Egy jó párkapcsolat titka: tudd, mi a jó neked!

Történet arról, amikor a jó vagyok oltárán feláldozzuk, hogy jól legyünk

Egy ideig azt akartam hinni, hogy rendben vagyok a férfi nemmel, mégis volt bennem egy borzasztó belső harag, amiért végül mindig alárendelt helyzetbe kerültem a végén. Pedig mindenki úgy ismert, mint öntudatos nőt, aki nem fél kimondani a véleményét, nem fél kérni, és megengedi magának a kényeztetést. Nem tűntem egy áldozati típusnak. Igen, sok területen ez így is volt, azonban a párkapcsolati „énem” egy feszült, megfelelni akaró, kattogós valaki volt, aki úgy hitte, állandóan kedvesnek és elnézőnek kell lennie ahhoz, hogy ez az egység jól tudjon működni a másikkal. Emiatt irtó jó fejnek tartottak a férfiak, és én is magamat, és egy ideig sikerült is elringatnunk egymást ebben az illúzióban, míg nem a végén mindig az történt, hogy pofára estem. „Én milyen jófej vagyok, nálam jobbat keresve sem találni, erre ez a disznó megengedi magának, hogy így elbánjon velem” – mordult fel bennem a lenyomott düh, és magam sem értettem, hogy került ez most ide belőlem. Ez valahogy nem volt összeegyeztethető a jófej nő képével. Ezért ezt a hangot elnyomva, még tovább tágítottam a határaimat: visszafogadtam, megbocsátottam, így még jófejebbé váltam, mert biztos bennem van a hiba, amiért rondán viselkedett. Azaz nálam ez valahogy másképp működött, mint azoknál, akik feminizmusra adják a fejüket: antifeminista lettem, a pasik haverja, egy igazi jófej nő, akit keresve sem találni e földön….

Vagyis extrajófej nő voltam, aki roppant kivételes. Kiismertem, vagyis inkább úgy hittem, ismerem ától-cettig a férfiak igényeit: megértésre, babusgatásra, elnézésre, sok-sok megengedő szeretetre vágynak, gondoltam, majd aztán valahogy mégis mindig valamilyen szinten kihasználva éreztem magam, mint akinek visszaéltek a jóindulatával és csúnyán becsapták. Nem igazán értettem a dolgot. Mi lehet a probléma, ha én mindennek meg tudok felelni, amit szerintem elvárnak tőlem?

A pofára esések miatt azonban sosem fordultam át a másik végletbe. Nem lettem habzó szájú feminista, a megértés vágya sokkal erősebb volt ennél. Idővel aztán, mikorra már tényleg minden párkapcsolatom erre a „jófej vagyok, mégis kihasználnak” mintára volt felfűzhető, szerencsére magam felé is fordult némi megértési vágy. Mi bennem ez a dühös hang? Miért felszülnek az idegeim attól, hogy a másik már három napja csak a monitort nézi ahelyett, hogy egymással foglalkoznánk? Tudom, bugyuta kérdéseknek tűnnek ezek, de tényleg nem értettem ezeket a negatív érzéseket magamban, hiszen annyira elhitettem magammal is a mindent elviselő, jófej nő képét. Éreztem, valami igazán el van tolódva bennem. És nagy sokára arra a felismerésre jutottam, hogy talán meghallgathatnám magamban ezt a nem túl jófej hangot ahelyett, hogy állandóan küzdenék vele ilyen-olyan módszerekkel. Mit üzen?

Nos, ez a hang bennem, mellyel sosem mertem volna azonosulni, szeretetet és figyelmet követelt. Ettől igencsak megrémültem: én, aki annyira jófej vagyok, hogy nem számíthat más szeretete, valahol ezért üvölt folyton, mint egy kétségbeesett csecsemő. Azonban a másik énem olyannyira lefojtva tartja ezt, hogy nem csoda, ha a férfiak fittyet hánynak erre az igényemre, és tojnak a fejemre, ha úgy tartja kedvük. Még mindig jobb, hogy ezt teszik, mintha úgy nem adják meg, hogy kérem – ezt a csalódást nem kockáztathatom meg, gondoltam.

Múlt az idő, s történt egy-pár dolog, mely tovább lökött e felé a hang felé, melyet még mindig nem igazán tartottam helyénvalónak magamban: a házasságom szétbomlása kellett ahhoz, hogy ízig-vérig, zsigerekig elöntsön ez a haragos én, hogy ne távolról kerülgessem, hanem úgy igazán vele legyek hosszú-hosszú hetekig. Utáltam a volt partnereimet, eltűnt a megértési vágy – tudom, hogy ez visszalépésnek tűnhet, de éreztem, hogy meg kell ezt engednem magamnak. Nem körítettem mellé filozófiát, és nem csatlakoztam semmiféle feminista megmozduláshoz, mert tisztában voltam vele, hogy ez most „ürülés”, s hogy az érzés felengedése nem egyenlő egy világnézet kiépítésével, azaz az érzéssel való teljes azonosulással. Nem akartam az általánosítás csapdájába esve meggátolni magamat a férfiak iránti nyitottságtól, csupán önmagam ezen lehasított, el nem fogadott részét akartam megismerni végre. És nem akartam mást, mint jól lenni.

Ekkor döbbentem rá, hogy miért voltam eddig nem jól a párkapcsolataimban. Elhallgatattam az igényeimet, sőt nem is ismertem őket. A figyelem- és szeretetkövetelés ezért csak duzzadt és duzzadt a mélyben. Bár roppant önálló személyiségnek gondoltam magam mindig is, visszanézve mindig az történt, hogy alárendeltem magam a másik igényeinek. Nem annyira, mint a bántalmazott nők, és persze soha nem áldoztam volna fel a vágyaimat a másik miatt (sic!), de valahol, egy lágyabb és észrevehetetlenebb formában mindig megpróbáltam kísérletet tenni rá. Nem áldoztam be a dolgaimat sosem, de mindig egyedül voltam velük egy kapcsolatban, miközben én folyton részt akartam venni a másik vágyaiban: számítógépeztem velük, pecáztam, kocsmáztam…stb. Amivel persze nincs gond, ha megvan a tere az én kedvteléseimnek is, sőt van közös tér is. Sosem volt meg. És ez harag ebből eredt, mélységesen érdektelennek és értéktelennek tartottam a saját világomat, mely nem annyira jó, hogy a másik nyitottan részt vegyen benne. Igaz, meg is tanultam nem kérni ezt. Inkább félretettem, elhanyagoltam magamban az igényeimet egy ideig, majd mikor éreztem, hogy valami nem klappol, magányosan végeztem ezeket, szintén kiszorítva belőle a másikat, hiszen úgysem tudna hozzá csatlakozni. És ez mindig is végletes elkülönüléshez vezetett végül, miközben persze próbáltam ezt természetesnek venni és olyan igazságokkal alátámasztani, hogy „mindenkinek meg kell lennie a saját terének is”, meg hogy „két önálló ember tud csak felnőtt kapcsolatban élni”…stb.

A harag felengedése után, tiszta fejjel rá kellett jönnöm tehát, hogy én is „becsaptam” a partnereimet azzal, hogy félreraktam folyamatosan magamat, és hozzájuk igazítottam mindent, miközben ez egyáltalán nem volt nekem jó. Azzal tettem ezt, hogy nem mertem ismerni az igényeimet. Ha mertem volna, be kell vallanom, egy kapcsolatom sem tartott volna pár hónapnál tovább, de nem akartam kudarcot vallani, mindennél fontosabb volt, hogy jól csináljam, hogy jó legyek, hogy elhitessem, igenis jól választok. Nem akartam magamban csalódni, így inkább a férfiakban csalódtam, akik jóságom ellenére nem adták meg azt, amit érdemeltem volna…

Ezért a legtöbben „pofátlanok” lettek velem szemben, mert sosem mondtam ki, hogy ez nem jó. Emlékszem, a volt férjem kérdezte meg, „tényleg jó-e nekem, hogy ő ilyen”, én pedig csak hümmögtem, megrándítottam a vállam, és azt mondtam, „végülis”. Lehengerlő volt magamban ez a természetfeletti alkalmazkodási képesség, igazi szentnek éreztem magam, hogy nekem minden jó. Jó a kimondatlanság, az elhanyagoltság, a szeretetlenség, az önzőség, a kommunikáció-képtelenség, az elkülönülés, a folyamatos távolság, a céltalanság. Hát nem szeretni való tulajdonság ez az emberfeletti tolerancia? Te miért nem honorálod ezt bennem? Hát nem érzed, hogy megütötted a főnyereményt? – értetlenkedtem, majd totálisan kihasználva éreztem magam, amiért meg meri engedni magának, hogy olyan módon távozzon, ahogy. Miközben évekig azt hitettem el vele és magammal, hogy akármit csinál, az nemhogy megvan bocsátva, de meg sem bánt. Gondolom, épp ezért, nem igazán érezte a súlyát a tetteinek. Senki nem volt mellette, aki emlékeztette volna arra, hogy túl messzire megy, senkinek nem volt ennyire fontos… Azt hiszem, minderre akkor döbbentem rá, amikor visszahallottam egy közös baráttól, hogy milyen jófejnek tart engem, amiért nálam maradhatnak a cuccai. Hogy jófejnek? – vágott fejen a hír, s roppant bugyután éreztem magam: olyasvalakinek, aki engedte, hogy hülyének nézzék, mert annyira meg akart felelni a másik vélt vagy valós elvárásainak a női nemmel kapcsolatban. Úgy éreztem, sosem ismert a férjem, ahogy én sem magamat. Akit jófejnek tart, valójában nem is létezik, csupán egy védelmi eszköz a bennem lévő, negatívnak titulált tulajdonságok, a megbántottság, a harag, a szeretetlenség érzete ellen.

Vagyis tartozom nektek egy vallomással, férfiak.

Nem vagyok jófej. Vagyis az vagyok, de nem úgy, ahogy azt gondoljátok. Nem kell ábrándozva visszajönnötök évek után is, hogy pár hisztis nővel folytatott sikertelen párkapcsolati kísérlet után, mennyire rádöbbentetek, hogy amit én nyújtottam nektek, az volt maga a mennyország. Soha nem tenném többé félre magamat miattatok, mert megismertem, mi okoz örömöt a számomra. Leginkább az, ha mindkettőnk igénye egymás mellett van a polcon. Nem vagyok jófej, mert számtalanszor elküldtelek titeket a francba, csak halkan, magamba zárva, nehogy ne legyek jófej a szemetekben. Ám mentségemre legyen mondva, nem direkt hazudtam nektek. Fogalmam sem volt önmagamról, nem tudtam, hogy épp olyan fontos vagyok, mint ti. Jobb később, mint soha, ezért el kell mondanom, amit akkor képtelen voltam: nagyon sok minden bántott a kapcsolatunk alatt, de leginkább az, hogy ezt nem tudtam kifejezni, mert elítélem magamban, hogy engem, SzentEsztert, sérthet valami. Jó lett volna ezt akkor és ott jelezni, mert így már olyan feleslegesnek tűnik. De talán nem az: mert szeretném most elmondani, hogy a lelkiismeret-furdalásotok velem szemben, amit amiatt éreztetek, hogy én milyen jófej vagyok, ti meg a rossz fiúk, teljesen felesleges. Mert én voltam az, aki – ha nem is tudatosan – úgy intéztem, hogy ti kerüljetek ki rosszul a kapcsolatból, én pedig mártírként felmagasztosuljak. Hogy én legyek az ott hagyott jófej nő, ti pedig az elkövetők. Holott, nem hiszitek el, ma már kevesebbért is hasta la vista lenne a részemről, sőt valahol a kapcsolat alatt is tudtam, hogy „na itt van nekem a megállj”. Csak nem hallgattam rá, mert fontos volt nekem, hogy jól jöjjek ki az egészből, hogy jó legyek. Hogy én legyek az, aki mindent megtett a kapcsolatért, ti pedig a szörnyetegek. De általatok rengeteget tanultam magamról, hogy mi fér bele, és mi az, ami nem kell, hogy mi a jó nekem, és hogy az igényeim ugyanolyan fontosak, mint a másiké. Most már nem kell ennek a körnek lefutnia ahhoz, hogy anélkül is tudjak önmagam jóságáról, hogy olyan fickókat válasszak magam mellé, akik a figyelmetlenségükkel és a nem fair megoldásaikkal igazolják számomra azt, hogy én velük szemben, vagyis valamihez képest vagyok jó/jobb. A bocsánatokat kérem, és azt, hogy hámozzátok le rólam azt az illúziót, melyet közösen építettem fel veletek: a roppant türelmes, megengedő, jófej nő képzetét, aki mindent eltűr.

A történethez még hozzá tartozik, hogy mióta helyére került ez bennem, azóta nem érzek késztetést arra, hogy azt üvöltsem, „már pedig ezt nem tehetik meg velem”. Mert nem teszi meg senki. Nincs rá szükség ahhoz, hogy végre nemcsak a másikra, hanem önmagamra is figyeljek, s tudjam, mi az igazán jó nekem. Mert nincs rá szükség ahhoz, hogy a mellettem lévő “rosszaságával” támogassam meg önmagam jóságába vetett hitemet.

Fotó: Adriana Sodre

Rajzok: Virginia Mori

Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!