Te mennyit agyalsz?

Az agyalás-elvonókúrával a problémák száma is csökken. Mert nem a problémák okozzák az agyalást, hanem az agyalás a problémákat.

Múltkorában végeztem egy nem reprezentatív közvélemény-kutatást a Facebookon arról, ki mennyit agyal napjában, százalékos arányban a benne lévő csendhez viszonyítva. Agyal, vagyis akkor is kattog, zakatol, rágódik, tervez, számítgat, tanakodik, tépelődik, hányja-veti elméjét, amikor épp nem egy bonyolult elméletet kell megoldania a munkahelyén például, hanem végre kikapcsolhat. A válaszadók – egy kivételével, akinek ez az arány pont fordítva volt – 20-80%-ban határozták meg ezt az arányt a zakatolás javára, valaki pedig (szerintem kis túlzással) csak akkor nem fut agyköröket, amikor alszik, valaki meg még akkor is. A legtöbben azt is hozzátették, hogy ez nagyban függ az adott élethelyzettől, hogy van-e éppen megoldandó probléma, amin berreghetnek, vagy épp a nyugalom időszaka köszöntött be náluk.

Szerintem azonban nem feltétlen következik egyik a másikból, illetve igen, csak épp fordítva: nem a probléma okozza az agyalást, hanem az agyalás a problémát. Azért merem ezt kijelenteni, mert mióta agyalás elvonókúrán vagyok (mert igen, le lehet róla szokni, és mégis életben lehet maradni, sőt…), a problémák száma is ennek arányában csökkent az életemben. Halványult a túlbonyolítás, a beleképzelés, a küzdés, a szorongás, az aggódás, a paranoia és még csomó minden más agy-tünetem, és helyébe a teljes elhülyülés helyett (mert tudom, hogy ezt szokták érvnek felhozni az agyalás-pártiak) a nyugalom lépett. Sokkal tisztábban látom a dolgokat és egyben azok megoldásait, a kreativitásom pedig eddig soha nem tapasztalt magasságokba tud szárnyalni, ha… Ha vagyok, nem agyalok és megengedem neki, hogy legyen.

Gondolkodom, tehát vagyok?

Az én értelmezésemben az agyalás és a gondolkodás, pontosabban a gondolatok áramlása közti különbség az, hogy az első esetben azt hisszük, a gondolataink hátterében van egy gondolkodó entitás, aki töri a fejét, elmélkedik, a második esetben viszont pusztán tudatában vagyunk az elménkben történt gondolatoknak, de nincs senki, aki értelmezné azokat, vagy beavatkozna, azaz azonosulna ezzel a gondolkodóval. Ez esetben tudatunk ellazult és békés, nem feltétlen „üres”, de a gondolatoknak nincs nagy jelentősége. De amint a gondolatok valamiért fontossággal vannak felruházva (mert például baromi riasztóak), és ezáltal intenzív érzéseket is generálnak, szokásunk belebonyolódni azokba, és a kattogás megkezdődik.

A gondolkodóban való hit azonban hamis. Te is könnyen megfigyelheted, hogy nincs egy megfogható alak a háttérben, aki ezt a tevékenységet űzné, csupán újabb gondolatok és érzetek, képzetek halmaza. Ha például felteszem magamnak a kérdést, ki írja ezt éppen, hosszas keresgélés után sem tudok rá választ adni. Igen, itt van kint 10 ujj előttem a klaviatúrán, odabent pedig felbukkanó gondolatok sora, melyek valahonnan a semmiből születnek, és kivetődnek ide – de ezek még mindig nem én vagyok, csupán gondolatok, vizuális ingerek egyvelege, melyek épp megtörténnek az adott pillanatban. Márpedig ha ezek lennének én, akkor a tevékenység befejezése után, nem lennék én, eltűnnék, mégis itt vagyok akkor is, miután befejeztem az írást.

Lehet agyhalált kaptál e rövid kis eszmefuttatástól – pont zakatoló elméd kisütése volt a célom, hehe. De legalábbis nem kevesebb, mint hogy picit megmutassam, mennyire téves képzet az, hogy a folyamatos agyalástól válunk élővé és cselekvőképessé a világban. Hogy az agyunkban folyton csivitelő, csacsogó kis hangok vagyunk mi. Nyilván amíg ezekkel a hangokkal és gondolkodási folyamatokkal teljes azonosulásban vagyunk, addig nehéz elképzelni, hogy a fejünkben lévő kis toronyőr dumálása nélkül is életben maradnánk ebben a kegyetlen világban. Sőt nem csakhogy életben maradnánk, hanem sokkal spontánabbul és jobban tudnánk funkcionálni, mert figyelmünk a jelenen és az abban kialakuló helyzeteken lenne és nem hülye képzeteken a fejünkben. Megélhetnénk úgy a dolgokat, ahogy vannak, és nem úgy, ahogy annak a fejünkben lenniük kéne. Nem rohangásznánk előre mentálisan folyamatosan, hanem az adott pillanatot tudnánk élvezni, az abban felbukkanó dolgokra tudnánk válaszolni. Tudnánk, milyen íze van a kávénak, milyen finom az illata a kakukkfűnek, mennyire jó a simogatás, hogy a szomorúságban van valami fura nyugalom, az örömtől pedig libabőrös lesz a karunk.

„Hazajöttem és elővettem a hűtőből a dinnyét. Leültem az ágyra és elkezdtem enni. 5 perc múlva furcsa élményben volt részem. Éreztem, hogy valami nem stimmel körülöttem. Csak ettem és ettem, a dinnye ízére, hűsítő csodájára gondoltam, a falatot megrágtam és jól éreztem magam. Majd hirtelen rájöttem, hogy mi volt a furcsa. Nem csináltam SEMMI MÁST, CSAK ETTEM A DINNYÉT. Azaz nem ment a tv, nem facebookoztam, nem olvastam könyvet stb. Csak ültem, és élveztem végre, amit csinálok anélkül, hogy a figyelmem darabokra hullott volna. És a dinnye így finomabb volt!” – írja az egyik barátnőm meglepve.

De nemcsak a dinnyének, az életnek is íze lesz, ha nemcsak a fejünkben vagyunk, hanem kapcsolódunk például a testünkhöz, az érzékszerveinkhez, az aktuális pillanathoz, és nem hagyjuk, hogy a figyelmünket újra és újra behúzza egy-egy gondolat. Ha az elménket akkor HASZNÁLJUK, amikor szükséges – ami biztos nem teszi ki a napunk 80%-át. Mert csak így tudunk a képzelt világunkból belépni valami valóságosba, melyben egyáltalán nincs annyi megoldandó feladat, nincs annyi ellenség, mint amennyit az elménk elhitetett velünk.

Hogyan szoktam le az agyalásról?

Tudom, miről beszélek, mert igazi kattogó királynő voltam mindig is. Aztán eljött egy pont, hogy rájöttem szenvedést okoz: minél nagyobb erőt kap az elme, a benne forgó hitrendszerek, a világ annál félelmetesebb, annál több felkészülni valónk, megoldani valónk, kikerülni valónk, elmenekülni valónk lesz, mert az elménk mindig feladja a leckét. Ha nem tenné, nem uralhatná drága időnk 80%-át, ugye? Mivel az egyik legcsodálatosabb találmány, fondorlatos módon tudja magának kikövetelni ezt az időt, és egyre nehezebb rejtvényeket állít elénk, rengeteg nem létező dolgot hisz el, rengeteg mindentől akar megvédeni, és ez rengeteg energia-befektetéssel fog nekünk járni. Olyan területekre téved, melyeket igazából nem uralhat: nem a gyakorlati feladatok megoldásában fog segíteni, hanem például átveszi a tapasztalás asztalát, az érzések területét, és egyáltalán nem enged minket bele, mert minden inkább jól megmagyaráz. Elszakít az élettől, távolra visz tőle és még a fejünket is megfájdítja.

Szóval, azt hiszem, akkor jöttem rá, hogy ez inkább frusztráló, mintsem megnyugtató dolog, amikor olyan dolgokat is meg akartam oldani, olyan dolgokon is járattam magam, melyek nem az én befolyásom alatt álltak. Márpedig az elménk általában ilyen megoldhatatlan feladatokon dübörög: „mikor jön a nagy ő, mit gondolnak rólam mások, mit kéne Pistának tennie…stb”, és nem ritkán el is hiteti velünk, hogy ezeket irányítani tudja: „csak pozitívan kell gondolkodnom, hogy bekopogtasson a herceg, hogy tetszem Bélának, és zsarolnom kell Pistát, hogy azt csinálja, amit én akarok…stb”.

Szó mi szó, azt tettem, hogy figyelni kezdtem az elmét, ahelyett, hogy belevonódtam volna, vagyis nem mentem bele abba, ami feszültséget okozott. Rájöttem,  hogy ezt, vagyis a gondolatok milyenségét, gyakoriságát semmi nem irányítja, vagyis akkor jönnek, amikor kedvük tartja, addig maradnak, amíg akarnak – nem gondolja őket senki. A kivonódás által (ami eleinte cseppet sem könnyű) viszont egyre kevesebbszer látogattak meg, de nemcsak ők, hanem a problémák is, a megoldhatatlan feladatok, a leckék és a próbatételek.

Nem mondom, hogy nem hemzsegnek a fejemben a sztorik, képzelgések, gondolatok, főleg, amikor egy-egy új helyzet régi történeteket hív elő. A különbség inkább a csend és agyalás arányának megfordulásában érhető tetten, illetve abban, hogy észreveszem, mikor készülök éppen problémát gyártani valamiből csak azért, mert az adott helyzetet esetleg annak szokás(om) értékelni Pedig csakis rajtam múlik, minek értékelem, hogyan érzékelem a szituációkat.

A legegyszerűbben talán úgy tudnám megfogalmazni: elengedtem annak szükségét, hogy megoldjam azt, amit 80%-nyi napi agyalás után sem sikerült. 🙂

Ha kell egy kis csend, ajánlom figyelmedbe az advaita védanta gyakorlatait vagy Oravecz Andi blogját, ahol sokat olvashatsz az Élő Önvizsgálatokról, és esetleg kedvet is kaphatsz hozzájuk.

Vagy a dinnyét!

Nekem van is egy a hűtőben, úgyhogy mára ennyi.

Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!