Nem csupán a túlélés, de a gyarapodás is születés adta jogunk.
Számomra manapság a legnehezebb feladat az, hogyan fogadjam el az életemben már egy ideje jelen levő jót, bőséget. „Könnyű a jóhoz hozzászokni” – mondogatta mindig pökhendien a gazdag amerikai nagybácsim, de utólag látom, nem volt igaza. A jóllétre nem anyagi értelemben gondolok (bár nyilván az is része lehet), hanem testi, lelki, lehetőségbeli gazdagságként, valódi kiteljesedésként, felnövésként, az önsorsrontó, negatív tendenciákon való felülemelkedésként, önátadásként, áradásként.
Aztán azért is nehéz ez az – inkább lelki értelemben vett – átkelés a bőségbe, mert az ember valahogy elszégyelli magát. Ez mégis hogy lehet probléma? , hiszen ugye aktívan él bennünk a mondás: „jó dolgában azt se tudja, mit csináljon.” Pedig igenis probléma: a nagymamám az élő példa rá, hogyan lehet nemcsak rosszul megélni egy jó életet, de inkább bele is halni, csak hogy ne kelljen elengedni a régi, „túlélési” mintát. A nagymamám hónapokig billegett a két élet között – békés és biztonságos időskor vagy konok falnak fordulás, mégis az utóbbit választotta, mert elevenen élt benne a háború óta, kisgyermekkorából hurcolt túlélő üzemmód. És úgy látom, az emberek többsége is inkább a falnak fordulást választja.
Alapprobléma: az önsorsrontás
Miután végre elrendeztem a múltamat, és minden szinten új életet kezdtem, eléggé övön aluli ütésként éltem meg, hogy még mindig nincs belső megnyugvás, mintha a megszenvedett múltból nem igazán születne jövő, vagy legalábbis nem idebent, a lelkemben. Valójába nehezen tudtam volna megfogalmazni, mi a baj, és sokáig hibáztattam is magam, amiért nem tudom „take it easy” módjára elengedni magam új életemben, megnyugodni. Éjszaka folyamatosan a múlttal álmodtam, és hiába tudtam az agyammal, hogy a körülmények megváltoztak, én ugyanazzal a készenléttel várakoztam, mint a túlélés életszakaszában. Hiába voltam már egy ideje szabadúszó, ahogy kipattant a szemem reggel, rohantam is írni, mintha most is ott állna a fejem fölött az autoriter főnököm, és szekálna, amiért nem percre pontosan értem be a munkahelyemre. Hiába éltem már egy ideje egy csodálatos párkapcsolatban, ha nem értem el a páromat telefonon, automatikusan indultak be a katasztrófa-gondolatok, és hiába volt a számlám pluszban, önkéntelenül elleptek az egzisztenciális témájú szorongások… Tudnám még sorolni.
Az önvád helyett aztán úgy döntöttem, megértéssel fordulok magamhoz, és nem sokkal később meg is talált két mese (Sárkánykirály és Hattyúk tava), amelyek megadták a választ a kérdésemre: „Mikor lehet végre megnyugodni?” Hiszen hiába küzdöttem meg a sárkányaimmal, az alapproblémát nem sikerült megoldanom: nem szakítottam végleg a régi mintáimmal, amik így bármikor működésbe léphettek, az önsorsrontással, az olyan negatív tendenciákkal, mint például önmagam alulértékelése. Boldizsár Ildikó szerint csak akkor halványul el az önsorsrontást jelképező Vörös Lovag bennünk (a szereplő a Sárkánykirály meséjében gátlástalanul elszabadul, és minden jót összekuszál), amikor képesek vagyunk szabad lényünkkel odaállni magunk mellé. “Az elvarázsolt Daru-, Hattyú- és Sárkánykirály alakunk mellé éppúgy, mint egykori döntésképtelen, mohó, zavaros, összevissza rohangáló, jövőtől rettegő, funkcióját, életfeladatát betölteni nem tudó királyi és királynői énük mellé. Összerendezzük őket, elbúcsúzunk azoktól, akikre már nincs szükség a továbbiakban, és határozottan felvállaljuk, amit szeretnénk” – mondja. És tényleg: már maga az odafordulás aktusa enyhíti ezeket a múltbeli szellemeket, segít megfékezni a bennünk élő Vörös Lovag ügyködéseit.
Ha túlélő maradsz a jó időkben is, akkor nem élheted teljes önmagad
Másik kedvenc mesemondóm, Clarissa Pinkola Estés, a Farkasokkal futó asszonyok szerzője tovább árnyalja a problémát. “Ha valaki ki tudja azt mondani, hogy ő túlélő, már ez teljesítmény. Sokak számára a megnevezés jelenti a hatalmat. És eljön az idő, amikor a fenyegetés vagy a trauma múlttá válik. Ilyenkor kell a következő stádiumba, a túlélés utáni gyógyulás és gyarapodás szakaszába lépni.” És itt jön egy nagyon fontos figyelmeztetés a pszichológustól: “Ha megmaradunk túlélőnek, s nem lépünk tovább a gyarapodás felé, akkor korlátot állítunk önmagunk elé, energiánkat és a világ felé sugárzott erőnket a kelleténél kevesebbre csökkentjük. Van, aki olyan büszke túlélő voltára, hogy az már további fejlődését veszélyezteti. Az ember néha fél továbblépni a túlélő státusból, mert ez megkülönböztető jel, egy “a minedit, fogadjunk, el sem hiszed“- jellegű teljesítmény” – írja.
A mesemondó azt tanácsolja, hogy viseljük büszkén a túlélés jelvényét, de ne ez álljon életünk központjában. „Ha elmúlt a fenyegetés, hajlamosak vagyunk beleesni abba a csapdába, hogy életünk legszörnyűbb időszakában szerzett nevünket használjuk” – írja jelképesen. „Ez egy potenciálisan behatároló gondolategyüttest hoz létre. Nem jó dolog, ha lelkünk azonosságát kizárólag a nehéz idők fegyvertényeire, veszteségeire és győzelmeire alapozzuk. Jóllehet a túlélés kőkeménnyé tehet egy nőt, egy ponton túl akadályozza az új fejlődését.” Szerinte inkább olyan nevekkel illessük magunkat, amelyek szabad növekedésünket segítik elő: „A gyarapodás a nehéz idők elmúlásával azt jelenti, hogy bőséges táplálékot és fényt igyekszünk szerezni, hogy virágozhassunk, hogy bokros, dús, nehéz bimbókat és leveleket hozzunk.” De hogyan engedjük meg magunknak mindezt a gyarapodást?
Hogyan válhat múlttá a belső fenyegetés? Átkelés a virágzásba:
- “Lazítsuk meg a túlélő archetípusának szorongató fogását”: Nekem ebben a lazításban sokat segített a női jóga, a tánc; és a rengeteg önkényeztetés, például ayurvédikus technikák használata, masszázs, illetve a kérdésfeltevés, „hogyan lehetek az adott helyzetben jó magamhoz”.
- Önszeretet, önelfogadás: Az úgynevezett Vörös Lovag, vagyis az önsorsrontás működése attól is alább hagy, ha a már említett módon odaállunk, odafordulunk személyiségrészeinkhez, és amellett döntünk, amit szeretnénk.
- Lezáró rítusok, ofrendas állítása: Az ofrendasok a tiszteletet, a megemlékezés, a legmélyebb megbecsülés kifejeződését jelentik azon szeretett emberek iránt, akik nem élnek már ezen a földön. „Sokat segít, ha egy nő ofrendát készít ama gyermek számára, aki ő valaha volt, valamiféle testamentumot ír a hősies gyermekhez” – tanácsolja Clarissa Pinkola Estés.
- „Itt kell lenned, hogy elhidd!” . Ez a megoldás egy reklámtábla szlogenének képében bukkant elém válaszként arra a kérdésemre, hogyan tudnék megnyugodni az életemben, a gyarapodásban, kibújni a túlélő bőréből. Az itt-létet tudod gyakorolni különféle mindfulness technikákkal, vagy a figyelmed szimpla jelenbe helyezésével.
- Traumafeldolgozás: A sok önsorsrontó gondolat, szorongás fel nem dolgozott helyzetekről árulkodhat. Történik valami, ami miatt az idegrendszer túlélő üzemmódba kapcsol, beszorul, testbe ragad túlélő energiaként, mivel a múltban, a traumatizáló esemény időpontjában nem tudott végigfutni a biológiai program, nem tudtunk megküzdeni a helyzettel, vagy akár elfutni előle – egyszóval kezelni. Ennek feldolgozásában lehet segítségedre Oravecz Andi, aki ebben a bejegyzésében a traumás beragadásokról ír, illetve meg is mutatja, hogyan kapcsolódhatsz ezekhez a kellemetlen érzeteidhez, és oldhatod fel őket.
Te meddig maradsz még túlélő?
Bánosi Eszter
borítókép: saját
Ha tetszett a cikk, lájkold Facebook oldalamat, ahol még több tartalmat találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: