengeni, holott az egyik legnagyobb kelepce, ami a tétlenségbe taszít. „Hátha megváltozik, rájön, felismeri…stb” – mondogatjuk magunknak, de mi mikor változunk meg, jövünk rá, ismerjük fel, hogy ez szintén nem a mi dolgunk?
A haszon: Nincs döntés, nincs felelősség
- Félreértett spiri szlogenek
Ha baj van a kapcsolattal, sokunk a spiritualitás területére kóborol, ahol jól megtanítják neki, hogy „a párod egy tükör, ha változol, ő is változik”, „a párkapcsolat egy fejlődési lehetőség”, vagy amit olyan sokszor hallottam „nehogy kilépj, mert ugyanazt bevonzod, ha nem oldottad meg”. De mi van akkor, ha az én leckém éppen az, hogy nemet mondjak az egészre, ha már mindent megpróbáltam és az egész életem csak önmagam megváltoztatni akarásával telik kimondatlanul azért, hogy a másik végre megváltozzon. Kimondatlanul, hangsúlyozom, mert ugye „mindenkit el kell fogadni olyannak, amilyen”. Igen, persze, mást nem igen lehet tenni, de a kapcsolatnak igenis vannak feltételei…
A haszon: Már megint a kezemben a kontroll
- Problémaorientált gondolkodásmód javítási kényszerrel megspékelve
Érdekemben állt egy rossz párkapcsolat fenntartása, hiszen szerettem, ha küzdeni kell valamiért, a másik, a kapcsolat megmentéséért, hiszen az egóm így nyert mindig igazolást arra, hogy „ezt is sikerült megoldanom”…
A haszon: Ha sikerül, jó leszek
- Dac a szülők iránt
Mert nekik nem sikerült… Az ellenazonosulás nagy hajtóerő, és olyan tudat alatti érdek, mellyel – bár a célunk pont ennek az ellenkezője – mégis a szüleinkhez hasonló mintákat követünk. Hiszen lehet, ők is épp ellenazonosultak.
A haszon: Ha sikerül, jobb leszek
- Félelem
A kudarctól, az egyedülléttől, a változástól, a mogyoróvaj szájpadlásra tapadásától. Na jó, utóbbihoz talán nem kell egy rossz párkapcsolat, kivéve, ha esetleg fuldokolni kezdünk, és nincs aki lélegeztessen.
A haszon: Inkább nem élném át ezt az érzést
- Fel nem ismert vagy letagadott szükségletek
Szükségleteink ismerete nélkül kizárt, hogy igazán teljes, elégedettséget nyújtó párkapcsolatban legyen részünk. Fogalmazhatnék úgy is, hogy önismeret nélkül. Ráadásul olykor olyan sok félelem húzódik meg a háttérben, pl. a visszautasítástól, hogy nem is merünk a másiktól kérni. Hiszen ha ezt megtesszük, és a másik nem képes vagy hajlandó megadni nekünk, akkor szembe kell néznünk azzal, hogy talán nem működőképes a kapcsolat. Ehelyett letagadjuk ezeket az igényeket, ezáltal pedig paradox módon valóban működésképtelenné tesszük a kapcsolatot, mert így nem sikerül megismernünk egymást, és elkezdődik a képzelgés, a másik gondolatainak kitalálni akarása, vagyis egy nagyon rossz és kényelmetlen mentális állapot, a teljes bezáródás, elkülönülés állapota. A másik óhatatlanul olyat tesz, ami nekünk fájdalmat okoz, hiszen lehet, nem is tud róla, és mivel nem kommunikáljuk ezt, kénytelenek leszünk az ő igényeihez alkalmazkodni, azokat kiszolgálni. Az ilyen eltolódás, egyenlőtlenség pedig nem egy jó kapcsolat alapja, de biztos „jobb”, mintsem átélni a visszautasítást…
A haszon: Jobb nem megtudni, hogy vége lehet
- Projektálás
Önmagam értékeinek semmibevétele, felszín alatt tartása sok esetben azt is magával hozhatja, hogy a másikban látom meg ezeket. Évekig abban a hitben éltem, hogy a párom figyelmes (nem volt az), könnyed (nem volt az), őszinte és egyenes (khm…), és olyannyira ajnároztam „benne” ezeket, hogy megfeledkeztem arról, hogy magamban ismerjem fel az áhított tulajdonságokat. És mégis miért érné meg nekem egy ilyen nagyszerű embert elhagyni? Azonban ha tisztában vagyunk önmagunk értékeivel, akkor azokat sokkal reálisabban fedezhetjük fel a másikban is. Honnan tudhatnánk különben, hogy a másik valóban tele van-e életkedvvel, ha azt sem tudjuk, mi is az? Nem véletlen, hogy annyiszor mondjuk egy-egy rossz kapcsolat után: „te jó ég, hogy élhettem ezzel az emberrel?”, „miért nem láttam, hogy ilyen?”. És persze azt is mondjuk, csalódtunk benne, ami a projektálási mániánk fényében viszont cseppet sem igazságos, hiszen maximum csak a képben csalódhattunk, amit mi magunk vetítettünk belé.
A haszon: Mennyire szeretem a másikat, milyen jó vagyok
- „Legyen olyan, mint régen”
Rendkívüli erővel tud minket hosszú ideig még fogva tartani az a szándék, hogy visszajussunk abba a kezdeti eksztázisba, ami a kapcsolat elejét jellemezte. Vagyis eljutottunk a felismeréshez, hogy itt valami nem stimmel, az is lehet, hogy már azt is tudjuk, miért nem, mégis sokkal erősebb a kapcsolat elején tapasztalható idillhez való visszajutás vágya, mintsem a „mulandóság” belátása.
A haszon: Még mindig nem akarom tudni, hogy vége lehet
Azt hiszem, még ezernyi, nem tudatos mozgatórugót találhatnék arra, miért is áll érdekünkben boldogtalannak lenni: lehet, hogy a baráti kapcsolatainkat is a másikról szóló panaszkodásra építettük fel, lehet, hogy csodás önismereti útnak tartjuk a másik mellett fennálló szenvedést, és úgy érezzük, önmagunkról mondanánk le, ha kilépnénk…stb. És persze ott van még a zsebünkben a „de hát szeretem” ütőkártya, ami lehet annyira fontos nekünk, hogy önmagunkat teljes mértékben félreállítjuk ebben a játszmában. Csakhogy szeretni távolról is lehet, nem kell hozzá férfi-női kapcsolat. És van úgy, hogy igazán tényleg csak távolról lehet. Ugyanakkor az is igaz, hogy a rossz kapcsolatok lehetőségek arra, hogy megismerjük önmagunkat, vágyainkat, igényeinket azáltal, hogy először elhatározzuk, mit nem akarunk többé.
De akármikor is jöjjön el ez a pont, jó, ha tudjuk azt, hogy a párkapcsolat csupán annyi, amit valójában hiszünk róla. Ha abban hiszünk, hogy állandóan dolgozni kell rajta, akkor mindig dolgozhatunk majd rajta. Ha abban hiszünk, hogy küzdelem, akkor mindig küzdeni fogunk benne. Ha pedig úgy hisszük, az egy olyan tér, ahol önmagunk lehetünk bárhogyan, mert biztonságban vagyunk, akkor társul hozzánk olyan, aki meg tudja nekünk ezt adni. Minden vágyunk teljesülhet itt. De mi a valós érdekünk?
Képek forrása: internet, www.mymodernmet.com
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: