„Tudom, hogy egyszer (TÖKÉLETLENSÉGEMMEL együtt is) anya leszek”

Nóri azt mondta, azért írja meg a könyvet, mert nem lehet tudni, mitől jön el az a bizonyos „kattanás” a fejekben, melytől helyére kerül bennünk jó pár mélyen tartott dolog a gyermekvállalással kapcsolatban, és ezáltal akár pozitív változásnak is indulhat az élet. Jelentem, nekem kattant, mégpedig a következőképp:

Érdekes úton érkezett a kezembe Ördög Nóra Pozitív c. könyve, és nem véletlenül, habár a könyv fő vonala, a lombik módszer kérdésköre közvetlenül nem érint. A háttérmunkálatokban vettem részt, és már akkor éreztem, hogy – ha bár pont a fő csapásirány miatt nem tudok teljes mértékben azonosulni a leírtakkal (értsd úgy, hogy nem az életem központi témája a teherbeesés problémája) – számos ponton azt éreztem, talán érdemes magamban is megvizsgálnom azokat a területeket, melyekről Nóri ír. Például a tökéletesség, a kontroll-mánia kérdéskörét. Aztán a könyvbemutató után Nóri megküldte nekem a könyvet (ezt a figyelmességet ezúton is köszönöm még egyszer), így egyben olvashattam el az egészet. Másfél nap alatt… És bár tudom, hogy a könyv nem titkolt célja az, hogy – referenciaszemélyek megszólaltatásával és saját tapasztalatokon keresztül – lehúzza a lombik-módszerre pakolt sok-sok előítéletet, rám egészen más hatást gyakorolt: kicsit ki is billentett pár dolgot, hogy aztán helyrerázódjon és összeálljon a kép bennem saját gyermekvállalásommal kapcsolatban.

Szóval kontrollmánia. Még amikor az előkészületek során csak részleteiben ismertem a könyvet, már akkor gyanakodni kezdtem, hogy nem véletlenül én vagyok az, aki betekinthet egy ilyen jellegű írás kulisszái mögé. Bár nem a gyerekkel kapcsolatban, de ugyanazokat a tüneteket ismertem fel magamban, mint a könyvben megszólaló nők. Én a volt párkapcsolataimban játszottam ezt az „én mindent megteszek ezért, mégsem történik semmi” kört. Három évig voltam egy meddő kapcsolatban, és mindent megtettem azért, hogy ezen változtassak. A kudarc lehetőségével szembenézni elképzelhetetlen volt, mégis aztán az segített nekem abban, hogy végre – kiszállva ebből a sok-sok meddő próbálkozásból – elengedjem a kontrollt. Vagyis belássam, mi az, amit én tehetek, és mi az, ami rajtam kívül van. És ahogyan az a nagy könyvben lenni szokott, az elengedés valóban meghozta a gyümölcsét: egy inspiráló, csodálatos, együttműködésen és szereteten alapuló párkapcsolatot. Nem úgy és akkor, ahogy én kifundáltam, de a lehető legjobbat számomra. Megtanultam újra bízni az életben, hogy tényleg mindig a javamat szolgálja, még akkor is, ha nem hajlandó az általam diktált hogyan és ütem szerint cselekedni.

Ahogy olvastam a könyvet egy igen érdekes összefüggésre lettem figyelmes a meddőség és a kontroll kérdésében: a megszólaló nők szinte mindegyike „tökéletes életet” navigál. Minden rendben, minden kézben tartható, csupán egy területtel van a bibi: nem teljesül az anyaság iránti vágyuk, és hiába törekszenek, azt a fránya 30%-ot, vagyis a teherbeesés valószínűségét még tökéletesen megkomponált, nem ritkán laboratóriumi körülmények között sem sikerül megugraniuk. Mi lehet a gond? – kezdi marcangolni magát a nő, és elindul az ásás a vélt vagy valós, testi és lelki okok elhárításának érdekében. Inszemináció, lombik, méhpempő, Aviva-torna, hormonvizsgálatok, petefészek-átfújás, kineziológia, átok-oldás, peteérés-kalkuláció, akupunktúra, gyertyaállás, vitaminok, szex akkor is, ha nincsen hozzá kedv…stb.

Mindamellett, hogy igenis találhatunk akadályozó tényezőt, és képesek vagyunk azt kiküszöbölni, felvetődik bennem a kérdés. Miért folyik igazából a harc? A gyerekért vagy önmagunk hibásnak titulált részei ellen?

A könyv ugyan nem feszegeti ezt túlságosan, csupán érinti, de fontos lenne erről is többet beszélni. Érinti annyiban, hogy beszél a kudarcok feldolgozásának fontosságáról és önmagunk elfogadásáról a tökéletlenségeink ellenére, de én tovább mennék. Mi van, ha „meddőség” tulajdonképpen pont azért lehet nagyon is jelenlévő probléma, mert félünk ezen, hibásnak vélt részeinktől? Megtalálhatjuk a gyermekvállalást akadályozó gátakat akár egy szervi probléma, akár egy lelki blokk képében, de – mielőtt őrült csatába kezdenénk ellenük – leülünk-e velük egy picit, megtanuljuk-e ezeket elfogadni, akár szeretni is magunkban? Vagyis azt a gondolatot, hogy nem vagyunk olyanok, amilyenek szerintünk lennünk kéne. A meddőség épp ezért egy hatalmas tanítómester a (nőiségben való) tökéletlenségünk, sérült részeink elfogadására. Nem biztos, hogy rögtön küzdeni kell ellene, le kell gyűrni azonnal, lehet talán inkább érdemes belenéznünk, felderítenünk, és ezáltal túljutnunk rajtuk, elengednünk ezeket. Mit mond rólam ez a „hiányosságom”? Milyen érzeteket kelt bennem? Lehet, hatásosabb megállni ezekkel a kérdésekkel, mielőtt előre vágtáznánk egy újabb gyógyszer, kezelés felé. Főleg akkor, ha egyénként semmit nem találunk, bármennyire is keressük a gondot.

Pont ezért ez a könyv nemcsak a teherbeeséssel küzdő nőknek lehet elgondolkodtató, hanem azoknak is, akik tele vannak félelemmel a gyerekvállalással kapcsolatban, még akkor is, ha ezt nem feltétlen vallanák be maguknak. Én például még nem hallottam olyat, hogy valaki ne rágódott volna azon, „vajon kész-e erre”. A kétségekre persze mindig jön a válasz a tapasztaltabbaktól: „sosem lehetsz kész erre”. És persze teljesen természetes, hogy testileg és lelkileg is a legtökéletesebb állapotban szeretnénk a kisbabánkat várni, holott ha jobban belenézünk, ez is az „elég jó vagyok-e” kétségéről szól. A tökéletesség eszményéről, bármilyen területről is legyen szó: az alakunkról, a párkapcsolatunkról, a munkánkról, a gyermekvállalásról. Az ideálokról, amelyek bár tűnhetnek eszményi célnak, valójában kontra produktívak, mert szorongást keltenek az emberben, a tökéletesre törekvőben, aki valahol tudja, hogy a kialakított képet sosem érheti el, és az arra való törekvés, hogy legalább közel kerüljön hozzá, egy idő után szörnyen fárasztó melóvá válik.

Nézzünk bele: Milyen ideális kép él bennünk a terhességünkről? Segítek: én például úgy gondoltam, hogy már a terhesség előtt kiölöm magamból az orvos-parámat, egyáltalán nem fogok félni a vizsgálatoktól. Aztán amikor az egyik barátom arról beszélt, hogy a barátnője leszokott a kávéról, teáról, egyáltalán nem iszik az összejövetelek alkalmával, ráadásul egy kicsit gúnyos nevetéssel rám is olvasta, én miért nem így teszek, ha gyerekre vágyom, azonnal marcangolni kezdtem magam. Én miért nem bírok ennyi áldozatot hozni leendő gyermekemért? Sőt egy olyan elvárás is él bennem, hogy lelkileg teljesen kiegyensúlyozottnak kell lennem, mielőtt teherbe esnék, le kell számolnom a gátló családi mintákkal, ha még maradtak, száműznöm kell a stresszt totálisan, és egyáltalán nem szabad félnem (pl. az orvosoktól), mert azzal csak ártok magamnak, neki, és… Sőt jó lenne kicsit tornáznom is, mert felszedtem 2-3 kilót, és így esetleg egy bálnává terebélyesedem majd. De az is lehet, hogy nem vagyok eléggé alapos, és fel kéne testileg és lelkileg is derítenem az összes olyan gátamat, ami megakadályoz abban, hogy teljesen kész legyek erre. Még el kéne mennem ide, még le kéne tennem ezt, még be kéne fejeznem amazt, még meg kéne oldanom ezt és ezt. Jól tudom, ennek sosincs vége. Legalábbis addig nem, amíg bele nem fáradtunk, és nem bírunk többé kontrollálni. Persze ha tudatosabbak vagyunk, már az elején beláthatjuk, hova vezet mindez, és átengedhetjük magunkon a fájdalmat, mely a tökéletlenségünk belátásával jár.

Nos, nekem pár nap után sikerült annyira becsavarnom magam a szilárd, biztonságos, megingathatatlan, sebezhetetlen tökéletes nő képének teljesíthetetlenségébe, hogy teljesen alkalmatlanak éreztem magam erre a feladatra, és úgy tűnt, egyre inkább távolodom a lehetőségtől, hogy anya legyek, attól a verziótól, hogy egy kis lélek valóban úgy gondolja, „na, én ehhez a „felelőtlen”, „parás”, „bizonytalan” nőhöz pottyanok be. „Nem vagyok olyan, amilyennek lennem kéne, tehát nem akarom eléggé” – visszhangzott bennem ez a már sokszor, máshonnan is megkapott mondat, társulva egy jó adag lelkiismeret-furdalással. Pedig – ahogy az egyik nő is mondta a könyvben – ha a teherbe esés azon múlna, ki mennyire tökéletes, akkor nem igazán születne le senki erre a földre.

Azaz, hogy a témánál maradjunk, sőt még jobban belemerjünk ideje feltenni a kérdést: El tudod-e képzelni, hogy igen, téged akarnak még így is? A könyvben megszólaló pszichológusok is sokat emlegetik az önelfogadás fontosságát: akit gyerekkorában nem tudtak elfogadni a hibáival együtt, az később könnyen válhat önmagát gyötrő perfekcionistává. Az akár átmeneti meddőségével viszont kénytelen szembenézni a tökéletlenségével, és megkísérelni szeretni azt magában úgy, ahogy ezt még senkitől nem kapta meg. Csak hát ugye félünk ezzel lenni, mert azt hisszük, ettől aztán nem mozdulunk előre. De tényleg így van ez? Megjósolni nem tudom, de a szorongás, melyet a célunknak való görcsös nekifeszülés okoz, biztosan csökkenni fog, így nagyobb eséllyel lehetünk „fogadóképesek”. El tudjuk-e képzelni, hogy akarhatjuk magunkat még így is?

Amíg ez nem történik meg, szerintem nem igazán tudunk beleszeretni a gondolatba, hogy anyák lehetünk. Nem tudunk megnyílni ennek, mert azon zakatolunk, miért vagyunk alkalmatlanok erre a szerelemre. És amíg ezeket a hibákat figyeljük magunkban, valóban elzárjuk magunkat a lehetőségtől. Mert a „szerelem” kontrollálhatatlan valami: nem tudjuk csak a jót kivenni belőle. Akárcsak a terhesség: igen, jönni fognak az orvosok, félni fogunk tőlük, a hormonrendszerünk felborul, ezért érzelmeinket sem tudjuk kordában tartani, hízni fogunk, nemcsak pocakban, és fogalmunk sem lesz, mi helyes, mi nem, mert még sosem csináltunk ilyet. Lehet így lesz, lehet nem, de benne van az önmagunkról alkotott tökéletes képben való csalódás kockázata. Mint egy igazi nagy szerelemben, csak itt elsősorban nem a párunk előtt derülnek ki féltett kis titkaink, hanem önmagunk előtt lepleződünk le.

Összegezve tehát ez a könyv nekem az önmaga tökéletlenségét uralni akaró nő/nők útjáról szól. Rólam is. És bár a tökéletlenség ellen bevetett legújabb technológiák és módszerek a szerzőnek kézzelfogható megoldást nyújtanak, a könyv (nem feltétlen tudatos üzenete) számomra mégis az, hogy olykor épp tökéletlenségük elismerésével tudunk nemcsak megbékélni egy helyzettel, de tovább is lépni a cél felé. Az én olvasatomban ezt bizonyítja például az is, hogy Nóra pont akkor esett teherbe, mikor félrestimulálta a petefészkét, kevesebb hormont adagolt, alig maradt embrió, és a beültetés után nem úgy vigyázott magára, mint ahogy azt tökéletesnek gondolta, és tökéletesen hinni sem tudott már a pozitív végkimenetelben. Vagyis a körülmények úgy alakultak, hogy engedjen ebből az elvárásból.

Persze számtalan kérdés cikázhat még az emberben e témával kapcsolatban, de így a végére egy kérdésem maradt: Ha megfordítanánk, és mi lennénk egy leszületni készülő lélek, vajon nyugalommal töltene el minket a kép, hogy anyukánk nem mer „emberi” lenni? Biztos egy „tökéletes” szülő adja a legnagyobb biztonságot a gyermeknek, vagy egy olyan, aki őszinte és alázatos annyira, hogy belássa, vannak dolgok, melyek nehezen mennek, és neki is van még tanulnivalója? Ha én lennék egy ilyen lélek, hogyan tudnék fejlődni, ha a tökéletesség pajzsa miatt sosem tudnám megkérdőjelezni majd a szüleimet, mert folyamatosan lelkiismeret-furdalásom lenne emiatt? És mit kezdenék, ha leomlik ez az illúzió?

Hálás vagyok, hogy a kezembe került ez a könyv, mert rengeteg dolgot kavart fel bennem, és megkérdőjelezhettem magamban az „ultrabiztonságos és kiegyensúlyozott anya” ideáját, mely miatt a biztonság nem, csupán a szorongás erősödött bennem, amiért nem tudok ennek megfelelni. Ha másért nem is, a hormonok miatt majd biztosan nem…